Meghökkentő valóság



2040. december 17., szombat 15:03
1. nap 

 Az ebéd nagyon jól eltelt. Mindenki fantasztikusan érezte magát közben. Sokat nevettem együtt a többiekkel, mikor felidéztük az együtt átélt élményeinket. Persze közben folyton az órára vetettem másodperces pillantásokat, mert rám a padláson várt valami nagyon érdekes dolog, ami egy folytában a fejemben volt. Legszívesebben folyton rohantam volna felfelé a lépcsőn, hogy végre kinyithassam a ládát, azonban valaki folyton belekezdett valamibe, mikor épp végeztünk volna, így csak húzták az időt és vele együtt az idegeimet is. Már nem bírtam tovább, így a nagy beszélgetések közben ugyan, de muszáj volt elmennem.
 - Apa? - Szóltam épp társalgó édesapám felé, aki felém kapta a fejét és rám mosolygott.
 - Igen Darcy.
 - Elmehetnék? Csak mert még nem végeztem a kipakolással sem és... - Hangom elcsuklott, mert eddig mindig azt mondták hogy az asztaltól távozni nem illik, amíg nem fejezte be mindenki az evést. Apa egy percre elgondolkodott amíg a többiek a háttérben beszélgettek, de aztán válaszolt a kérdésemre.
 - Menj csak szívem. - Válaszolt végül, én pedig felpattantam és mellé sétáltam. Nyomtam egy puszit az arcára és elindultam fel a lépcsőn. Éreztem a hátamon néhány kérdő pillantást, de nem foglalkoztam velük. Végül is ez egy szabad ország.
 Ahogy egyre gyorsabban szedtem a lábam a ház szintjeit összekötő lépcsőkön, egyre inkább kezdtem izgatott lenni. Szívem majd kiugrott a helyéről és már a lábam elé sem néztem. Talán ez lehet az oka annak, hogy a negyedik szintre vezető lépcsőn egyszerűen eleste. Illetve inkább leestem.
 Mikor elterültem a harmadik emeleten éles fájdalom hatolt a térdembe. Odakaptam, és lábaim szorosan öleltem magamhoz. A fájdalom elöntötte egész testem és könny csordult ki a szememből. Nem hiszem hogy bárki meghallotta volna odalent a kis „balesetem”, mert nem keltettem nagy hangzavart. Zöld szememből csak folytak a könnyek, a hajam pedig szerteszét volt hullva a lábam, és a hátam között. Nem tudtam mitévő legyek, de ha szólok akkor felvisznek a szobámba és meglátják a rejtegetni valóm, ezért inkább megpróbáltam lábra állni, hátha sikerül. Ahogy kezemmel felnyomtam magam a földről, még jobban kezdett fájni mindenem. Úgy éreztem, hogy a lábaim letörnek a helyükről, én meg a földre zuhanok. De elég erős vagyok ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Pont ezért megragadtam a korlátot és fájó lábakkal meg háttal ugyan, de felküzdöttem magam a negyedikre. Innen pedig már csak egy ugyan ilyen hosszúságú lépcső választ el új szobámtól.
 Megpróbáltam egy számomra legkényelmesebb pózt találni, hogy hogyan jussak el a lépcsőig és azon fel, hogy legkevésbé fájjanak a végtagjaim. Lehet, hogy holnapra sántítani fogok, de nekem akkor is megéri. A földön kúszva értem el a lépcsőt, amin most inkább ülve haladtam felfelé. Mikor már az utolsó lépcsőfokokat láttam, egy mosoly ült ki az arcomra a bennem keringő fájdalom ellenére is. Szenvedtem ehhez nem fért kétség, de amint megéreztem magam alatt a rövid folyosó hideg csempéit megkönnyebbültem. Szerettem volna, ha tényleg igaz lenne hogy fenn vagyok. Ha nem kéne megint felküzdenem magam valamin, ha végre az ágyamban fekhetnék. De ahhoz hogy az ágyamba fekhessek fel kell állnom, ami ebben a percben nem biztos, hogy menni fog.
 Egy kevés heverészés után a hideg földön, a múló fájdalommal együtt tápászkodtam fel, és indultam el a szobámba. Szerencsére nem kellett sok, csupán két lépés hogy benyithassak a szürke falak közé, és elmerülhessek a fekete-fehér festményekben amelyek a falon voltak. Sophia néni festette őket, még mikor először szakítottak Liam bácsival. Mindig mondta, hogy nagyon megbánta és soha nem fogja elfelejteni a bácsikámat. Az ex barátjával csalta meg, de öt év után újra képesek voltak egymással normális hangnemben beszélni, nem pedig sírni vagy kiabálni. Ezt apa mesélte nekem pár évvel ezelőtt. Szíven ütött a történetük, és az hogy az alatt az öt év alatt Sophia néni több mint 200 képet megfestett. Még belegondolni is bonyolult, de ha volt inspirációja akkor érthető...
 Lassan ugyan, de végül elértem az ágyam előtt heverő dobozig és letelepedve elé bámulni kezdtem. Vajon mit rejthet? Régi ékszereket, szerelmes leveleket, könyveket? Nem tudom, még nem tudom. Elővettem nemrég a zsebembe csúsztatott kis, mintás kulcsot és a zárba csúsztattam. Lassan fordult, és még a lakat elemeinek a kattogását is hallani lehetett. Lassan vettem a levegőt, és megpróbáltam minden erőmmel az előttem lévő tárgyra koncentrálni. Nem tudhattam mi vár rám, és akár még az is lehet, hogy azért nem lepték meg kívülről a pókok, mert éppen benne vannak. Fel kell készülnöm a legrosszabbakra is. A lakat kinyílt, és az eddig szilárdan magában tartó titkot elárulván hullott alább. Remegő ajkakkal vettem le a díszes lakatot a helyéről, és ejtettem a földre. Félrehajtottam a sárkányokkal díszített vas darabot, mely még nagyobb biztonságban tartotta a láda tartalmát. A fekete fa, amelyből az egész láda készült, és amelyet sötétszürke vas tartott össze, most lassan felemelkedett. Egész testem összerándult a jelenet láttán és a kezem is beleremegett, ahogy felhajtottam a tetejét.
 Ami a szemem elé tárult, egyenlőre unalmasnak tűnt, hisz csak papír darabokat láttam. Kézzel voltak írva, és ahogy a kezembe véve őket alaposabban megnéztem mindet, nagyon kitűnővé váltak rajtuk a víz cseppek. Bár lehet hogy inkább könnycseppek voltak? Réginek tűntek, az oldaluk nem mesterségesen volt elkészítve. Inkább úgy néztek ki, mintha megégtek volna. Érdeklődő tekintettel, és egyre több kíváncsisággal tettem le magam mellé a papírokat és haladtam tovább a láda feltárásával. A papírok alatt már inkább volt különlegesebb a helyzet. Volt még benn 5 vékonyabb könyv, vagy talán napló, egy kis tasak, rajz füzetek, és egy levél. Először a levelet vettem ki, mert lehet annak szól aki megtalálja a dolgait. Kibontottam a viasszal lezárt borítékot, amelyben azonban már egy hófehér, tégla lap alakú lap rejtőzött, a jobb felső sarokban a következő dátummal:

2016. október 13.
Kedves Idegen!

Ha megtaláltad ezt a ládát, annak nyomós okai vannak. Nem gondoltam volna hogy valaha bárki is ki fogja tudni nyitni egyszer a fiók legalsó rekeszét, de most nem ez a lényeg.
Az én nevem Annabell Storn, és azon a dátumon, amelynek időpontján eme levelet írtam ebben a helységben éltem mindennapjaimat. Ennek pedig a következő az oka:
Édesanyám szegény családból származott, és apám halála után nem volt pénze arra hogy eltartson engem, sem pedig magát. 37 évesen került a halál kapuja elé, amelyen be is lépett, én ekkor 19 éves voltam. Nem sokkal a halála előtt igen jó viszonyba kerültem az egyik szomszéd fiúval aki, nemrég oszlatta fel a barátaival a bandáját. Nagy hírnévre tettek szert abban a 6 évben, amely alatt együtt zenéltek de azt állították annak már vége. Az utolsó szálak elsimítása miatt vették meg ezt a hazát, pár hónappal ezelőtt. Mindannyian itt laktak.
Az a fiú, akit én nagyon megszerettem volt Liam Payne. Kedves volt ő, és a barátai is. Anyám halála után pedig felajánlották nekem a padlás teret, hogy ha szeretném ott lakhatok. Eleinte normális szobába akartak költöztetni, de én még a padlást is vonakodva fogadtam el tőlük.
Erős, baráti kötelék alakult ki köztem és a fiúk közt. Semmi többet nem éreztem egyikük iránt sem, pláne hogy legtöbbjüknek volt barát nője. Néhányuk rossz szemmel is nézte az itt létemet. Csupán Perrie volt kivétel. Mondjuk Louis barát nője nem is járt hozzánk, mert dolgoznia kellett. Inkább Louis ment el hozzá hétvégente. De a többiek nem szerettek. Nem is akartam, hogy szeressenek.
Végül aztán 3 hónap alatt a szálak kezdtek megoldódni és a fiúknak már nagyon honvágya volt. Megértettem őket, ezért elmegyek. A három hónap ugyanis most, nemrég telt le, én pedig útba kerültem. A boldogságuk útjába, mivel miattam nem akarnak haza menni. Nem akarok nekik fájdalmakat okozni de mindenkinek jobb lesz ha én eltűnök a föld színéről.
A legfontosabb dolgaim rejtettem ebbe a ládába, mely a boszorkányság legfőbb jelképeit viseli. Egyes emberek szerint ezek a szimbólumok megvédik a tárgyakat a gonosz erőktől és minden fertőzéstől. Ha nem lepi meg minden bogár akkor még igazat is mondtak. A rajzokat én készítettem, a leveleket én írtam de nem volt merszem átadni őket. A tőr, ami egy bőr tokban lapul a láda alján édesanyám egyetlen hagyatéka reám. A bársony tasak viszont egy nagyon különleges dolgot rejt. Valamit, ami megváltoztat hatja az egész életed. Valamit, ami meg is fogja változtatni az egész életed.
Az egyetlen ami nem hozzám tartozik az az öt napló. Ezt a fiúktól csentem el még pár nappal ezelőtt. Remélem nem bántja majd őket nagyon. Olvasd őket figyelmesen! Minden részletre ügyelj, és ami a legfontosabb, fektess nagy hangsúlyt a nevek elolvasására, hiszen még nagy meglepetés is érhet ha az vagy akire gondolok...
Sok sikert kívánok minden titok felkutatásához, mert van egy olyan érzésem semmit nem tudsz valamiről, amiről kéne. Pusztán egy jó tanács: Válj eggyé a titkokkal, és csak aztán oldd meg őket! Képzeld magad a másik helyébe, és csak aztán cselekedj!
Szeretettel:
Annabell

 Ahogy végigolvastam eme sorokat a hideg futkosott a hátamon.
 - Már tudom ki Annabell és hogy miért lakott itt, de milyen Liamről beszélt? Mert én csupán egyet ismerek, és ha az a Liam akiről ő beszélt, az a Liam akit én ismerek, akkor most sokkot kaptam. Ez a lány már halott, de 2016-ban vették apáék a házat. Abban az évben Perrie együtt volt Zayn bácsival és az a Louis, akit... akkor... ő ismert... az... az én mostani bácsikám. - csak meredtem a papírra, és minden leírt sorra, minden névre. Nem tudom hogy szabad e hinnem. - Ez a lány leírt ide valamit de nem biztos hogy igazak! Lehet hogy csak hazudni akart! De honnan tudta hogy valaki valaha meg találja a dolgait?! Miért hazudott volna?! Nem tudom mi tévő legyek.
Hátraestem a földön és gondolkodni kezdtem. Újra a kezembe vettem a levelet és még vagy hatszor elolvastam amíg leesett. Neki van igaza... 

Ebédidő

2040. december 17., szombat 13:28
1. nap

 A gyűlő adrenalinnal az ereimben kukkantottam be a két fal közé, ahol egy tárgyat véltem felfedezni. Mégpedig egy ládát. Nem volt nagy, olyan közepes méretű lehetett. Portól és pókhálótól teljesen mentes volt, ezt pedig azért furcsállom mert Liam bácsi szerint a szekrényt egy nagy pókháló borította. Mégis mi védhette meg ezt a kis ládát a pókok hadától?
 Apró lépést téve szorítottam be magam a két fal közé, és lassan megindultam a tőlem körülbelül két méterre lévő láda felé. Oldalazva haladtam míg végre leguggolhattam, hogy a kezembe vegyem a tárgyat ami a látszat ellenére igen nehéznek bizonyult. Csak éppen annyira fogtam meg hogy húzni tudjam magam után és kijussak vele a két fal közül. Mikor ez megvolt, és kikerültem a kis, vagy inkább nagy pók holt testét, az ágyam elé fektettem a dobozt. Koromfekete volt, és ezüstözött csillagok díszítették. Lakat védte tartalmát, amely fölött egy koponya vicsorított rám. Talán csak én gondolom úgy, hogy ez fura? Megvizsgáltam a lakatot és roppant ismerősnek találtam a mintázatát. Eleinte nem jöttem rá honnan, de aztán belém ötlött. A kulcs a fiókban, és a láda a fal mögött nem lehet véletlen. A kulcs amit úgy negyed órája találtam, ehhez a zárhoz tartozik. Mint a villám, olyan gyorsan pattantam fel a helyemről és pár lépést megtéve az éjjeli szekrényen lévő kis kulcsért nyúltam, majd újra a láda előtt termettem. Igaz, hogy az a furcsa, bennem lakozó érzés a dupláját produkálta, de úgy éreztem muszáj  most azonnal kinyitnom a ládát. Hajtott a kíváncsiság, mely ellen nincsen gyógyszer. Törökülésbe elé ereszkedtem, de még mielőtt összehasonlíthattam volna a kulcsot a lakattal kiáltást hallottam az alattam lévő 4 szint mindegyikéről.
 - Ebéd! - Kiabálta el magát alattam Lucas. Lehet, hogy alattam volt és fal választott el minket de mégis olyan hangosan ordított, hogy már szinte a füleim fogtam be. Megértettem a célzást, de még mindig nem hittem el, hogy tényleg ebben a pillanatba kell menni enni. Mondjuk inkább halasztom el ezt a dolgot, minthogy magamra uszítanám apát meg Perriet, mert nem érek időben az étkező asztalhoz. Közben legalább érdeklődhetek afelől, hogy régen ki lakott ebben a házban. Valakinek azért még is oda kellett tennie ezt a ládát. Magától mégsem varázsolód hatott oda...
 Gyors léptekkel indultam a keskeny lépcső felé, és gyorsan felkaptam az eddig a földön heverő, poros pólómat. Nagy léptekkel haladtam lefelé a keskeny fokokon,miközben végig az víz hangzott a fejemben, hogy miért pont most pont most kell menni ebédelni... Nem mondom, hogy nem vagyok éhes, csak mert nagyon is az vagyok, de akkor is. Viszont ha majd nem fog korogni a gyomrom talán majd még kíváncsibb leszek. Hiszen akármi lehet abban a ládában, itt már csak a képzelet szab határokat.
 A második emeleten haladtam épp át, mikor gyorsan megfordultam a tengelyem körül és megtettem még pár lépést. A pólót bedobtam a mosókonyha közepére, és mentem tovább. Majd maximum ha valakinek nem tetszik akkor szól, és én majd visszajövök, hogy beletegyem a szennyes kosárba. Haladtam tovább, de a második emeleti nappaliban felfigyeltem egy heverésző alakra. Nem sietett ahogy láttam, de még talán a felkelést sem erőltette, mivel a kanapén terült el hosszasan. Épp elsuhantam volna mellette, de mint a másokkal törődő emberek egyike, úgy nem hagyhattam szó nélkül.
 - Mm, Niall bácsi? - Fordultam felé kérdő tekintettel, de ő csak lehunyt szemmel feküdt tovább. - Te nem szeretnél jönni ebédelni?
 - Nem nagyon. - Válaszolt unottan, én pedig megrántottam a vállam. Nála ez a fajta viselkedés nem túl gyakori. Általában mindig vidám és mosolygós, nem pedig szomorú és letört.
 - Miért nem? - Összeszorítottam a szemem, és közelebb léptem a kanapéhoz. - Talán valami baj van?
 - Á, hagyd csak. Semmi gond. De azt hallottam, hogy a csirke mellnek elviselhetetlen íze van. - Válaszolta fintorogva.
 - Ezt nem hiszem el. - Akadékoskodtam. - Látom rajtad, hogy valami bánt, és mivel érdekel, hogy mi van veled, ezért nem tágítok amíg el nem mondod. Ráadásul tuti hogy nem a csirke az ami ennyire kiakaszt.
 - Miért vagy ilyen makacs? - Ült fel, és rápillantott.
 - Örököltem. - Válaszoltam büszkeséggel teli hangon.
 - Azt tudom. Mégpedig anyádtól. Ő mindig is ilyen volt. - Vágyakozóan pillantott rám, aztán a földre, gyanítom hogy visszatekintett egy régi emlékére, különben nem a padlót bámulta volna.
 - Milyen az az "ilyen"? - Rajzoltam idéző jeleket a levegőbe.
 - Az néha jó, néha nem. - Válaszolt most már mosolyogva, és felkelt a kanapéról. - Na gyere! Ne várassuk a többieket, még leszedik a fejünket. - Nevetett, és az egyik vállamra tette a kezét.
 - Nem mondod el...
 - Csak gyere! - Parancsolt rám fél mosollyal az arcán, én pedig nevettem rajt egyet.
 Mikor az utolsó lépcsőt is elhagytuk, mindenki szúrós szemekkel nézett ránk, és gyanítom azért mert közéjük és az ebédjük közé álltunk. Nem volt szándékos, és bár Niall bácsi meg én nem győztünk elnézést kérni, valahogy senki nem bocsátott meg teljesen. Gyilkos pillantások kíséretében ültünk le az asztalhoz. Én Valerie és Jake közé ültem, mert a szüleik megtanulták, hogy ők ketten nem ülhetnek egymás mellé. Ez azért van így, mivel az egyik újévi vacsorán kitört a pokol. Azt nem részletezném hogy miért de legyen elég annyi, hogy két embernek nem elég egy csirke mell korong.
 - Mi volt ez az egész? Hol voltatok Niall bácsival? - Kérdezte mosolyogva Valerie.
 - Semmi nem volt, csak rátaláltam ahogy a másodikon terült épp a kanapén, és addig nyaggattam amíg nem volt jött velem. Semmi extra dolog. - Válaszoltam unottan, de gondolataim valahogy mégsem akartak teljesen a beszélgetésünk felé irányulni.
 - Értem, egyébként tényleg a padlásra lettél száműzve? - Hallottam barát nőm egyre halkuló hangját, miközben az ablakot néztem.
 Valahogy olyan ismerős volt ez a helyszín. Olyan, mintha már jártam volna itt. Nemrég, és nem arról beszélek mikor ma megérkeztünk, hanem az elmúlt hetekben valamikor. Tekintetem lassan haladt az ablaktól egészen a konyha bejáratáig, amint túl pedig a nappali volt található. Akaratom ellenére is, de felálltam az asztaltól. Lassan lépkedtem a konyháig és szemem előtt képek villantak fel. A sötétség, a fény ami kiszűrődött a konyhából. Halk beszélgetés, amely kiszűrődött. Egy régi kép bevillanása, mely csupán az álmaimban létezett, de aztán megint visszatértem a valóságba és megláttam Perriet ahogy apával merítik épp ki a levest. Furán néztek rám és én nem értettem hogy kerültem a konyhába.
 - Kicsim, jól vagy? - nézett rám aggódóan apa - Olyan furán viselkedtél. Szólongattunk de nem válaszoltál.
 - Tényleg? Ez furcsa, de hogy kerültem ide? - Megdörzsöltem a szemeim mert hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Energiám lassanként visszatért belém de úgy éreztem, hogy összeesem.
 - Az előbb jöttél ki. Nem emlékszel? – Kérdezte Perrie.
 - Tényleg? Biztos... - fordultam meg mint egy részeg, és támolyogva visszamentem a helyemre. Mikor visszaültem a fejemet fogva támasztottam a könyököm az asztalnak. Valerie furcsa tekinteteket vetett rám, én pedig nem tudtam hova tenni őket. - Mi az?
 - Mi volt ez az előbb? - Szemeit összeszorítva vizsgálta az arcom. A háttérben a felnőttek beszélgettek és mindenki jól érezte magát. Jake és Harry valami videó játékot beszéltek ki éppen, anyáék mese délutánt tartottak. Kate és Angelica velünk szembe vihogtak valamin, és el kell mondjam, hogy szörnyen idegesítettek mert a fejem úgy zúgott mint ha valaki neki esik a csengőnknek otthon. Nem tudom mi idézte elő a fül zúgást meg a fejfájást de nem volt kellemes érzést. Mély lélegzeteket vettem, hátha úgy jobb lesz, de tévedtem.
 - Mi mi volt? - Viszonoztam a pillantását.
 - Csak úgy felálltál a beszélgetésünk közepén és mint egy zombi, kis lépésekkel mentél be a konyhába. Közben egyszer sem pislogtál. Szóltam utánad, de reakció semmi. Ilyet még soha nem csináltál. - Barátnőm aggódó pillantása bűntudattal töltött meg és szörnyen éreztem magam az előbbiért.
 - Sajnálom Valerie! - öleltem át végül, mire a velünk szemben ülő Angie és Kate nagyot sóhajtott. Mikor elváltunk egymástól intettem egyet a levegőbe hogy inkább foglalkozzanak a saját dolgukkal. - Tudod mostanában nem vagyok jó passzban és alig tudok aludni is. Rém álmaim szoktak lenni.
 - Akkor már értem a karikákat a szemed alatt. - Valerie lesütötte a szemét és láttam rajt, hogy átérzi azt ami velem történik. Nála jobb barát nőt még kívánni sem lehetne. Azonban mindent még ő sem tudhat, főleg az árnyalakokat az álmokban és a ládát, amire bukkantam.
 Beszélgetésünknek az vetett véget, hogy apa megjelent egy nagy porcelán tányérral a kezében, amelyből gőz és jó illatok áradtak. Azt hiszem korgó gyomrom hamarosan finom levessel és lehetőleg elviselhető ízű csirkével lesz teli... 

Sziasztok!
Ez lett volna az új rész és remélem mindegyikőtöknek tetszett. Nem mára terveztem, de valamivel fel kellett avatnom az 1000. oldal megjelenítést amit nagyon köszönök!

xx Esther

A kulcs


 2040. december 17., szombat 12:58
1. nap

 - A padláson? - remegő hangom elcsuklott amint kimondtam e szavakat. Mintha egy világ állt volna meg bennem, lefagytam és a földet kezdtem bámulni. Szinte éreztem ahogy a padlóra esem a sokk hatására, de erőt vettem magamon és folytattam.- Értem...
- Tudod, ha nagyon nagy probléma akkor szólhatok esetleg akárki másnak. Olivia biztos megérti, és cserélhettek szobát ha szeretnéd... - Kezdett bele Liam bácsi, de én közbeszóltam.
- Nem kell. - Suttogtam teljesen nyugodt hangon. Érzelmeim elhagytak az utóbbi percekben. Öröm, félelem, egyaránt távozott.
- Biztos? - Kérdezte aggódva, és két kezét a vállaimra tette. Én egy mosolyt erőltetve néztem fel rá.
- Hát persze. - hajtottam le ismét a fejem és távolodni kezdtem tőle - Akkor megmutatod a szobám? - Néztem rá, és megmarkoltam a gurulós táskám fogantyúját.
- Kövess. - Mosolygott rám és felemelte a sport táskát a földről. Elindult a folyosó vége felé, de nem értettem igazán mert ez zsákutca volt. De mikor végig értünk megláttam egy zsinórt lelógni a falról. Li bácsi megragadta és hátrébb lépett, így én is. Ahogy húzta lefelé a madzag darabot egy keskeny, fából készült fehér lépcső ereszkedett le elénk. Arrébb állt, hogy én induljak el először, és engedelmesen megtettem amit kért. Ahogy lépegettem fel a nyikorgó lépcsőfokokon úgy tértek vissza az érzéseim, és köztük az az egy ami eddig diktálta a félelmeim. Újra megérkezett és mint az ősz szelétől, úgy kezdett borsódzani a hátam. Fentről fény szűrődött le, tehát nem egy ablaktalan szobában fogom tölteni mindennapjaimat. Ahogy felértünk a lépcsőn meglepetés ért, ugyan is a padlás még csak meg sem közelítette azt ahogy elképzeltem. Látszottak rajta a felújítások. A falak olyan szürkék voltak mint a nappaliban, a bútorok fehérre voltak festve. A függöny szép, csipkés darab volt, biztos nem mostanában vásárolták. Virág illat terjengett, és ha jól észleltem akkor a nagy francia ágy mellett lévő vázából jött az illat. A váza tele volt szedve sárga nárciszokkal. Fogalmam sincs, hogy télen honnan szednek nárciszt de gyönyörrel töltött el. Az ágyon fekete-fehér kockás lepedő díszelgett, két nagy párna kíséretében. A szavam elállt a látvány hatására.
- Nos, milyen? - Kérdezte Liam bácsi ahogy végigmérte az arc kifejezésem.
- Nem erre számítottam. - Néztem körül a szobában.
- Gondoltam. - nevetett fel halkan - Megfelel?
- Hogy megfelel e?! Még szép! Ezt maguk hozták össze? - Bőröndöm elengedtem és közelebb sétáltam az ágyhoz, mutató ujjam végighúztam a tiszta ágyneműn és enyhén hozzáértem az egyik nárcisz szirmához.
- Igazából, ezek a bútorok már itt voltak, mi csupán felújítottuk őket és kifestettünk egy kicsit. - mondta büszkeséggel teli hangon a bácsikám - A beépített szekrénnyel pedig semmit sem kellett csinálni, csupán lemostuk az ajtót. Belül nem találtunk semmi kivetni valót, csak egy nagy keresztes pók hálóját. Ezt kellett eltávolítanunk. Ha esetleg egybe mégis bele botlasz azért elnézést kérünk. - Szemem a beépített szekrény ajtajára vándorolt, és elképzeltem ahogy nagy pókok másznak ki belőle. Még a hideg is kirázott a gondolattól.
- Nagyon köszönöm ezt a helyet Liam bácsi. - Odafutottam hozzá, és átöleltem. Viszonozta ölelésem, majd elindult lefelé.
- Nagyon szívesen. Ha gondolod elkezdhetsz kipakolni, amíg nem ebédelnénk. Apád addig még kanyarít valami elviselhető ízt a csirkének. Eddig nem volt valami kellemes. - Nevetett fel, és már csak azt hallottam ahogy a lépcső nyikorog a léptei alatt.
Senki másnak nincs olyan bácsikája mint nekem! Ez a hely még az otthoni szobámnál is jobban néz ki, bár az nem egy padlásszoba de szeretek ott lakni. Felkaptam a földről a sport táskát és az ágyra hajítottam, a bőrönddel egyetemben. Mind a kettőt kicipzároztam, majd kihúztam a szekrény egyik fiókját, hogy belepakoljam a nadrágjaim és pólóim. A csinosabb, és számomra úgymond fontosabb ruhadarabokat beakasztom a beépített szekrénybe. Azért hoztam magammal ünnepi hangulatúba ruhákat, mert olyan programot is be szoktak iktatni, így az együtt töltött idő alatt, hogy például elmegyünk vacsorázni egy elegánsabb étterembe. Ilyenkor pedig az ember kiöltözik. Számomra fontos ruhadarabnak pedig a kedvenc pólóim, vagy a kockás ingeim számítanak. Ezeket szeretem távol tartani a gyűrődésektől.
Kivettem az első farmert a sport táskából, és elindultam vele a szekrény felé, és belehelyeztem azt. Hozzá kell tennem, hogy a sport táskám eltér a normális mérettől, mert vagy háromszor akkora mint a megszokottak, így elég sok idő telt el addig, amíg az összes olyan ruhám belekerült a fiókokba. A sport táskában már csak egy póló volt, a szekrénynek pedig csak egy teljesen üres fiókja. Sokat gondolkodtam azon, hogy inkább a beépítettbe akasszam vagy a fiókba rakjam, de a fiók mellett tettem le a szavazatom. Próbáltam kihúzni a legalsó fiókot de valamiért beragadt. A kezem csúszott, tehát még ez is megnehezítette a dolgom. Újra megragadtam a fogantyúját, de ugyan ott tartottam ahol eddig. Idegesen ugrottam fel a földről és mentem egy kört a szobában. Idegesített az a fiók! Miért nem lehet kihúzni a helyéről? Talán valamit elrejtettek benne vagy mi?
Az idegességtől már szinte gyöngyözött a homlokom az izzadtság, egy fiók miatt. Ha ebbe belegondolok, akkor most egy nagyot nevetnék magamon de erre nincs időm. Még legalább hatszor próbáltam kihúzni a helyéről, de egyszer sem volt hajlandó megmozdulni. Már ott tartottam, hogy feladom de egy utolsó rántás még belefért.
Leguggoltam a szekrény elé, és erősen megragadtam a fiók fogantyúját. Elrugaszkodtam és egy hatalmasat húztam rajta. Hátraestem a földön és elterülve feküdtem, közben pedig azért imádkoztam, hogy ha most odanézek akkor legyen nyitva. Behunytam a szemem és felültem. Lábaim magamhoz húztam és lassan kinyitottam a szemem. Fentről lefelé mértem végig a szekrényt, és mikor az aljához értem, a lélegzetem állt meg. Nyitva volt! Végre sikerült kinyitnom!
Öröm táncba kezdtem a szobában és a padló csak úgy kopogott a lábam alatt. De úgy látszik ez valakiknek nem tetszhetett nagyon, mert egyszer csak kopogás hallatszott a padlóról.
- Halkabban! - Ordította egy férfi hang alólam, és ahogy hallottam Lucas volt az.
- Bocsi! - Kiáltottam vissza. Fintorogva rántottam meg a vállam és a fiók elé sétáltam.
Pólómat behelyeztem az egyik oldalába, de furcsaságot vettem észre a rajta. A többi fiókkal ellentétben, ez az egy nem volt szépen kitisztítva, ezért a fekete pólóm tiszta por lett. Gyorsan vettem ki a ruhát a fiókból, és végighúztam benn a mutató ujjam, melyen a kísérlet után legalább 2 cm vastagságban állt a por. Értetlenül bámultam magam elé, de aztán beugrott, hogy talán Liam bácsi emberei sem tudták kinyitni. De ha ők, akik ráadásul férfiak és sokan vannak, nem tudták kinyitni, akkor én, egy lány, egyes egyedül hogyan voltam képes rá?
Rejtélyes dolog ez az egész – gondoltam. Még egyszer végigmértem a fiókot, és a túlsó felében felfedeztem egy kulcsot. Kezembe vettem és alaposan megnéztem.
Nem volt nagy méretű, nagyon szép mintás volt. Első tapintásra azt mondanám, hogy talán acélból készült. Egy kereszt volt a fogó részén. Nagyon szép nyaklánc lehetett volna belőle, talán ha lesz időm meg is csinálom.
Megmarkoltam és az éjjeli szekrényemre helyeztem a rejtélyes kilétű kulcsot, a pólót pedig, ami tiszta por lett félredobtam. Majd ha megyek le akkor gyorsan betérek vele a fürdőszobába.
A beépített szekrény elé sétáltam és kitártam az ajtaját. A vállfákat, amiket benne találtam kivettem és a ruháim mellé hajítottam őket. Elkezdtem őket párosítani, majd mindet a szekrénybe helyeztem. Vajon a kulcs, amit találtam mihez tartozhat? Valami azt súgja hogy jó lenne kideríteni. De még az sem biztos hogy tartozik hozzá lakat, vagy hogy a lakat és az amin van ebben a házban van. Nem hiszem hogy kincsesládáé lenne. Ahhoz túl kicsi lenne a lakat is maga, a kincsesládákon pedig nagy lakat van, mert azok is nagyok.
Mikor végeztem a feladatommal az ágyra zuhantam, és kósza tincseim kisöpörtem az arcomból. Előkaptam a telefonomat és megnéztem az időt. Ahhoz képest hogy mennyi időnek tűnt ez az egész, még maradt tíz percem ebédig. Magam mellé dobtam az iPhone-omat, és a fejem lassan elfordítva kezdtem unatkozni. Gyorsan végig gondoltam az eddig eltelt napot, de egy helyen megakadtam. Mégpedig azon, amikor a kocsiban Charlottal beszélgettünk. Mindaz amit mondott megrendítő volt, és ijesztő. Meg kéne próbálnom felidézni, hogy mit álmodtam és akkor talán felszáll a köd, amely eddig mindent takart. Lehunyt szemmel kezdtem gondolkodni azon amit mondott, és ami beugrik éppen. Egy név, csirke, öt árny... Mi lehet a megoldás? Kitalálom egyszer talán? Rájövök, hogy honnan jönnek ezek az álmok? Nem tudhatom, és ha nem teszek valamit nem is fogom megtudni. Most már tényleg cselekedni fogok, és egyetlen fontos információt sem fogok veszni hagyni. Legközelebb ha rám törnek a rém álmok, és felriadok, azonnal elkezdem leírni ami még bennem lesz. Minden nevet, helyszínt, akármit ami eszembe jut.
Kinyitottam a szemem és feltápászkodtam eddigi fekvőhelyemről. Mikor felálltam észrevettem, hogy az egyik zöld egybe részes szoknyám még elől van, szóval a kezembe véve indultam meg vele a beépített szekrény felé. Lassan kinyitottam a nyikorgó, fehér ajtót és beléptem a kisebb méretű szobába. Jobb és bal oldalon volt egy fehér léc, ami tartotta a vállfákat. Bal oldalamra fordulva gyömöszöltem be a zöld ruhadarabot, egy fehér blúz és rózsaszín póló közé. Mikor ez meg volt elégedetten sóhajtottam és fejem a bejárat felé fordítva pillantottam meg a kis betolakodót. Vagy talán egy annyira nem is kicsi keresztes pókot, aki egy vékony pók fonálon ereszkedett le az ajtófélfa mellett, lábait széttárva. Kikerekedett szemekkel pillantottam rá, és egy sikoly kíséretében ugrottam hátra, aminek eredménye képen valahogy betört a beépített szekrény hátulja. Nem kis hangot hagyott maga után, azt azért szóvá tenném.
Mikor megéreztem, hogy beomlott mögöttem a fal, még ijedtebben ugrottam előre, és köhögés közepette próbáltam kikerülni a pókot. Szerencsémre addigra már földet ért, de én kegyetlenül tapostam agyon. Nem hiányzik még ő is a rém álmaim mellé. Mikor a por eltűnt, alaposabban megnéztem a falat. A beépített szekrény hátulja egy gyenge, fából készült, virág mintás, nagy méretű léc volt. Ahogy elnéztem, mögötte nem voltak pókhálók, és valahogy el kellett tüntetni onnan. Lassan ráhelyeztem a kezem a két törött szélére, és elválasztottam őket egymástól. A kivett darabot gyorsan kivittem a szekrényből és lehajítottam a szobám közepére. Visszatértem a beépített szekrénybe és benéztem a tégla fal, és a beépített szekrény még meglévő hátulja mögé, ahol különleges dolgot véltem felfedezni.

Küllönleges meglepetés

 
2040. december, 17., szombat 11:41
1. nap









 Egy önfeledt mosollyal fordultam meg, és a velem szemben álló fiú kitárt karokkal várta, hogy megöleljem. Jake, a számomra talán legkedvesebb személy az ellenkező nem soraiból. Fekete, göndör haja ugyanolyan volt, mint mikor utoljára láttuk egymást, kék szeme pedig a borús idő ellenére is csillogott. Bőröndöm a földön hagyva gyors léptekkel indultam felé, hogy a karjaiba ugorjak, és így is tettem.
 - Annyira hiányoztál Darc. - Motyogta a vállamba.
 - Te is nekem, Jake. - válaszoltam suttogva, majd eltávolodtam tőle - Mesélj!
 - Előbb talán be kéne cipekedned. - Mosolyodott el a csomagokra mutatva.
 - Ebben egyet értünk. - Haladt el mellettünk apa, legalább 6 szatyor, és 3 bőrönd társaságában.
 - Jó napot Mr. Styles! - Intett neki Jake.
 - Szia Jake! - Biccentett felé apa, de ennek az lett az eredménye, hogy kis híján elesett a sok cuccal együtt.
 Ekkor azonban kinyílt a ház ajtaja, azon pedig vagy 8 ember rohant ki. Köztük volt El és Sophia néni, de megpillantottam Lou bácsit és Mr. Payne-t is. Angelica és Valerie felém szaladtak, majd szorosan megöleltük egymást. A felnőttek mind üdvözölték az érkező szüleinket, jókat mosolyogtak és segítettek apámnak a pakolásban. Mi Angelica, Valerie és Jake társaságából figyeltük az eseményeket, de néhányan ráeszméltek hogy Harry, Charlott és én is itt vagyunk. Sophia néni felénk közeledett, miközben apa és anya boldogan társalogtak az udvar közepén.
 - Te jó Isten! Darcy, ez tényleg te vagy!? - Nézett rám elsápadva az ismerős arc.
 - Hát, azt hiszem hogy igen. - Emeltem meg magam mellett a kezeim és  végigmértem a kinézetem.
 - Csodásan nézel ki! - Ölelt át a fogadott nénikém, és egy puszit nyomott az arcomra. Elengedtük egymást, ő pedig áttért a testvéreimre.
 - Gyere, menjünk. - Bökött oldalba Angelica, és a csomagom magam után húzva elindultunk a bejárati ajtó felé.
 - Ki van még itt? - Tettem fel az ironikus kérdést, mire a lányok csak megrántották a vállukat.
 - Lucas, apa, anya, Sara, Jenna, Kate, James, Li bácsi, Lou bácsi, Sophia néni, Naomi néni... - Kezdte sorolni Valerie, én pedig figyelmesen hallgattam.
 - Egyszóval már mindenki. - Foglalta össze röviden Angie.
 Beérve a házba ismerős látvány fogadott. Szürke falak, fekete fogas, ami tömve volt kabátokkal, fehér, fa padló. És ez csak a kezdeti kis folyosó volt. A kabátunkat levettük, és a fogasra akasztván indultunk tovább. A falakon végig, művészibbnél művészibb festmények tekintettek le rám, amire csak egy mosollyal válaszoltam. Bőröndöm kerekeinek a hangja vízhangzott a hosszú folyosón, mígnem beértünk a nappaliba, ami a kelleténél, most kicsit ismerősebbnek tűnt. A fekete kanapén, a berakásos kandalló előtt megpillantottam Lucas alakját, mire elmosolyodtam.
 - Lucas Tomlinson. - Szóltam neki, mire felém kapta a fejét, de nem volt egyedül. Kezeiben egy kisgyereket tartott akit szintén egyből felismertem.
 - Darcy Styles. - Válaszolták egyszerre a nővérével, aki most lépett be épp a szobába. Lucas felállt, és elindult felém, a kis tipegő pedig mellette haladt.
 - Szia Kate! - intettem az ajtófélfának támaszkodó lánynak, majd ismét a fiú felé fordultam - Ő itt, ugye nem? - Néztem meglepődve a csöppséget.
 - De. - Helyeselt.
 - Ez most tényleg komoly? - hitetlenkedtem tovább - Jenna?
 - Az én hugicám. - Büszkélkedett Angelica, mire belebokszoltam a vállába és lehajoltam a kislányhoz. Jenna, a legelbűvölőbb kislány akit eddig láttam. Kék szemeit kihangsúlyozza a rövidre vágott, fekete haja. Mikor utoljára láttam fél évvel ezelőtt, még járni is alig tudott, most azonban egy gyönyörű kislány állt előttem.
 - Jenna! - Mondtam neki és kitártam a kezeim, mire ő felém szaladt, és átöleltem. Felálltam és a kezeimben tartva őt kérdeztem. - Emlékszel még rám?
 Nem válaszolt, csak bólogatni kezdett erre pedig mind egyszerre elnevettük  magunkat. Valerie, Angelica, Lucas, Kate, Jake és én leültünk a nappaliban a fekete díványra, és elkezdtünk mesélni egymásnak, hogy kivel mi történt. Jöttek a viccesebbnél-viccesebb történetek, és az egyre csak romló tanulmányi átlagokról szóló beszámolók. Nagyokat nevettünk a másikon, meg azon hogy Lucas majdnem megbukott kémiából, és elmesélte miket írt a dolgozatokba. Akkora butaságokat, hogy olyat még nem hallottam, esküszöm!
 Nagy örömködésünk közepette azonban valaki lesétált a lépcsőn és megzavart minket.
 - Mi újság, fiatalok? - Szólt mögöttünk Mr. Malik, Jake és Valerie édesapja. Ők ketten ikrek voltak, csak két petéjűek, de ezt nem lehetett észrevenni rajtuk. Igaz, Jake inkább azt a szófogadatlan rossz fiú, Valerie pedig a jó kislány benyomását keltette, de ez távolról sem így volt. Mind a ketten ugyanolyan őrültek voltak mint a másik, csak ez nem tűnt fel nekik. Elmondásuk szerint különböztek mint a hópelyhek, pedig úgy hasonlítottak egymáshoz mint két tojás.
 - Jó napot Mr. Malik! - Álltam fel, hogy jelezzem megérkeztünk. A többiek csak figyelték a jelenetet.
 - Jó reggelt. - Köszöntek végül is a többiek egyszerre.
 - Sziasztok! Hát megjöttetek Darcy? - Lépett elém, és megölelt. Az ölelés után hátraléptem kettőt és felmosolyogtam a "bácsikámra".
 - Igen, de anyáék leragadtak az udvaron. Már vagy fél órája. - Közöltem.
 - Akkor megyek én is leragadni. - Nevetett, majd az ajtó felé indult.
 - Rendben. Szia! - Intett felé Jake, az apja pedig távozott. De amint kilépett az ajtón, és visszaültem Jenna mellé, valaki beviharzott a konyhából és úgy tűnt hogy a dolga nagyon sürgős, mert érezhető volt közeledtén a feszültség.
 - Anya! - Kiáltott rá Angelica. A fekete hajú nőről kiderült, hogy Naomi néni, Angelica édesanyja. Úgymond ő is a nénikém.
 - Hm? - kérdezte egy pillanat alatt és mikor meglátott minden feszültség eltűnt az arcáról - Ó, Darcy! - lépett hozzám, és felálltam. Megölelt, mint Sophia néni és Zayn bácsi - Azt hittem már sosem jöttök. Perrie! Nézd kik vannak itt! - ordított át a konyhába. Perrie néni, Valerie és Jake anyukája. Roppant kedves nő, és szintén a "nénikém", de ha úgy vesszük, akkor az öt család és minden tagja között egy különleges kötelék van. Itt mindenki szeret mindenkit, és senki nem borítja fel ezt a rendet. Semmi értelme sem lenne, hisz a megbocsátás ugyan úgy jellemző ránk.
Egy szőke, hosszú hajú nő lépett ki a konyhából, fakanállal a kezében. Azt hiszem készülőben van az ebédünk. Rám nézett, én pedig csak rámosolyogtam.
 - Ki ez az ifjú hölgy? - kérdezte kicsit csíntalan hangnemben - Csak nem te vagy az, Darcy?
 - De, én lennék. - vontam meg a vállam és átöleltük egymást - Jó magát újra látni.
 - Magát? - nézett rám furcsa arccal - Tegezz csak nyugodtan. Ezt már mindenkinek elmondtam, ugye? - Nézett a többiekre, akik egyszerre kezdtek bólogatni rá.
 - Akkor jó. A "nénit" hozzámondjam, vagy az sem szükséges? - Tettem fel neki az utolsó kérdést.
 - Meg ne próbáld! - mutatott rám fenyegetően mire a többiek csak nevettek - Már elég nagy vagy ahhoz, hogy letegezz, valamint, én nem vagyok öreg!
 Aztán az ajtó felől végre hangok hallatszottak. Nevetések, víg beszélgetések. Az alapján amit leszűrtem a hallottakból nagyon jól érezték magukat, erre pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Leültem a szokásos helyemre, Jenna-t pedig az ölembe ültetettem. Mindenki a bejárat felé nézett, amin egyszerre özönlöttek be a szülők, de megláttam köztük Oliviatt is. Olivia Mr. Payne, az én Liam bácsikám lánya. Idősebb nálam, de általában jól megvagyunk. Szőke haja mint mindig, most is tökéletesen egyenesen omlott a vállára. Öltözéke egyszerű volt és hétköznapi. Fiatal, vékony, gyönyörű, kedves, egyetemista leányzó.
 - Szia Darcy! - Köszönt nekem.
 - Szia Olivia! Hát te? Azt hittem New York- ban vagy a vizsgákra való felkészülések miatt.
 - Úgy is volt, de ki ne akarna részt venni egy ekkora eseményen? - mondta elgondolkodva - Hiszen ez a nyaralás különleges lesz! Valahogy érzem a zsigereimben.
 - Ezt valahogy én is érzem. - Tettem hozzá csendesen.
 A felnőttek még ezek után is sokat beszélgettek, mert az ebédet elhalasztották fél kettőre. Nem sült meg normálisan a csirke, és apa feltétlenül be akart szállni a főzőcskézésbe, amin mindenki csak egy jót nevetett, de végül teljesült a kívánsága, és beállhatott Naomi néni és Perrie mellé. Nem kötötték az orrunkra ugyan, hogy mi lesz az ebéd, de a nagyon finom illatok hatására mindenkinek csak a nyála folyt. Eldöntöttük, hogy kimegyünk az udvarra, mert ezt már nem bírjuk tovább. De még mielőtt elindulhattam volna, Li bácsi megállított, hogy beszélni szeretne velem, és hogy menjek vele. Engedelmesen követtem felfelé a lépcsőn, miközben ő segített felvinni a csomagjaim a szobámhoz. Rossz előérzetem volt emiatt a beszélgetés miatt, de nem tudtam, hogy miért. Elértük a harmadik emeletet, és azon pedig az én szobám ajtaját, viszont nem mentünk be rajt.
 - Tudod Darcy, az a helyzet hogy a szobádban történt valami, és ezért ezen alkalommal nem alhatsz itt. - Nézett komolyan a szemembe Liam bácsi. Én csak döbbenten néztem vissza rá.
 - Te-te-tessék? -  kérdeztem - Mi történt?
 - Ősz van, és az idei nagyobb mennyiségű esők miatt egy kisebb kár keletkezett. Beázott a fal és dohos lett. Nagyon rossz az illata és a szoba nem alkalmas lakásra, amíg meg nem javítjuk. - Közölte velem a tényeket Liam bácsi. Én figyelmesen hallgattam őt, és egyszer sem vágtam közbe. De amint végzett, rögtön kérdeznem kellett.
 - De akkor hol fogok aludni?
 - Erre is gondoltam. Éppen ezért elkezdtünk neked átalakítani a házban egy másik helyiséget. - Liam bácsi építész mérnökként kereste a kenyerét, és elég sikeres volt a szakmában.
 - És hol van ez a helyiség? - Vetettem fel.
 - Hát pont ez az... - kezdett bele Liam bácsi - A padlás térben. - A döbbenettől még megszólalni is alig tudtam. Rémálmaim legfőbb helyszíne lesz a szobám. Mily kellemes meglepetés...
 

Úton


2040. december 17., szombat 10:16 
1. nap 


 Az ablakon keresztül néztem a fákat, melyek pusztán csíkként suhantak el a szemem előtt. Megpróbálkoztam vele, hogy számolom őket, de nem bizonyosult könnyű feladatnak, ezért felhagytam vele. Anya és apa csendesen beszélgettek valamiről, de nem értettem pontosan. Harry, mint mindig a telefonját nyomogatta. Charlott pedig velem társalgott a Felicity szigete című gyermek sorozatról. Bele van bolondulva ebbe a mesébe, pedig egy hete kezdte el nézni. Minden esetre is, én szívesen beszéltem át a legutóbbi rész történteit a húgommal.
 - Szerinted Holli át tud majd evezni a plazma tengeren anélkül, hogy beleesne? - Kérdezte aggodalmasan Charlott.
 - Minden bizonnyal.
 - Hát nem tudom. Én szurkolok neki. - jegyezte meg, most már mosolyogva - Mondd, te várod hogy odaérjünk?
 - Tudod, én nem annyira. - a mosoly lehervadt az arcomról, és egy keserű arckifejezés vette át a helyét.
 - Miért nem? - Nézett rám meglepetten Charlott.
 - Mert egyszerűen túl nehéz... inkább hagyjuk, te még úgy sem értenéd. - Mosolyogtam rá, és megpöcköltem az orra hegyét. Ő csak fintorgott egyet és durcásan közölte, hogy most megharagudott. Azonban mikor közöltem vele, hogy kap tőlem karácsonyi ajándékot, és Felicityhez kapcsolódik, azonnal kivirult, és apáékkal kezdett beszélgetni, akik nagy örömmel fogadták lányuk érdeklődését az ügyvédi karrierrel kapcsolatban. Vajon most megtalálták a kedvenc gyereküket, vagy csak jól kereső munkára akarják csábítani a legfiatalabb lányukat...?
 Minden esetre is, én hátradöntöttem a fejem és elindítottam a fül hallgatómon a zenét. Bár modern időket élünk, én mégis egy régi, klasszikus számot választottam. Celin Dion-tól a Titanic című film betétdalát, ami mellesleg a kedvencem mind közül.
 Csak bámultam ki az ablakon miközben a zene lágy szellőként simogatta a lelkem. Azonban mire észbe kaptam, minden kezdett elhomályosulni, és a beszélgetések egyre távolabbinak tűntek. Végül teljes sötétség, és mikor magamhoz tértem egy nappaliban voltam, valami kanapén fekve.
 Szemeim lassan kinyíltak, és hunyorogni kezdtem, pedig félhomály volt a szobában. Kezem védelmezően magam elé emeltem, majd lassan felültem, és azonnal rájöttem, hogy hol vagyok. A helyiség nagy volt, szürke falak, fehér szőnyegek és fekete bútorok. A szoba közepén elektromosan is kezelhető, kézzel berakott kandalló. Ez a Birminghami nyaraló volt. Felálltam és körbenéztem, majd észrevettem hogy néhol homályosak a falak. Ijesztő. Megvontam a vállam, majd elindultam a konyha felé.
 - Hahó. - Szóltam, de nem jött válasz. Most már tényleg kezdett megijeszteni ez az egész. Szegecses csizmám sarka kopogott a padlón és lépéseim akár számolni is lehetett volna. Kint sötétedett és hirtelen a ház is sötétbe borult. Megdermedve álltam a hatalmas nappali közepén, mert észrevettem hogy a konyhából fény szűrődik ki, a fényben pedig emberek mozgását észleltem. Lábujjhegyen lopództam el az ajtó mellé, ahol csendesen megbújva kezdtem hallgatózni.
 - Éhesek vagytok? - Kérdezte egy férfi, vagy inkább fiú hang.
 - Én nagyon is! - Szólt vissza neki egy másik.
 - Niall, te mindig éhes vagy! - Szólt rá egy harmadik, úgy tűnik Niallre.
 - Nem is igaz! - Védte meg magát Niall.
 - De, igaz. - szólt ismét a legelső hang, ami nekem szörnyen ismerős volt. Nem tudtam beazonosítani, de ismertem... valahonnan - Mit kértek vacsorára?
 - Én csirkét. - Egy ajtó csapódott, és gyanítom az a srác ment be rajta aki a csirkét kérte.
 - Jól van. Más valaki? - Szólt megint az ismerős hang.
 - A csirke tökéletes. - Helyeselték mind a négyen. Már csak egy kérdésem van. Mégpedig az, hogy mit csinálnak a mi nyaralónkban? Összehúzott szemmel néztem magam elé, hogy átgondoljam a hallottakat. Csirke, Niall, az a hang. Vajon honnan ismerhetem? Talán osztálytárs, vagy...
 - Te mit keresel itt? - a villany felkapcsolódott, és egy rövid, tüsi hajú srác vont kérdőre a szoba másik végéből. Csak hallgattam és kikerekedett szemekkel néztem őt - Nem hallasz talán!? Mit csinálsz itt!? - ismételte meg a kérdést sokkal hangosabban, és azt hiszem ezt már a csirkések is meghallották.
 - Mi a baj Liam? - Jött egy hang a konyhából. Szóval ő Liam.
 - Gyertek ide srácok! Vendégünk van. - Mondta elégedetten és karba tette a kezét, miközben elindult felém. Én csak egy nagyot nyeltem. Pár másodpercen belül a mellettem lévő ajtón megjelent a négy hang tulajdonosa, köztük azzal a bizonyos Niallel. Mosoly ült az arcukra mikor megláttak. Oldalazni kezdtem a fal mellett és szembe fordultam velük.
 - Darcy. - Ejtették ki a nevem mindnyájan, én pedig végignéztem az arcukat. Fiatalok voltak, olyan 20-21 évesek lehettek, vonzó külsővel, csábító kisugárzással, és mind engem néztek.
 - Honnan tudjátok a nevem? - Kérdeztem riadtan mikor elértem a két fal találkozását, és félve tapadtam rá a rajta lévő fekete kárpitra.
 - Ugyan már, nem emlékszel ránk? - Kérdezte a fekete hajú srác, akit egyből sikerült felidéznem. Ő volt az egyik legrosszabb álmomban. Tőle kértem, hogy ne bántson, miatta sírtam, és rettegtem az alvástól napokon át. Majd hirtelen eszembe jutott egy név, melyet oly sok ideje keresek az emlékeimben.
 - Zayn. - Suttogtam magam elé, mire még nagyobb mosolyra húzta a száját.
 - Talált. - Válaszolta.
 - Hogy kerültél ide? - Jött a kérdés azt hiszem Niamey-itől, és mikor Liam melléjük ért, mind elindultak felém. A térdem remegni kezdett, és újra elöntött az a furcsa érzés. A hideg futkosott a hátamon, pedig a kandallóból áradt a kellemes meleg.
 - Nem tudom. - válaszoltam neki.
 - Miért vagy itt? - Faggatott tovább az ismerős hangú fiú, akinek a külsejét fehér póló, farmer és egy zöld csöves sapka alkotta. Az utóbbi hátrafogta göndör fürtjeit.
 - Nem tudom. - Ismételtem meg az előbbi mondatom.
 - Tudsz egyáltalán valamit? - Kérdezte pimaszul egy magas hangnemű, kék szemű, barna hajú srác.
 - Nem. - feleltem újból, mire felnevetett - Kik vagytok ti? - Ejtettem ki végül a számon a meghatározó kérdést, de mire választ kaphattam volna rá erősen lihegni kezdtem, és a térdem már olyannyira remegett a félelemtől, hogy a földre rogytam. Féltem, sőt rettegtem tőlük, majd mikor a göndör leguggolt elém, odasúgott valamit, miközben megint jött a homály.
 - A végzeted. - Suttogta, majd felnéztem szürke szemeire amik hirtelen köddé váltak előttem.
 Szemeim hirtelenjében kipattantak, és lihegve hajoltam előre. Erősen verejtékeztem és anyáék szólongattak.
 - Kicsim, minden rendben? Álmodban beszéltél. - fordította felém anya a visszapillantó tükröt, és rám nézett - Megint rosszat álmodtál, ugye? - Nem válaszoltam, csak bólogattam és megpróbáltam lenyugodni, hogy lélegzésem normál állapotába kerüljön vissza.
 - Beszéltél is álmodban. - Suttogta a fülembe alig hallhatóan Charlott. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Eddig még soha nem mondta senki, hogy beszélek álmomban, pedig sokszor aludtam Carrie-éknél és ő nem említette ezt a tulajdonságom.
 - Tényleg? - kérdeztem.- És miket mondtam? - Alig hallhatóan beszéltem, mert nem akartam, hogy anya és apa megtudják miket álmodom.
 - Olyanokat mondtál, hogy "Nem tudom.", meg valami csirkéről sugdolóztál és göndör hajról. - Egyik dolog sem rémlett, egyszerűen megint minden kiment a fejemből és a feledésbe merült. Kivéve a csirkét, arról halvány emlékeim voltak csak. Göndör haj, göndör haj...
 Nem tudom. Elfelejtettem, mint felelés után a fizikát. De várjunk csak! A fiú, aki leguggolt elém, akinek olyan ismerős volt a hangja, ő a göndör hajú fiú. Róla beszéltem álmomban.
 - És még? - Faggattam tovább Charlottot.
 - Csak egy név. - Felelte hanyagul de én összerezzentem. Csupán annyi ugrik be, hogy egy ajtó mögül hallgatózom, miközben a konyhában a csirkéről beszélgetnek, aztán felkapcsolódik a villany, én pedig hátrálni kezdek mert felém tartanak valakik. Az arcok viszont a homályba vesztek, kivéve egy dolgot. Mégpedig egy nagy, szürke szempárt.
 - Milyen név? - Kérdeztem remegve.
 - Zayn.
 - Zayn. - Hirtelen belém ötlött egy kép, egy szájat láttam mely ezt a szót suttogta. Egy nevet, ami fontos lehet. Nem értem miért de úgy érzem ezeknek a rémálmoknak mind köze van egymáshoz, és ehhez a nyaraláshoz. Csak tudnám mi okból, és milyen célból kísért engem valami. Mi ez az érzés, mi folyton bennem van? Nem szerelem, nem félelem. Inkább valami a kettőtől vészesen távoli. Valami... valami gonosz, és ugyanakkor jó is egyszerre. Rettegés, magabiztosság, és a hatalom ötvözete. Ez az érzés egyedi. Valami, vagy valaki pedig közvetíti és olykor-olykor a fülembe súg ezt-azt. Valami különleges, valami mágikus.
 - Mi történt? Ki az a Zayn? - Zavart bele a gondolataimba a húgom. Felé kaptam a fejem és komoly arckifejezéssel válaszoltam.
 - Bár tudnám.- sóhajtottam, majd feltűnt, hogy megálltunk és egy ismerős utca, ismerős házának az udvarán találtam magam. Kinyitottam a kocsi ajtaját, majd büszkén tekintettem fel az előttem álló házra. Tekintetemben azonban a büszkeségen kívül más is volt, mégpedig enyhe félelem. Félelem, mely az álmaimra vezethető vissza.
Becsaptam az autó ajtaját, majd megvártam amíg apáék is kiszálljanak, és kivegyék a csomagjainkat a csomagtartóból.
 - Hát, itt vagyunk. - Szólt anya.
 - Mint látod. - Harry gúnyosan fintorgott, miközben zsebébe csúsztatta a telefonját. Anya válasza erre csak egy fejbeverés volt, majd minden ment tovább. Mikor kezembe kaptam a bőröndöm, és leraktam a földre, turkálni kezdtem benne az iPhone 10-em után, mikor hátulról megszólalt mögülem egy hang, melyet azonnal felismertem.
 - Darcy Annabella Styles. - Hallottam a saját nevem, majd továbbra is magam elé mosolyogva válaszoltam.
 - Jacob Edward Malik.

Prológus


2040. december 17., szombat 9:36
1. nap

 Csukott szemmel álltam a becipzározott csomagom előtt, miközben végiggondoltam az elmúlt félévet. Mindjárt kezdődik a téli szünet, és én újra a barátaimtól távol töltöm azt. Persze Birminghamben is vannak barátaim azok között, ahova megyünk, de az valahogy mégsem az igazi. A mondás szerint is "Mindenhol jó, de legjobb otthon.". Én ezen az állásponton vagyok, de mindhiába. Akkor is megyünk, ha nem akarom. Ez nem rajtam múlik.
 Az elmúlt néhány hét nagyon megrázó volt számomra. Amint megtudtam, hogy ismét megyünk, egy furcsa érzés költözött belém és azóta sem tágított. Rossz előérzetem van ezzel az utazással kapcsolatban. Rémálmok gyötörnek, melyek főszereplője én vagyok és öt másik fiú. Legtöbbször ugyanaz a kettő ismétlődik, melyek után mindig meggyullad a testem és félelem tölt el. A múltkor anya állítása szerint kiabáltam is álmomban. Sikítottam, és folyton azt hajtogattam, hogy "Menj innen!", meg "Ne bánts!". Azon az éjjelen álmomban egy padlásszobában voltam, és egy fekete függöny előtt álltam. Eleinte minden nyugodt volt, szemeimmel méregettem a szobát, de aztán az egyik sarokban fekete ködből előlépve megjelent egy fiú. Akkor még a nevét is tudtam, de mire felébredtem rájöttem, hogy örök titok marad. Mikor feltűnt, és észrevett, elindult felém, tekintetében pedig csak gyűlt az indulat. Ekkor félelem járta át a testem, és remegni kezdtem. A nevét kiabáltam és azt kértem, hogy ne bántson. Mire odaért volna elém, csak anyát és apát láttam, amint fölém hajolnak és csitítgatni próbálnak. Borzasztó volt, de már elmúlt. Ez volt a legszörnyűbb mind közül.
 A visszaemlékezés közben felidéztem a helyszínt, de még mielőtt újra megtörténtek volna gondolataimban azok az események, lassan felnyitottam a szemem, és tekintetem végigemeltem az ágyamon, a falakon, minden bútoron, és azon a fekete felakasztott kardigánon amit az elkövetkezendő 3 hétben nem fogok látni. Pedig annyi szép emléket éltünk meg együtt, és bár néha biztos voltam abban, hogy a sarat ami beleragadt a pocsolyatúráim alatt nem lehet kimosni, de a végén mindig tisztán került vissza a kezembe. Szeretnem kéne azt, hogy a családommal szinte körbeutazzuk a világot, és mindig máshol találkozunk apa régi barátainak a családjával, de sajna én nem olyan vagyok, aki könnyen alkalmazkodik egy új környezethez. Néha még az is nehezemre esik, ha meg kell válnom egy kinőtt ruhámtól, mert azt én régen hordtam, szerettem és velem élt meg különböző életszakaszokat. Persze nem vagyok maradi, meg unalmas, mert minden vagány dolgot képes vagyok kipróbálni. Nyáron fesztiválozni járok, de nem mondom, hogy nem nehéz otthon hagynom a családom. Ennek az az oka, hogy nyaranta apa sűrűbben van itthon, és valamiért pont úgy hozza a sors, hogy akkor, mikor nekem mennem kell. Ez teszi nehézzé ezt az egészet.
 Lehajtottam a fejem, és a padlót kezdtem méregetni. A vonalakat a parketta lécei között. Ágyam szélére telepedtek, és előhúztam egy könyvet a párnám alól. A Vérbe öltözött Anna volt az, a kedvenc könyvem mind közül. Szellemek, vadászok és szerelem mely a halálhoz köt. Ez az utóbbi igézett meg leginkább. Kinyitottam a könyvet, és írni kezdtem a cím alatti rövid helyre arra az esetre, azért, hogyha esetleg akármilyen okból nem térnék vissza, tudják az emberek, mit is gondolok Holmes Chapelről.


Ismerem utcáid, édes városom,
Ismerem az ágaidon rajokban kuporgó
démonokat és angyalokat.
Ismerlek téged, folyó, mintha a szívemben hömpölyögnél.
Harcos lányod vagyok.
Testedből betűk fakadnak,
akár forrásból a víz.
Nyelvek lenyomata vagy te
ahogy beszélünk rajtuk
a város felemelkedik.


~Elka Cloke



 Mikor az utolsó betűket is leírtam, visszacsúsztattam a könyvet rejtekhelyére és nagyot sóhajtottam. Még pár percig csukott szemmel, csendben ültem és gondolkodtam, mielőtt még anya kiabálása megzavart volna, hogy indulnunk kell. Felálltam hát az ágyról, aztán bőröndömet magam után húzva még egyszer visszanéztem az ajtóból. Végül kiléptem és becsuktam magam mögött. Erőt vettem magamon, és magabiztos léptekkel sétáltam át a szűk folyosóról a nappaliba.
 Már távolról hallottam, ahogy apa, anya és a nagyi beszélgetnek. Azért jó, hogy Holmes Chapel az otthonom, mert igaz, hogy nincs annyi lehetőségem szórakozni, mint mondjuk Manchesterben, de könnyebben kiigazodok a városon, és biztosan nem tévedek el, ráadásul a nagyi is csak három utcával lakik alrább. Sokszor fordulok hozzá, akár tanácsért, akár egy kis anyagi segítségért, mert tudom, hogy segít, és mindig mellettem van.
  - Hol van már ez a lány? - idegeskedett anya.
  - Nyugodj meg Natalia! - hallottam a nagyi válaszát.
 - Jó, csak már régen el kellett volna indulnunk. - folytatta anya, és fogadni mertem volna, hogy egy nyugtalan pillantást vetett az órájára.
  - Ebben igazad van, már amúgy is késésben vagyunk. - szólt bele apa is a beszélgetésbe, de nem hallatszott túl izgatottnak, inkább unott volt, mint akit nemigazán izgat, hogy éppen mi történik. Bár ő gyakorta fojtja el az érzéseit.
  - Itt vagyok. - léptem át a helyiség küszöbét, mire minden szem rám szegeződött. Apa és anya egymással szemben álltak, a nagyi pedig mellettük. Bihar kis háromszöget alkottak együtt, nem lehetett nem rájuk nézni, pedig nem csak ők tartózkodtak a szobában. A kanapén Harry nyomogatta a telefonját, Charlott pedig az asztal alatt csinált valamit. Ők ketten a testvéreim, fiatalabbak nálam, de Harry néha sokkal idősebbnek tűnik nálam. Mondjuk csak másfél év van köztünk, szóval ez nem meglepő. Charlott 8 éves, aranyos kisiskolás, aki imádja a lehetetlen sorozatokat és a gyerekes figurákat. Egyszóvalelbűvölő teremtés. Mindkettejükkel szoros kapcsolatot ápolok, de nem mondhatnám, hogy régebben ne vertem volna meg néha Harryt. Tegyük hozzá, hogy megérdemelte, ráadásul egy egészséges fivér-nővér kapcsolatban ez igenis normális.
  - Kislányom, te meg hogy nézel ki!? - nézett rám anya enyhén elborzadva. Gondolom a fekete pólóra, szegecses csizmára, bőrdzsekire meg csöves sapkára gondolt. Most, hogy így belegondolok, lehet nem épp az alkalomhoz öltöztem. Ráadásul az is hozzátett még egy lapáttal a kinézetemhez, hogy a pólóm alja tele volt lyukakkal, de ami régi, az régi. Legalább már tudom, hogyan ne öltözzek anyák napján.
  - Gyászolok - válaszoltam pimaszul mosolyogva.
  - Mégis mit? - húzta gúnyos mosolyra, bár szerintem inkább fintorra a száját.
  - Nyugodj meg Natalia! - szólt hozzá apa, majd lassan elindult felém - Inkább örülj neki, hogy lejött és nem kell rá tovább várnunk.
  - Jól van, tudod mit? Inkább kimegyek az autóhoz. - mondta megadva magát, és hátat fordított nekünk.
  - Veled tartok. - Tette el a telefonját Harry, és felpattant Charlottal együtt, akinek lovacskázni támadt kedve a bátyja hátán.
  - Charlott, szállj le rólam! - kiáltotta Harry, miközben össze-vissza rázkódott, hogy kevéssé a hátáról a kishúgát.
  - Nem. Vigyél! - parancsolta Charlott gonosz vigyorral.
  - Szállj le a bátyád hátáról! - utasította a nagyi, de nem sok sikerrel, mert Charlott továbbra is Harry hátán lógott, aki végül megadta magát, és elindultak anya után. Nagymama derűsen nézett utánuk. Az arca ilyenkor egészen megfiatalodott, és furcsa fény lobbant fel a szeméban, ami mintha egy régebbi emlékhez repítette volna.
 - Szerintem nekünk is menni kéne - ismertem el, amire apa csak bólintott egyet, majd átvette a csomagjaim. 
 A nagyi mosolyogva nézett rám, miközben egymás mellett indultunk az autóhoz. Mire kiértünk, mindenki bent ült rajtunk kívül. Apa berakta a csomagom, én pedig egy hosszas ölelés után, amit a nagyitól kaptam, behuppantam Charlott mellé az autóba.
 Lassan apa is érkezett, és az autónk kigördült a feljáróról, mi pedig integetve búcsúztunk. Mindenki más a nagyitól, azonban én inkább az otthonomtól, barátaimtól és a sok borzalomtól búcsúztam, remélve azt, hogy az összes rémálom itthon marad, az árnyszerű fiatalemberekkel és az általuk képviselt rémségekkel egyetemben...