Blogverseny

Drága feliratkozók!

Nem is tudom pontosan már, hogy mikor, de a blog meghirdette első blogversenyét. Most ezzel kapcsolatban írok nektek bejegyzést, mivel sajnos rossz hírrel kell szolgálnom...
Személyes okok miatt a blogversenyt töröltem. Tudom, hogy ezért most sokan utálni fogtok, vagy már utáltok, de mostanában egyre nagyobb lett a vállamon a teher. A felvételi előkészítők, a millió szakkör, és még sorolhatnám a végtelenig. Ezek most kifogásnak tűnnek, de higgyétek el, hogy megélni mindent más, mint így elolvasni. Nem is beszélve azt, hogy mi minden történt mostanában a családommal.
A blogról nyugodtan le lehet iratkozni, kinek hogy tetszik. Nem szerettelek volna benneteket becsapni, nem is annak szántam ezt az egészet. A gyűlölködő kommentek felőlem jöhetnek, el tudom viselni mások véleményét, lehet az pozitív vagy negatív.
Sajnálom, hogy így történt. A bocsánatotokat kérem...

xx Esther

1. naplóbejegyzés

2040. december 18., vasárnap 08:22
2. nap 

Kedves naplóm!

Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy elkezdem írni ezt az egészet. A fejemben millió kérdés kavarog, és nem tudom mit kezdjek velük. Nincs itt Annabell, hogy segítsen, bár tőle semmit nem kaptam a világon, csak egy fekete mintát a csuklómon, ahol megvágott. Halálra lettem rémisztve, de az én döntésem volt, és el kell fogadnom.
Az éjszaka megint rémálmom volt. Még mindig a parkban jártam, ahol a minap, de nem voltam egyedül. Csak egy ideig. Aztán a tó másik oldalán, mert egy tó partján álltam, valami mozgást észleltem. Végül megjelent egy férfi, vagy inkább egy fiú, nem is tudom... Itt kiesett egy rész, aztán már csak arra emlékszem, hogy apa felém lépdelt az arca pedig folyamatosan változott és változott. Mikor már csak pár lépés választott el minket egy határozottan ismerős arcban ülő zöld szempár tekintett vissza rám. Ő volt az, a göndör hajú fiú, és azt mondta, hogy a neve Harold Edward Styles.
De ezt nem akarom elhinni. Ez a név az apám neve ő pedig... ő pedig nem lehet az apám... lehetetlen...
De azt is meg kel említsem, hogy apáról soha nem készültek fiatalkori képek, vagy legalább is nekünk egyet sem mutatott magáról. Soha nem beszélt a múltjáról, de soha nem is kérdeztük. Most már bánom, hogy nem tettük, de ha rajtam múlik ez hamarosan meg fog változni. Mindent meg akarok tenni, hogy bebizonyítsam az a fiú nem az apám! Nem lehet az, mert folyamatosan bánt engem! Csak fájdalmat tudott okozni, ő meg a... barátai!
Viszont félek. Félek attól, hogy nincs igazam. Félek tőle, mert egyenlőre nincs bizonyítékom róla. Egyenlőre, pedig még a kiindulási pont sincs meg, ahonnan kezdhetném az egészet.
Az éjszaka az álmaimról szóló noteszt az éjjeliszekrényen találtam, pedig határozottan emlékszem rá, hogy a fiókba csúsztattam kipakolás közben. Nem tudom, hogy hogyan került máshova. Gyanúsnak találtam viszont azt, hogy az egyik lapon a közepe táján, ahová még nem írtam, egy nagy, piros betűkkel írott szót biggyesztettek:

"ONE DIRECTION"

Ez volt az a szó, illetve két szó. Nem tudom mit akarnak jelenteni. Miért írná bárki is ezt a noteszembe? És ki tenne ilyet, vagy miért tenne ilyet? Megint csak a kérdések. Néha már úgy érzem beléjük roskadok, pedig csak nemrégen kötöttem meg azt az úgynevezett "alkut". Azóta egy jel került a vágás helyére, ami szinte meg sem látszik. A jel kicsi, de magabiztos vonalak alkotják, melyek tekerednek, csavarodnak, és a tenyerem közepén érnek véget. Nem tudom, hogyan fogom elrejteni anyáék, vagy bárki más elől. Olyan feltűnően fekete, hogy szinte fáj ránéznem is...
Tegnap este, mikor hazavonszoltam magam teljes öntudatlanságban mindenki rám szegezte a tekintetét a nappaliban, és felajánlották a segítségüket. Én azonban csak gépi hangon, üres tekintettel mindenkinek ugyan azt mondtam. Nem tudom mi ütött akkor belém. Üresnek éreztem magam, és elhagyottnak. Mintha a vér, ami kicsordult az ereimből és a hóra hullott megfosztott volna minden életerőmtől. Kicsit ijesztő volt, de este Zayn bácsi feljött, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Nagyon kedves volt tőle, de persze ő mindig ilyen volt. 
Most azonban mindjárt reggeli, és már hallom is El néni kiáltozásait, hogy toljuk már le hozzá a képünket. Ilyenkor mindig nagyon viccesnek találom, de erről ennyit. most reggeliznem kell.

Darcy Styles
2040. december 18.



 Becsuktam magam előtt a fekete, kemény táblás könyvet, melybe az imént írtam.
 Nem tudom, miért kezdtem naplót írni, de jó ötletnek tűnik megosztani valamivel a gondolataimat ami nem nevet ki, és biztosan hisz nekem.
 - Reggeli! - Hallottam ismét Eleanor néni kiáltását, de mintha anyáéval vegyült volna. 
 Gyorsan felugrottam az ágyról, a naplót pedig a párna alá rejtettem. Ez olyan régi filmes dolog, azt hiszem. Átszeltem a szobát és kiléptem az ajtón. Halkan indultam meg lefelé a lépcsőn, világos farmeremben és sötétkék, kasmír pulóveremben. A harmadik emeleten az egyik szobából halk éneklés hallatszott. Nyitva volt az ajtó, én pedig akaratlanul is elindultam a hang irányába. Belestem az ajtón, odabent pedig megpillantottam Lucast. Valami dallamot énekelgetett éppen, én pedig elmosolyodtam. Még sosem hallottam őt énekelni, pedig egész jó hangja van. Kíváncsi vagyok honnan örökölhette. 
 - Tudja Miss Styles, nem illik fiatalemberek után hallgatózni, miközben ők éppen a szobájukban pakolásznak. - szólalt meg mögöttem egy hang. Lucas nem vette észre, mert folytatta amit eddig. Megfordultam és Jake állt előttem. - Nem gondolja?
 - Te meg mit csinálsz itt? Halálra rémisztettél! - Förmedtem rá. 
 - Bocs. Mit csinálsz itt? - Kérdezte, és belesett mellettem a szobába.
 - Azt, amit mondtál. - Válaszoltam, és mind a ketten hallgattuk tovább a szekrénybe pakoló Lucas énekét. Minden hang kellemesen simogatta a fülem, nem énekelt hamisan, érezhető volt a tehetsége.
 - Nem tudtam hogy tud énekelni. - suttogta felettem Jake, és elrántott az ajtó elől. - Nem jössz?
 - Hova?
 - Hát reggelizni! Eleanor néni meg anyukád ki fog minket nyuvasztani, ha nem megyünk le azonnal. Amúgy is érted küldtek, csak azt nem hittem, hogy Lucas szobája előtt szobrozva találok rád. - Furán húzogatni kezdte a szemöldökét, én valószínűleg fura képet vághattam mert kuncogni kezdett.
 - Mire célzol? - Kérdeztem mit sem sejtve. Egy pillanatra mint ha eltűnt volna az arcáról a magabiztosság, és megremegett volna. De ez csupán néhány néhány pillanat volt. Talán csak képzeltem.
 - Semmire nem célzok. Na gyere! - Magával húzott, én pedig követtem lefelé a lépcsőn. Kezem a kezébe vette, testem pedig valami fura borzongást engedett meg magának. Tapasztaltam már, de Jake soha nem hozta ki belőlem ezt. Olyan rég ismerem pedig...

Boldog karácsonyt!

Kedves olvasók!

Ezennel szeretnék nektek ismét nagyon boldog karácsonyt kívánni! Remélem nagyon jól telt el nektek ez a nap. Nekem jobb is lehetett volna, de ez most nem ide tartozik. Végül is megkaptam azt, amire vágytam. :)
Ti is megkaptátok azt, amire vágytatok? Legyen az valami ajándék, vagy egy családi összejövetel? Remélem teljesült minden kívánságotok! :D

xx Esther




Felismerés

2040. december 18., vasárnap 02:19
2. nap


 Még mindig a parkban jártam, egy tó előtt. Világos volt, a borús felhők pedig lassan vonultak tovább az égen. A dermesztő hidegnek nyoma sem volt, a hó azonban esett. Nem éreztem semmit, sem hideget, sem meleget. Vékony ködfelhő fedte a tájat.
 Elgondolkodva néztem körül, és egyszer csak mozgást véltem felfedezni a túlsó parton, a köd halovány fátylán túl. Lassan közeledett, és egyszer csak egy ember alakját véltem felfedezni benne, azonban túl messze volt, hogy pontosan meg tudjam nézni... Fekete póló volt rajta, mely ellensúlyozta a szőke haját. Kezében sötét fekete kalapot tartott. Egy férfi volt az, és nekem integetett. Megfordultam a tengelyem körül, hogy megnézzem ez tényleg nekem szól. Rajtunk kívül senki nem volt a közelben, arca azonban még mindig homályos volt a távolság miatt. Nem tudtam mit tegyek, ezért visszaintegettem neki, ő pedig válaszul leengedte a kezét. Feltett a fejére egy kalapot, és a víz felé indult. Már csak pár lépés választotta el a jég hideg halál kezdetétől, ezt pedig nem hagyhattam.
 - Ne! - iáltottam - Meg fog fulladni! 
 Nagyon megijedtem azonban, amikor a kiáltásaim ellenére is nagy léptekkel haladt a víz felé. Kikerekedett szemekkel néztem, és kishílyán én is beleszaladtam a tó zavaros, sötét pocsolyájának tükrébe. Még mielőtt azonban ezt megtehettem volna, a szőke fiú, akinek arcát még mindig nem láttam, a vízre lépett, az pedig világoskék jéggé dermedt lábai előtt. Csak hunyorogtam, hogy tényleg jól látok e, de a szemem nem csalt. Egyenletes tempóban közelített felém, a fagyos tó tetején. Ahogy közeledett, a köd úgy vékonyodott kettőnk közt és lassan láthatóvá tette arcát. Mikor már csak pár méter választott el minket, megvillantak zafírkék szemei, és én hátrahőköltem. Egy nagy kupac hóba léptem, de nem tudtam felmérni a hideget az ijedtségtől. Ő volt az. Egyike azoknak az embereknek akik rémálmok lavináját zúdítják rám minden egyes éjszakán. Mikor felébredek úgy sem fogom majd tudni a nevét, de amint meglátom ezt a kék szem párt úgy is eszembe jut...
 Niall.
 - Látom megismersz, drágaságom. - kuncogott - Talán félsz?
 Hangosan is kimondtam volna a nevét? Nem tudom pontosan, talán csak gondolat olvasó. - Nem félek. - Válaszoltam, de remegő hangom elárulta neki az igazságot.
 - Hazudsz. - mondta határozottan, szája sarka pedig felfele kunkorodott - Talán hülyének nézel? A szemed úgy olvasható mint egy nyitott mesekönyv. - válaszolta, mire nagyon mérges lettem. Hirtelen elkapott valami különös érzés, de nem tudom pontosan mi volt az.
 - Jobb hasonlat nem volt? - Magabiztosság volt. Nem tudom pontosan, hogy honnan, de kedvem támadt feleselni neki. Apa mindig azt mondta, hogy ez nem illik, de amiről nem tud, az nem fáj neki.
 - Látom tréfás kedvedben találtalak. Hirtelen magabiztosság? Hmm...
 - Ez meg mi volt? Éhes vagy? Csak mert nem messze a sarkon van egy büfé és... - Kezdtem bele a mondatba, mire valaki felnevetett. Ez a valaki azonban nem Niall volt. Ő csak huncutul vigyorgott valamire, vagy inkább valakire, mögöttem.
Meglepődött arckifejezéssel fordultam meg, de nem értettem amit láttam. Apa állt előttem. Olyan volt, mint mindig. Fekete öltönyt viselt, és mosolygott. Ez a mosoly azonban nem az a mosoly volt, amit mindig akkor vett elő ha ránézett Charlottra. Ebből még 3 méterről is sugárzott a gonoszság. A magabiztosságom egy másodperc alatt hagyott el.
 - Apa? - Kérdeztem remegő hangon de ő csak megcsóválta a fejét. Hátamon éreztem Niall üres tekintetét.
 - Rossz kislány voltál Darcy. Aláírtad a halálos szerződésed. - Mondta, és elindult felém.
 A környezet vele együtt kezdett változni. Eltűnt a hó, a park, a köd, az érzés, hogy Niall hátulról engem figyel. De a legfurcsább még is ő volt. Minden lépéssel amit megtett vonásai megváltoztak. A finoman ráncos bőre egyre feszesebb és fiatalosabb lett. Fakó barna haja, olyan színben kezdett pompázni amit minden reggel a tükörben látok. Most már egy utcán voltunk, valahol Londonban. Mögötte a semmiből egyszer csak autók tűntek fel, és gyorsan haladtak tovább. Mikor csak két lépés választott már el minket, megfagyott bennem a vér is. Meredten néztem rá, ő pedig csak mosolygott. Még gödrei is lenézően kacarásztak rajtam, bár lehet, hogy az csak a képzeletem szüleménye volt. Már nem az apámat láttam benne, hanem egy szörnyeteget, aki minden éjszakámat megkeserítette az elmúlt hetekben...
 - Mit csináltál az apámmal? - Mondtam olyan élesen ahogy csak tudtam. Fellángolt bennem a düh. Dühös voltam rá, erre a zöld szemű sátánra. Dühös voltam Niallre, aki villogó kék szemeivel közelített felém nem is olyan régen. Dühös voltam Annabellre, mert a véremmel kellett esküdnöm. De legjobban mégis apára voltam dühös. Pedig még azt sem tudom, hogy miért...
 - Hát nem érted kis szívem. - hangja úgy csengett mintha csak egy feltörő nevetést akarna magába folytani. - Akkor inkább elmagyarázom...
 - Mit magyarázol el? - Értetlenkedtem, pedig valahol sejtettem, hogy mit fog mondani.
 - Az én nevem Harold Edward Styles...

 Izzadtan, lihegve ültem fel az ágyamban. Szemeim előtt olyan gyorsasággal forogtak le az álmaim kockái, hogy nem bírtam levegő után kapkodni. A takaró gyűrött volt körülöttem, az óra pedig halk ketyegéssel jelezte, hogy lassan múlik az idő. Rémülten kúsztam az ágyam széléhez, arcom pedig tenyerembe temettem. Körbevett a sötétség.
 Azonban egyszer csak eszembe jutott a kis notesz, ami azért van, hogy bele írjam az álmaim azon részét amit nem felejtek el néhány perc alatt. Agyam folyamatosan zakatolt, és csak egy nevet ismételgetett. Felkeltem, és letérdeltem az éjjeli szekrényem elé. A fiókban kezdtem kotorászni, de nem láttam semmit. Felkapcsoltam a kis lámpát, de észrevettem, hogy a notesz már az éjjeli szekrényen van. Nem ott ahol hagytam, de ezen most nem volt időm gondolkodni. Sietve a kezembe kaptam a tollam és írni kezdtem mindent amire emlékeztem: 
  • hóesés
  • park, tó
  • egy kék szempár
  • jéggé dermedt víz
  • huncut nevetés
  • London, utca
  • apa, a göndör hajú fiú
 Nem figyeltem mit írok, a szavak csak jöttek és mentek. Azonban mire ezt az utolsót leírtam, pörögni kezdtek előttem a képek. Láttam a barna, gömdör hajú fiút, amint egyre öregszik az arca. A végeredménytől elállt a lélegzetem is, a toll pedig kihullott a kezemből.
 Apát láttam magam előtt...


Drága olvasóim!
Nagyon sajnálom, hogy az első bekezdés ilyen pici betűkkel van írva, de valami problémája támadt a bloggernek, és semmit nem tudtam vele kezdeni. 
Remélem tetszett az új rész, nagy lendülettel kezdtem írni és elképzeltem a történet végét. Persze eddig is tudtam, hogy fog végződni, de az, hogy kiderül e csak rajtatok áll! :)
Helyesírási hibákért elnézést kérek, remélem nem bántották annyira a szemeteket!
Boldog karácsonyt kívánok, de új évet még nem, mert addig még azt hiszem találkozunk! (Még ha így virtuálisan is.)
Jó olvasást, és boldog karácsonyt!
xx Esther 

Őszintén sajnálom...

Sziasztok gyerekek!

Sajnálom, de most nem egy fejezettel jöttem, inkább afféle magyarázatot fogok adni, valamint köszönetet nyilvánítanék! :)
Először is, nagyon hálás vagyok a sok oldalmagjelenítésért és a feliratkozásokért, bár tudom, hogy néhányan csak a blog verseny miatt iratkoztak fel, mely eredmény hirdetésére december 27-én kerül majd sor. Viszont, sokan a blog miatt iratkoztak fel, ezzel tisztában vagyok, és köszönöm nektek! Csodálatosak vagytok! <3
Másodszor pedig a résszel kapcsolatban tájékoztatnálak benneteket. Elnézést szeretnék kérni a késésért, de ez a fránya 8. osztály eléggé ki tudja készíteni z embert, és azt hiszem ezzel ti is tisztában vagytok. Na de most nem ez a téma, hanem a fejezet. A következő rész érkezésének ideje december 23-a, aminek remélem, hogy örültök, mivel nekem már nagyon hiányzik az írás. Annyit pedig biztosan elárulok, hogy Darcy álmai újra végigfuttatják majd a hideget a hátunkon! Ezt garantálni tudom! ;)
Addig is kellemes minden napokat kívánok nektek! Hamarosan újra találkozunk!

xx Esther

Az alku

2040. december 17., szombat 17:51
1. nap 

 - Egy alkud? - Kérdeztem remegő hangon.
 - Igen. Gondolom nem kell elmondjam mi az alku szó jelentése. - Hangja mint egy kés, úgy hasított belém. Rezzenéstelen tekintetével engem fürkészett, és száját mosolyra húzta.
 - Nem, nem kell elmondanod mit jelent. De miért pont velem akarsz alkut kötni? Miért pont én? - Hangom még mindig remeg. Nem tudom felfogni, hogy Annabell, hogyan került ide vagy azt, hogy miért. Ki vagyok, hogy csak én látom...?
 - Ez nagyon egyszerű, Darcy. - felelte még mindig rezzenéstelen tekintettel. Arcvonásai simák voltak, mint ha nem lennének érzései. A mosolya pedig üres volt, semmit nem lehetett kiolvasni belőle. Akár egy maszk. - Te idéztél meg. Te vagy az, akinek sikerült. Ez pedig azt jelenti, hogy te vagy a socius-om. 
 - A micsodád vagyok?
 - Socius-om. Latinul azt jelenti, hogy a társam. Vagyok én, és vagy te. Mi ketten pedig össze vagyunk kötve. - arany tincsei ragyogtak miközben fehér hópelyhek tarkították őket. Kezét lassan felemelte, és mutató ujját rám szegezte. Egyből tudtam, hogy mire mutat vele. - A nyaklánc az oka. Mikor hozzáértél megéreztelek, és biztos vagyok benn, hogy te is engem. Furcsa volt, igaz?
 Nem válaszoltam, csak bólintottam. Nem szívesen beszélgetek ezzel a lánnyal. Amióta csak megláttam furának tartom. Megjelent csapzottan, és csúnyán aztán egyszer csak így néz ki! Csodaszép, makulátlan és ahogy elnézem okos is lehet. - Hogy változott meg a külsőd ilyen gyorsan? Miért csak én látlak? - A hideg végig futott a hátamon, ahogy feltettem ezeket a kérdéseket. 
 - Azért változtam meg, mert te már itt vagy nekem. Tele vagy energiával, boldog vagy és még szép is. Hogy őszinte legyek veled, kiüt rajtad apád vére, azok a zöld szemek és a göndör haj. - Közelebb lépett és a hajam után nyúlt, azonban én hátraugrottam.
 - Ne érj hozzám! - Kiáltottam kétségbe esetten, amint felém közeledett. A kíván hatást elértem, mert megtorpant.
 - Nem tudom - folytatta -, hogy miért látsz engem. Ennek nem így kéne lennie, de ha engem látsz akkor a többi elveszett lelket is látod. Az összes testvéremet láthatod világ szerte.
 - Mik azok az elveszett lelkek? - Testem egészét átjárta a félelem, amint kimondtam ezt a nevet: Elveszett lélek
 - Ők olyan lények mint én. De csak akkor vagyok hajlandó többet mondani, ha megkötjük az alkut. - Nem mondhatnám, hogy megelégedtem a válasszal, de a kevesebb, néha több.
 - Milyen alkuról beszélsz? 
 - Arról az alkuról, amit egy halandó, mint te, és egy elveszett lélek, mint én, köt meg. Minden esetben mások a feltételek, és az emberek általában álmukban beszélnek az alku ajánlójával mert a való életben nem látnak minket. Azonban a te eseted más. Te látsz engem a hétköznapokban, szóval különlegesebb vagy mint bárki. Én is ilyen voltam, és az édesanyám is. - Közölte a hideg tényeket. De még is mit jelent az, hogy különlegesebb vagyok mint bárki? Miben lennék bárkinél is különlegesebb? Gondolom ha ezzel apáékhoz fordulnék, akkor őrültnek néznének és elmegyógyintézetbe dugnának. Erre pedig semmi szükségem, hisz van elég bajom nélkülük is.
 - És mik a te alkud feltételei? - A szavak csak úgy kicsúsztak a számon. Eszem ágában sem volt őket kiejteni, de mint a villám csapás, olyan gyorsan, és hirtelen jöttek. A levegőben meglátszott a leheletem az egyre gyatrább hóesésben. Egyre kevesebb hópehely közeledett felénk fentről, mint ha csak a mozgás akarna megszűnni ezen a területen. Nincsenek emberek a parkban, nincsenek állatok sem. Én vagyok az egyetlen élőlény, és mások már elfutottak volna, ha a helyemben lennének. Azonban ahogy Annabell is mondta, más vagyok. Csupán azt nem tudom, hogy jó vagy rossz értelemben.
 - Remek kérdés. Tudod, régen én is...
 - Ne tereld a szót! - parancsoltam rá, és hangom élesebbre sikerült mint gondoltam. - Hallani akarom, hogy mi ez az egész körülöttem! Mostantól mindig el kell viseljelek a közelemben, vagy csak néha látlak ténylegesen?
 - Nem leszek mindig a közeledben, hiszen Infinitus-ban nekem is vannak elintézni valóim, és ha megkérhetlek akkor ne kiabálj velem. Különben...
 - Különben mi? Nem hiszem, hogy ennél lehet rosszabb az életem. Hiszen bolond vagyok. Biztos, hogy te nem, is létezel, csak a képzeletem játszadozik! - Hangosan kifújtam a levegőt a tüdőmből, és lassan lehunytam a szemem. Csak délelőtt érkeztem, de már akkor tudtam hogy ez lesz életem legrosszabb nyaralása. A rém álmok, és az a sejtelmes érzés mind igaz jelekre utalt. A múlt héten még egy egyszerű lány voltam, most pedig itt állok valami akármilyen lélekkel szemben, aki azt állítja, hogy egyek vagyunk...
 - Nem vagy őrült, csak különleges! Büszkének kéne lenned magadra, hisz olyan halandó aki rendelkezett a látás képességével utoljára én voltam! Az pedig 25 évvel ezelőtt volt! - Most először igazi érzelmek halovány fátyla rajzolódott ki az arany hajú lány arcán. Szemében csalódottság árnya bujkált, és könnyeket csepegtetett szemeibe. 
 - Akkor halott vagy, és ha jól sejtem ismerted apáékat is. Vagy legalább a levélben ezt írtad. Liam, Louis. Ők a te barátaid voltak? - Közelebb léptem hozzá, és barátságosan kérdeztem. Azt hiszem talán megbánthattam a szavaimmal, pedig ez igazán nem állt szándékomban.
 - Igen, tulajdonképpen az egyetlen barátaim egész életemben.
 - És hol voltál az elmúlt 25 évben? - Bátorkodtam, hogy erre rákérdezzek e, de végül úgy döntöttem, hogy merész leszek.
 - Ezt nem áll jogomban elmondani, azonban válaszolnék egy korábbi kérdésedre. Megtehetem? - Látszott rajt, hogy egy pillanatra eluralkodtak rajt az érzései, de már összeszedte magát. Bőre fehér árnyalata nem változott, azonban a könnyek felszívódtak a szeme sarkából. Újra megrendíthetetlen pillantással nézett rám, csak abban nem vagyok biztos, hogy tényleg igaz e rá a megrendíthetetlen jelző.
 - Attól függ, hogy pontosan melyikre.
 - Az alku feltételeit illető kérdésre.
 - Hát persze. Erre vártam. - Halványan elmosolyodott, majd szólásra nyitotta a száját.
 - Az én alkum annyiból áll, hogy van egy titok. Ezt a titkot édesapád, és a bácsikáid elrejtették előletek. Mármint előled, és a többi gyerek elől. Az lenne a dolgod, hogy rájössz arra, mi ez a titok.
 - Csak ennyi? - Kicsit meglepődtem, de nem tartott sokáig.
 - Még nem fejeztem be. Nos, mi után megfejtetted ezt a titkot, és az apád szemébe mondtad mindenki előtt hogy tudod, én segítek neked. Olyan módon, ahogy akarom, te pedig nem szólhatsz bele. - mondta határozottan - Rendben?
 - Milyen titokról beszélsz? Apa soha nem titkolna el...
 - Azt kérdeztem, hogy rendben? - Szavamba vágott, de meg tudtam érteni. Nem szeretem, ha ezt csinálják velem, azonban nem válaszoltam a kérdésére.
Teljes komolysággal fordultam az elmondottak felé, és még ötször elismételtem őket magamban. Összeszorítottam a számat és egyenesen a szemébe néztem. Azt mondta, hogy apa eltitkolt előlem valamit, pedig ez nem szokás a mi családunkban, és szerintem másokéban sem. Oka lehet annak, hogy nem mondta el de a kíváncsiság amit Annabell bennem ébresztett erős. Erősebb mint valaha volt.
 - Ha kísértést akartál ébreszteni bennem, akkor sikerült, mert a válaszom igen. Feltéve, ha válaszolsz a kérdéseimre. - éreztem a lábamban a lépcsőn való borulásom utó érzéseit, éreztem, hogy az ujjaim majd le fagynak, és éreztem Annabell kifejezéstelen tekintetét is, mely most épp a környezetet pásztázta. 
 - Választ kapsz a kérdéseidre, de a véreddel kell esküdnöd. - Szeme megállapodott rajtam, én pedig magabiztosan léptem egyet felé.
 - Bármit megteszek.
 - Akkor gyere közelebb! - szólt, és elővett egy tőrt a köpenye alól. A fehér köpeny hosszú fehér ruhát takart, melyen arany színű, viktoriánus díszítés volt. A nyakában olyan jelet pillantottam meg, melyek a dobozban talált pólót is megmintázták. - Add a csuklód! - parancsolta, én pedig remegő kezem felé nyújtottam. Hirtelen kételkedés hasított belém, azonban gyorsan elűztem a kósza érzelmeket. - Esküszöl, hogy betartod az alku minden pontját, nem szeged meg azt, és hogy hű leszel hozzá?
 Ajkamba haraptam. Nem vártam, hogy vérrel kell esküdni, és a gondolat, hogy egy kést éppen a csuklóm fölé helyeztek félelmetes volt, viszont azt mondtam igen. Ez a szó pedig nagy jelentéssel bír. Még pedig azzal, hogy nem hátrálhatok meg, már nem.
 - Esküszöm. - amint kimondtam eme szavakat, Annabell a csuklómra helyezte a tőrét és egy furcsa jelet karcolt a bőrömbe. A határozott, és kecses vonalak mentén kicsordult vörös vérem, és cseppekben a fehér hóba hullott. Nem éreztem fájdalmat, inkább furcsán teltem meg energiával.