Nehéz vallomás

2040. december 21., kedd 13:03
5. nap

 - Oké - kezdtem a szónoklatot. Angie, Olivia, Kate és Valerie az áagyam előtt ült. Engem figyeltek, ahogy idegesen járkáltam fel-alá a szobában. Ideges voltam, úgy éreztem, hogy ez életem egyik legnehezebb vallomása. 
 Tegnap délben összetörtem annak a fiúnak a szívét, akit már kisgyerek korom óta ismertem. Belém szeretett, de nem viszonoztam érzéseit, illetve viszonoztam, csak egyszerűen nem lehetünk eggyütt. Mostanában rengeteg minden szakadt a nyakamba. Anabell és az alkunk, a rémálmaim felerősödése, a szüleim aggodalma és itt volt még a péntek is. A nap, mikor minden megváltozik, ha nem szúrom el ezt az alkalmat. Már csak három napunk maradt a felkészülésre, de én bízom a lányokban. Tudom, hogy nem fogunk elbukni.
 Hirtelen a délelőtti beszélgetés jutott eszembe, amit Willel folytattam. Mostanában szinte csak vele tudok úgy beszélgetni, hogy közben nem hazudok a szemébe.
 - Nyugodj meg! Menni fog - bíztatott mosolyogva. Sötétkék nagykabátot viselt, haját kötött sapka alá rejetette.
 Az kocsifelhajtón álltunk, körülöttünk csak a nagy fehérség. Az égből nagy pelyhekben hullott a hó, ami arra engedett következtetni, hogy hamarosan abbamarad a már napok óta tartó hóvihar. De tudtam, hogy ha el is áll, utána pár óra múlva megint rázendít. Ilyenek voltak az elmúlt napok azóta... mióta megérkeztünk. Szerettem volna azt hinni, hogy ennek semmi köze Annabellhez és a rémálmaimhoz, de tudtam, hogy reménykedésem hiábavaló. A lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy ez mind miattunk van. A jéghideg szél az arcomba fújt, melyen vörös rózsák nyíltak. 
 - Mondani könnyű - hangzott a feleltem. 
 Karba tettem a kezem magam előtt, mintha ezzel próbálnám megvédeni magam a szeszélyes időjárással szemben, holott tudtam, semmi esélyem. Mostanában minden olyan reménytelennek tűnt, mintha kiszívták volna a boldogságot és a nevetést a világból. Amint az ember kitette a lábát az ajtón, átjárta a kétségbeesés fagya és perceken belül dideregni kezdett. Mindegy volt, hogy mennyire meleg öltözött fel az illető. 
 A közlekedés megsemmisült a sok hótorlasz miatt. Az utcára egy lélek sem merészkedett, csak, ha a biztos halálba kívánkozott. A hírekben egyre több hajléktalan haláláról számoltak be, egyre több holttestet találtak a hó alatt. Az autók téli gumival sem tudtak megkapaszkodni a vastag jégpáncélon. Féltem, hogy három nap múlva mi is az árokban, vagy az alvilágban kötünk ki a belvárosi Árapály vendéglő helyett.
 - Tudom, hogy nehéz most neked - törte meg gondolatmenetemet Jake hangja. - Amit tegnap tettél... - csuklott el a hangja. - Az nagyon megviselhetett.
 - Meg is viselt - hajtottam le a fejem. A kezemben lévő lapáttal félrehajítottam egy újabb adagot a hóból.
 - Gondolom nem beszéltél azóta Jake-el - tippelt Will.
 - Nem. Nyilvánosan kerüljük egymást - sóhajtottam egy nagyot, miközben a fiú is nekilátott közös feladatunknak. Louis bácsi először Lucasszal akart kiküldeni, de a fiú éppen akkor vonszolta le magát a lépcsőn ásítozva. Apja megparancsolta neki, hogy azonnal öltözzön fel és segítsen nekem, de a nagy sietségben (egy fokkal lassabban vánszorgott) nem vette észre, hogy csukva van az üvegajtó...
 Itt jött a képbe Jake, aki rám ügyet sem vetve közölte Louis bácsival, hogy most tanulnia kell a szünet utáni nagy fizika felmérésére. Harry, az én hősies testvérem, valami idétlen játékot nyomkodott a szobájában és szinte meg sem hallotta, hogy kiabálunk neki. Val és Angie egymás körmét pingálták ki, Kate tanult, Olivia pedig passzolta a feladatot. Will azonban hősiesen közbelépett és megmentette a helyzetet. Felajánlotta, hogy önként segít nekem, mert, idézem: "Én nem vagyok olyan lusta, mint a többiek." - a "lusta" szót direkt hangosabban ejtette ki. 
 - Értem - mondta most a fekete hajú srác. 
 - Nagyon furcsa ez nekem - adtam hangot annak, ami a szívem legjobban nyomta. - Régen, mikor ilyen nyaraláson voltunk mindig annyi időt töltöttünk együtt, most meg szinte felém se néz.
 - Csodálkozol ezen? - dorgált Will. - Hiszen összetörted a szívét!
 - Mert százszor jobbat érdemel nálam! - kiáltottam és szúrós pillantást vetettem rá. - Miért nem vagy ezt képes megérteni?
 - Én megértem - emelte fel a kezét védekezően. - Csak azt nem értem, hogy miért kellett ezt ilyen hirtelen tenned. A tudtára adtad, hogy kihallgattad az egyik magánbeszélgetését, amiben épp az irántad érzett szerelméről beszélt valakivel - Will pillantása vádló volt, de tartottam a szemkontaktust. - Ez már magában sértő, de az, hogy bejelented neki mennyire elcseszted a dolgokat azzal, hogy megcsókoltad, már felháborító. 
 - Nem tehettem mást - vontam vállat, aztán tovább lapátoltam.
 - De igen, mást is tehettél volna! 
 - Például? - sóhajtottam.
 - Mondjuk várhattál volna az akció utánig! - ez volt az a pillanat, mikor dühös lettem. A méreg, mint kis gyufaláng gyúlt a bensőmben és egyre közeledett a kandallóhoz.
 - Hogy még jobban magába zuhanjon? - kérdeztem feldühödve. - Azért, hogy végleg megtörjön benne valami? Azért, hogy egyszerre tudja meg, hogy a lány akit szeret nem akar vele lenni és, hogy az apja egész életében hazudott neki?! - kiáltottam magamból kikelve és földhöz vágtam a lapátot.
 - Erre.. - kezdte elcsukló hangon. - Erre nem is gondoltam.
 - Igen, hát persze, hogy nem gondoltál! - szóltam még mindig hangosabban a kelleténél.  - Nem arról vagy híres, hogy sokat szoktál gondolkodni! - a gyufa elérte a kandalló párkányán lévő papírt és a láng egyre beljebb haladt, a fák közé.
 - Most meg mégis miért sértegetsz?! - kiáltott rám Will. - Mit ártottam én neked? - kérdezte visszafojtott hangon.
 - Arról papolsz nekem, hogy mit miért csináltam, miközben te még rosszabbul csináltad volna!
 - Nyugodj már meg, Darcy! Felkelted a szomszédok figyelmét - tette hozzá halkabban és a szomszédos házak ablakai felé intett. A mi nyaralónk második emeletének egyik függönye is, mintha kicsit elmozdult volna. Nem volt időm azon gondolkozni, hogy vajon kinek a szobájából nyílik az ablak, mert ahhoz túlságosan is túl voltam fűtve.
 - Nyugodjak meg? - kérdeztem hitetlenkedve hátrébb léptem. - Úgy beszélsz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, pedig nem az! A szüleim azt hiszik, hogy megbuggyantam és pár hét múlva valószínűleg kényszerzubbonyva zárva fogom szemlélni a világot az ablakok nélküli szobámból! De nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy lassan én is kezdem elhinni, hogy így lesz! - azzal térdre estem magamban füstölögtem tovább. Nem ejtettek kétségbe iménti szavaim. Sőt! Az eddig érzett szomorúság és félelem, mintha haraggá változott volna.
 Dühé, amely az egész világra, s annak minden lakójára irányult.
 Lefeküdtem a hideg hóba és vártam. Nem tudom, hogy mire, de vártam. Csend vett körül. Semmi sem mozdult a környezetemben, csak a hó hullott tovább, mintha az idő ura megállította volna a földet és csak a hóviharnak engedte volna meg, hogy tovább mozogjon.
 - Itt vagy?! - lóbálta meg a szemem előtt kezeit Angie. Hunyorogtam párat, majd az előttem ülő lányok felé néztem, akik felhúzott szemöldökkel, zavarodottan meredtek rám.
 - Ja... - kezdtem még mindig merengve. - Igen, persze. Csak eszembe jutott valami.
 - Mondjuk az, hogy mit keresünk itt? - kérdezte Valerie.
 - Vagy az, hogy mikor lesz vége? - mosolyodott el pimaszul Kate.
 - Nem, ezek közül egyik sem - ráztam meg a fejem. - Vagyis... Eddig is tudtam, hogy mit csinálunk itt, de csak most jöttem rá, hogy hol kezdjem el a mondandóm - jelentettem ki, majd az ajkamba haraptam.
 - Nos, akkor hallgatunk! - mondták a lányok.
 Tudtam, hogy az elkövetkezendő percek nehezek lesznek mindannyiunk számára, hisz ez a téma rejtve maradt előttünk, az elmúlt években. A szüleink bűnös titkot őrizgettek. Eltitkolták előlünk, hogy a mi korunkban, ők világsikerű pop sztárok voltak és a világot járták. Milliók imádták és sikoltozva köszöntötték őket, ha megjelentek valahol. Mindent elrejtettek és mi még csak kérdőre sem vontuk őket azért, hogy miért nem mutattak akár egy képet is a tinédzser korukból. Nem kérdezősködtünk, mert úgy gondoltuk, hogy a mi korunkban ők az iskolapadot koptatták és keményen tanultak, eszünkbe sem jutott, hogy a világot járták repülővel vagy busszal. Mi egy átlagos, unalmas életet képzeltünk el nekik, holott talán a mi életünk unalmas az övékéhez képest.
 - Mikor kicsik voltatok, a szüleitek biztos rengeteg képet készítettek rólatok. Fényképeket, miközben játszotok a játékaitokkal, vagy éppen kiballagtok az iskolából, óvodából. Minden emlékezetes pillanatot megörökítettek. Családi nyaralások, karácsonyi ajándékbontás, osztálykirándulások - rájuk néztem, mire bólintottak. Tekintetükből sugárzott, hogy nem tudják, mire akarok kilyukadni. - Ti láttátok valaha a szüleitek érettségi fotóját?
 - Hát persze! - mondta Angie, majd összeráncolta a homlokát, ahogy emlékezni próbált. - Anyáé kint van a nappaliban, ahogy a diplomája is.
 - És Louis bácsiét is láttad? - halványan elmosolyodott, de aztán lefagyott arcáról a vigyor. - Vagy esetleg ti? - néztem a többiekre. - Láttatok valaha egytlen képet is az apátokról abból az időszakból, mikor annyi idősek voltak, mint mi? - jelentősen megnyomtam minden szót. Azt akartam, hogy leessen nekik, mi a helyzet.
 Tanácstalanul néztek egymásra, majd rám pillantottak.
 - Miért kérdezel tőlünk ilyeneket Darcy? - kérdezte Kate. - Mire akarsz kilyukadni?
 Gyanakvóan méregetett, mintha az arcomról leolvashatná a választ. Csakhogy ebben a pillanatban ez nem volt egyszerű. Fogalmuk sincs arról, hogy mi van a háttérben.
 Kate idegesen maga alá gyűrte lábait és ajkába harapott. Nem tudott mit kezdeni a társaságot hosszú percekig körülölelő csenddel. Angie fészkelődni kezdett, de én csak tovább bámultam magam elé a semmibe, aztán Oliviánál betelt a pohár:
 - Az hát! - állt ki mellette. - Milyen jelentősége van a szüleink tini kori képeinek? Nem vagyok kíváncsi a sok unalmas fotóra!
 - Ami azt illeti - kezdte Angie -, én soha nem is kértem apát, hogy mutasson magáról képeket.
 Rá emeltem a tekintetemet, mely szinte semmit sem mondott a körülöttem ülőknek. Hideg volt és fagyos, akár az időjárás.
 - Ha kérted volna, akkor sem mutat - mondtam hűvösen.
 - Ezt hogy érted? - szaladt fel Kate szemöldöke a homloka közepére.
 - Soha nem éreztétek úgy, hogy valami lappang a levegőben? - néztem rájuk jelentőségteljesen. - Hogy van valami a kulisszák mögött, amiről nekünk sejtésünk sincs?
 - Ezzel meg mit akarsz Darcy? - szakított félbe Valerie, de én folytatta.
 - Olyan érzés, mintha nem kaptál volna VIP belépőt egy koncertre, pedig ott láttad volna a lényeget a koncertről?
 - Nem, még sose gondoltam ilyenekre - rázta a fejét Olivia.
 - Ami azt illeti, eddig én sem - vallottam be. - De aztán néhány nappal ezelőtt megtudtam valamit, ami kicsit kifordított önmagamból. Felfedte előttem magát egy titok és úgy érzem, hogy erről nektek is tudnotok kell. Muszáj elmondanom, hogy aztán majd tisztázni tudjuk - vettem egy mély levegőt, aztán lehunytam a szemem. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
 - Milyen titok? - kérdezte Angie, de Kate leintette.
 - Hadd beszéljen! - szólt rá. - Mondd, Darcy! Érdeklődve hallgatunk.
 Hangosan kifújtam a levegőt, majd törökülésbe helyezkedtem.
 - 2010-ben, a britt X Factor válogatóján, megjelent öt fiú. Ezek a fiúk sikeresen vették az első akadályt és tovább jutottak a táborba. Itt azonban már gondjaik támadtak. Néhányuk úgy érezte remekül teljesített, mások nem volt megelégedve magukkal. A mentorok is így éreztek, hisz az öt fiú közül egy, már megjárta korábban a tábort és sikeresen hagyta el azt. Ezen a napon viszont, ez nem így történt - rövid szünetet tartottam, melynek a lányok feszengve várták a végét. - Mikor eljött a fiú kategória továbbjutóinak a felsorolása, ők nem voltak köztük. Sírva és elkeseredve sétáltak le a színpadról, miközben azon járt az eszük, hogy nem sikerült. Ennyi volt.
 - És aztán mi történt? - türelmetlenkedett Angie. Rámosolyogtam, aztán folytattam a történetet.
 Mikor a fiúk már a mélyponton jártak, megjelent egy ember a stáb tagjai közül és felsorolt négy lány és öt fiú nevet. Az ő nevüket. Egyikük azt mondta, hogy csak azért tartják itt őket, hogy sírjanak, de tévedett. Mert ott és akkor, a színpadon megalakult egy banda. Egy öt tagú fiúbanda, mely akkor még csak nem is sejtette, hogy mi vár rájuk az elkövetkezendő években - a történet kezdett pozitív irányba indulni. Már csak a csattanó hiányzott. A végkifejlet.
 - És mi várt rájuk? - kérdezte Valerie csillogó szemekkel.
 - Mi történt ezután? - kíváncsiskodott Angie.
 - Megnyerték az X Factort? - tett fel egy újabb kérdést Kate.
 - Mi az az X Factor? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel és furcsa hangsúllyal Olivia. Elnevettem magam. Hogy ez a lány mit nem tud kérdezni! Val megvetően nézett rá.
 - Te hülye! Az egy tehetségkutató műsor volt még régen! - okította, mire Kate elmosolyodott. - De most inkább folytasd, Darcy! És semmi hülye kérdés - sandított Olivia felé.
 - Jó, na! - csapott a térdére a szőke szépség. - Folytasd csak, Darc!
 Csukott szemmel mély levegőt vettem, aztán kinyögtem az utolsó mondatokat:
 - Azon az estén, megalakult egy öt személyes fiúcsapat, melynek hamarosan a mentorok házában kellett teljesítenie, de! A tagok nem ismerték egymást, ezért kaptak pár hetet arra, hogy összeszokjanak és felkészüljenek a jeles alkalomra. Mentoruk, Simon Cowell tovább vitte a fiúkat, sikeres első közös fellépésük után, az élő showba. Így a One Direction nevezetű fiúbanda lett a három kiválasztott közül az egyik. A tagok...
 Hangom elcsuklott, torkomban gombóc kezdett növekedni. Hirtelen nem tudtam kinyögni az általam oly jól ismert öt személy nevét. A többiek izgatottan várták a neveket, talán rá sem jöttek, hogy a saját apjukról beszélek.
 Mikor a csend már kínossá vált, a kezdték unni.
 - Nyögd már ki! - kiáltották egyszerre.
 - A tagok Louis Tomlinson, Niall Horan, Liam Payne, Zayn Malik és Harry Styles - egyenként a szemükbe néztem, mikor az apjuk nevét mondtam. Látni akartam, hogy milyen lehettem én, mikor nemrég megtudtam. - Ők a One Direction.


Drága olvasók!

Hááát, megtörtént. Darcy végre bevallotta a lányoknak a titkot, melyet ez az öt fiú oly régóta rejtegetett. Hogy mi lesz ezután? Meglátjátok! De azt tudnotok kell, hogy még rengeteg meglepetés vár rátok az elkövetkezendő időben! Viták, varázslat és néhány piszkos kis húzás, a mi egyetlen Annabellünktől.
Remélem a rész elnyerte a tetszéseteket. Pipáljatok, kommenteljetek, jöhet hideg-meleg! Ne kíméljetek!
Persze csak akkor, ha vannak még olyanok, akik olvassák a blogot. :)
Egy hét múlva találkozunk, addig is kellemes időtöltést!

xx Esther

  
 

Szünet!

 Drága olvasók!

 Tudom, hogy az utóbbi időben borzasztó voltam, és elhanyagoltam a blogot. Sajnálom, és megértem, ha most gyűlöltök, de attól tartok, hogy a szünet a legjobb megoldás arra, hogy gondolkodjak egy kicsit. Nem fogom törölni a blogot, csak egyszerűen nem jön az ihlet mostanában. 
 Szünet időtartama:

Augusztus 7 - 22

 Ezidő alatt megpróbálok a történetre koncentrálni és minden időmet erre fordítani. Szeretnék sikerrel járni és a türelmeteket kérni! 

xx Esther

Mindennek kulcsa

2040. december 20., hétfő 11:31
4. nap

 - Caspian - ízlelgettem a nevet. Ahányszor csak kiejtettem a számon, vagy gondolatban, annyiszor öntött el valami furcsa érzés. Egy meleggel, de ugyanakkor faggyal teli érzés. Olyan más volt. Más, mint amit eddig valaha tapasztaltam.
 - Te Annabell socius-a vagy - mondta, én pedig meglepetten tapasztaltam, hogy mi mindent tud. Annabell említette egyszer, hogy nem szabadna látnom őt, mert a legtöbb ember álmában köt alkut a socius-ával, reggelre pedig rend szerint nem is emlékeznek erre az alku kötésre. Én viszont más vagyok, mert látom az Elveszett lelkeket. Többesszámban! Aha...
 - Igen, az vagyok, de honnan tudtad? - kérdeztem.
 - Azon a nyakláncon az ő jele van - bökött a nyakamban lógó medál felé. A kinti világot fehér takaró borította be, a hóesés hatására még kevesebben merészkedtek az utcára, mint korábban. Az autók száma is jelentősen megfogyatkozott. Szüleim még mindig nem voltak sehol, a pasztell kék-fehér váróban pedig csak én és Caspian tartózkodtunk. 
 Barna fürtjei az arcába hullottak, fekete szemei pedig, mintha a semmibe torkollottak volna. A fekete köpeny még jobban eltakarta őt a világ elől.
 - Aha - bólintottam. - Még mindig nem magyaráztad el azt a borzasztóan rossz dolgot, amit említettél.
 - Ez nagyon érdekel, igaz? - húzta fel a szemöldökét, majd fáradtan lebiggyesztette ajkait, végül belefogott monológjába: - Gondolom Annabell említette már az Elveszett lelkek világának központját, Infinitust - rám pillantott, mire bólintottam. - Rá jár a rúd mostanság az ottanikra, higgy nekem!
 - Mi történt? - kérdeztem megdöbbenve.
 - Szörnyű dolgok vannak készülőben - tekintetét az épület falain kívüli világra szegezte. - Gonosz alak áskálódik a háttérben, s terve már majdnem kiteljesedett. A város egykori tisztasága és szépsége a múlté, mindennek helyét kezdi átvenni a káosz, a mocsok, a szenvedés, a félelem. Mindkét oldal a saját oldalára akar engem állítani, de a sötétség többet ígér, mint a fény - hangja elcsuklott, lezárt szemhéjai alatt íriszei vad táncba kezdtek, mintha a kísértés lassan kezdené hatalmába keríteni. Ez a fiú Elveszett léleknek vallotta magát, de valójában tényleg kezdett elveszni.
 - Nem kérdezem meg, hogy miért akar téged mind a két oldal, de ha a város tényleg kezdi elveszteni egykori formáját, miért nem megmenteni szeretnéd inkább? - mellé léptem, és tekintetem az arcára fordítottam. Nem nézett rám, szemét továbbra is csukva tartotta. Gyanítom, hogy borzalmas képek pereghettek le a sötétség fátyla alatt.
 - Néha a dolgoknak változniuk kell. Le kell őket rombolni, aztán újjáépíteni - hangzott a felelet.
 - Ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen az, mikor valami összedől. Bennem egy világ dőlt össze, mikor rájöttem, hogy a szüleim, szinte az egész családom hazudott nekem egész eddigi életemben. Összeomlottam, de most mégis itt állok és veled beszélek, méghozzá tudod miért? - kicsit megemeltem a kezeimet, majd hagytam, hogy visszaessenek testem két oldalára. Éreztem, hogy szemeimben tűz gyúl ki, olyan tűz, mely elszátságot tükröz, s saját igazamat bizonyítja. - Hát megmondom. Azért, mert tudom, hogy nem vagyok gyenge! Nem engedtem, hogy a sötétség magába szippantson. Ellenálltam a fájdalomnak és felálltam, mint háborúban a sérült harcos. Fájt, de a fájdalom néha semmi ahhoz képest amit elveszíthetünk, ha hagyjuk, hogy a hatalmába kerítsen. Gondolj bele abba, hogy mit fogsz elveszíteni, ha behódolsz a gonosznak, gondolj a végkifejletre, és most mond el, hogy mit látsz!
 Végre rám nézett, szemében fekete árnyak kavarogtak, de én szinte már meg sem lepődtem ezen. Annyi minden történt velem négy nap alatt, hogy ha valaki elkövetkező életem során akár egyszer is meglep majd, annak komolyan gratulálni fogok. 
 - Semmi jót - ajka megremegett, háború dúlt benne. Csata, mely mindent el fog dönteni. 
 - Veszélyes játék részesévé váltál, de rajtad áll, hogy hogyan folytatod tovább. Küzdesz ellenük, vagy csatlakozol hozzájuk? - reménnyel telve meredtem rá, de ekkor kinyílt az orvosi szoba ajtaja és a szüleim a doktor úr kíséretében átlépték a küszöböt.
 - Igen, nagyon köszönjük uram! - bólogatott édesanyám nagy mosollyal az arcán, bár arca többi részéről ordított a félelem és az aggódás. Tehát a beszélgetés megriasztotta. 
 Apa arca merev volt és szobor szerű. Anya belé karolt és úgy búcsúztak el az orvostól. Mikor becsukódott utána az ajtó, szüleim felém sétáltak, de én makacsul Caspianre néztem. Meg akartam érteni a benne dúló érzéseket még mielőtt késő lett volna, azonvan azt hiszem, már így is késő volt. A fiú vetett rám egy gondterhelt pillantást, majd a fejére csapta a köpeny csuklyáját. A sarkokból és az ajtók alatti résekből sötét árnyak kanyarogtak elő. Külsejük minden mozdulatuknál más színt vett fel. Olykor a tinta színében tündöklött, hol az éjjel sötétjét vagy a viharfelhők rettegést hozó színében pompázott. A legfeltűnőbb azonban az a furcsa hideg volt, melyet maguk körül tudhattak. A szüleim nem láthatták őket, de biztos vagyok benne, hogy nekik is feltűnt a hirtelen lehűlés.
 Caspian a sötét árnyakra nézett, melyek köénk fonódtak, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a szüleim egyre lassabban mozognak, majd teljesen megállnak. Kint a hópelyhek megálltak félúton a föld felé, az emberek pedig megdermedtek, mintha kővé dermedtek volna. Én viszont nem...
 - Te csináltad, igaz? - néztem az előttem álló barna hajú fiúra. A furcsa árnyékok most a szén izzásra váró feketéjét öltötték magukra, és képzeletemmel játszadozva egy pillanatra meggyújtottam őket.
 - Én voltam, de jobban teszed ha nem játszadozol a tűzzel - arcára halvány mosoly került, szeme felizzott, majd eltűnt a sötét köddel eggyütt.
 Hirtelen minden újra mozgásba került, szüleim minden lépését koppanás jelezte, az utcán a közlekedést szabályozó lámpa hirtelen zöldre váltott, a hópelyhek pedig a szél hátán lovagolva értek végül földet, hogy testvéreikhez csatlakozhassanak.


 - Van egy tervem - jelentettem ki.
 - A te terveidtől az Isten oltalmazzon - sóhajtott Will, majd ledobta magát az ágyam szélére.
 Délután volt. Gondjainkat tisztáztuk és elmondt, hogy az interneten talált rá még évekkel ezelőtt a furcsa bandára, mely 24 évvel ezelőtt feloszlott, s melynek relytéjes módon az egyik tagját Niall Horan-nek hívták. Azt mondja nem késlekedett kideríteni róluk mindent, s így most itt állt előttem teljes tudatában apáink múltjának. Úgy, ahogy én is. 
 - Ne légy ilyen - dobtam fejbe egy párnával -, az én terveim igenis jók.
 - Olyan jók, mint a lócitrom. 
 Felhördültem, majd püfölni kezdtem őt azzal, ami kezem ügyébe került. Nagyot nevetett a próbálkozásaimon, de én minden egyes kacajtól csak jobban feldühödtem. Nem tisztel engem eléggé! Pedig még apáink naplóit is megmutattam neki, csak azt hazudtam a témában, hogy drága jó apukám szobájából származik. 
 Mikor kezdtem kifáradni, Will arcszíne pedig a piros paprikához hasonlítani, durcásan felhúztam az orrom és nevetni kezdtem. Egymás mellett ültünk az ágyon és kapkodtuk a levegőt. Szemeiben láttam magam és kicsit sem voltam büszke a tükörképemre. Barna hajam kócosan terült szét a takarón, ruháim gyűröttek voltak, szememben azonban boldog fény villant. Olyan fény, mely az elmúlt hetek rémálmaitól sokáig elkerült. 
 Ahogy Willt néztem, hirtelen eszembe jutott a tegnap este. Illetve a tegnap este egy pontja. A csók. Jake puha ajka, ahogy az enyémet súrolja, a keze, ahogy a csípőmre siklik, teste, ahogy hozzám simul. Az az izzás, ami köztünk volt tegnap felűlmúlta minden ez előtti forró pillanatomat. Felűlmúlt mindent, amit eddig éreztem. 
 De az kicsit sem hasonlított ahhoz, amit most éreztem. Most mosolyogtam, kikapcsolódtam, a gondok messzinek tűntek, mert a nevetés elűzte őket. A velem szemben fekvő fiú végül csak az arcomhoz vágta a párnámat, majd így szólt:
 - Na halljuk azt a tervet! 
 Miután mindent részletesen elmondtam neki, Will összeráncolta a homlokát. Kicsit aggodalmas arcot vágott, de elegem volt már az aggódásból. Nem akartam, hogy mindenki csak aggódjon értem! A szüleim az orvostól haza vezető úton néha furcsa pillantásokat vetettek felém az első ülésekről, mintha azt várnák, hogy mikor esem össze rángatózva, ordítások közepette. Feszült volt a csend, de én makacsul az ablak felé fordítottam a fejem és hallgattam.
 - Szerinted kivitelezhető? - kérdeztem a jelenben Willtől.
 - Nem tudom - sóhajtotta, majd megdörzsölte a halántékát. - Csak akkor, ha idén is minden olyan lesz, mint az elmúlt években, bár most először töltjük majd a szentestén abban a hülye étteremben.
 - Úgy hallom, ez nem igazán tetszik neked - néztem felhúzott szemöldökkel a fiatalemberre.
 - Ez már csak így van - vallotta be -, de ez egy másik téma. Na, szóval! Az a helyzet, hogy a rendezvényre már most valamikor le kéne adni a jelentkezést.
 - Oké, akkor adjuk le! - mosolyodtam el újra.
 - Ez nem ilyen egyszerű! Megvonták tőlünk az internetet hülye lány! Hát nem emlékszel?! - vont kérdőre.
 Nos, ami azt illetti pont ez volt a helyzet. Megfeletkeztem az internetről, mert szinte alig használtam az elmúlt néhány napon. Sajnálom.
 - Ne hülyézz le! - keltem ki magamból. - De mégis miért nem tudunk betelefonálni, vagy valami?
 - Ez igaz - gondolkodott el. - A telefonról megfeledkeztem.
 - Na, te hülye majom! Hát hogy lehet arról megfeledkezni? - kis elégedettséget éreztem, hogy visszavághattam, s ezt csak tetézte az ezt következő pillantása.
 - Nem vagyok majom, sem pedig hülye - felelte fintorogva, mire felnevettem.
 - Oké-oké! Csak kicsit jólesett téged is lehülyézni - lesütöttem a szemem. - De akkor feltudnád őket hívni?
 - Természetesen, akár ma is - mondta fél oldalas mosoly kíséretében. - Viszont vallanod kell a lányoknak.
 Lassan fújtam ki a levegőt, majd ajkamba haraptam. Nehéz pillanat fog következni, de, ha a meglepetés erelyével akarok élni, akkor ezt a lépést most meg kell tennem. Az alku első feltételének megvalósításához már félúton vagyok, nem állhatok meg. Meg kell tennem.
 - Meglesz. Holnap reggel beszélek velük - bólintottam. 
 - Rendben, ha beleegyeznek, akkor kész a terv. A te terved, és hangsúlyozom, hogy...
 - Az én terveimtől az Isten oltalmazzon - oldalra döntöttem a fejem, és úgy néztünk egymásra.
 - Aranyos, ahogy befejezitek egymás mondatait - szólt egy hang az ajtó felől, mire Willel arrafelé kaptuk a fejünket. 
 A küszöbömön ismerős, kék szemű fiú állt, kezét a mellkasán keresztbe tette. Fekete pólót és farmer nadrágot viselt, festett szőke haja tökéletesen beállítva. A puszta megjelenése is olyan hatalommal bírt, melynek nem tudtam ellenállni. A látvány megbabonázott, de most nem volt erre időm.
 - Szia Jake! - köszöntem mosolyogva. - Mond... mennyit hallottál? 
 - Nem sokat - vont vállat. - Csak az utolsó néhány mondatot. Amúgy milyen tervről is beszéltetek? - vonta fel a szemöldökét, majd elindult felénk.
 - Ááá! Az nem fontos - mosolyodott el Will.
 - Nem éppen úgy hangzott.
 Tekintet perzselt, és úgy éreztem, hogy átlát rajtunk, hogy mindent tud.
 - Nem kell ezzel foglalkoznod Jake - hangoztattam tárgyilagosan. - Inkább azt mond meg, hogy mit keresel itt.
 - Veled akarok beszélni.
 Azt hiszem, én most magatokra hagylak benneteket - mondta Will, majd feltápászkodott, és elhagyta a szobát.
 Én csak néztem az előttem álló fiú szemeibe, melyekben régen mindig kedves, meleg fény ragyogott, s melyek most hidegen, üresen, szomorúsággal telve meredtek rám. Kicsit, mintha újra az éjszaka közepén lettem volna, s Louis bácsikám szemeibe tekintettem volna. Azokban is nagy volt a változás az éjszaka óta.
 - Ez mi volt? - tette fel az első kérdést Jake.
 - Miről beszélsz? - mosolyodtam el, de ő nem viszonozta, így felkeltem, hogy megfésülködjek inkább.
 A fiókos szekrényemhez sétáltam, és előhúztam egy műanyag egysorost. Ahogy a fogak göndör fürtjeimet kezdték szántani, hirtelen egyre kevésbé éreztem magam kényelmetlenül Jake társaságában, pedig vele kapcsolatban ez még soha nem történt meg. Csak azóta érzek így, hogy megtudtam, szerelmes belém.
 - Mire készültök? - kérdezett vissza, pedig jól tudja, hogy gyűlölöm, ha ezt csinálja ő, vagy bárki más.
 - Ahhoz úgy hiszem semmi közöd - mikor végeztem a fésülködéssel, az ablakhoz sétáltam, és elnéztem a kocsi felhajtót lapátoló Zayn bácsit. - Előbb-utóbb amúgy is megtudod.
 - Aha, értem - hallottam lépteinek zaját, s pár másodperccel kéőbb testének melegét. Mellettem állt, és az édesapját figyelte velem együtt.
 Zayn Malik kitartó ember volt. Nem érdekelte, hogy kemény munkájáról tíz perc múlva megfeledkezik majd a társaság. Két méterrel előtte, a hó már jó pár centiméter vastagon befedte a járókövet. De ő fekete kabátjában, szemöldökéig lehúzott sötétzöld sapkában és vastag, csíkos sállal a nyakában próbált küzdeni az időjárással. A meteorológusok szerint, ilyen kemény tél már régóta nem volt esedékes az Egyesült Királyságban.
 - Gondolom mégsem ezért jöttél - hangom idegnnek, távolinak tűnt, de mégis hozzám tartozott.
 - Nem, valóban nem.
 - Akkor? - szembefordultunk egymással. Kék szemében a kinti fehérség tükröződött.
 - Arról akarok veled beszélni, amit az éjjel mondtál. Mi az, hogy sok mindent tönkretettél? - felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám. Nem tudtam mit feleljek.
 - Hát... - kezdtem. - Tudod, ami tegnap este történt, annak nem lett volna szabad megtörténnie.
 Elfordultam, és kitartóan azt a helyet kezdtem el bámulni, ahol Annabell és én álltunk. Aztán eszembe jutott Caspian és az, hogy milyen kétségbeesett szemekkel nézett rám. Mert nem tudta mi tévő legyen. Most én is olyan helyzetbe kerültem, mint ő.
 Tudom, hogy nem lehetek eggyütt ezzel a fiúval, de túl nagy a kísértés. Ő csodálatos, kedves és hatalmas szíve van. Jobbat érdemel. Sokkal jobbat nálam.
 - Miért mondod ezt? - suttogta.
 - Mert ez az igazság - súgtam vissza.
 - Nem igaz - mondta erőteljesebben. - Nem gondolhatod így!
 - Pedig így gondolom.
  Megfordultam, és mélyen a szemébe néztem. Jobb keze elindult a levegőben, fél perccel később pedig már az arcom bal oldalát simította végig. Beleborzongtam érintésébe, de nem adtam át magam szívem-lelkem legmélyebb zugában bújkáló vágyamnak. Ellenálltam, mert ezt kellett tennem.
 - Miért csinálod ezt velem? 
 - Mert tudom, hogy szeretsz - mikor kimondtam az utolsó szót megremegett, és lehunyta a szemét -, de nem lehetünk együtt. Te sokkal jobbat érdemelsz nálam.
 Elindultam, és hagytam, hogy feldolgozza az információt. Ahogy átvágtam a szobán, mintha lelassult volna az idő, és néhány fekete árnyat láttam volna felbukkanni a beépített szekrény előtt.
 Erősnek tettem magam, de ez engem is megviselt mindannak ellenére, hogy kezdetben kitartóan tagadtam a fiú iránti érzéseim. Kegyes hazugságok voltak, de most már mindegy. Nem számítanak. Ahogy az ajtóból visszanéztem rá, én sem tudtam elfojtani néhány kósza könnycseppet, hisz a fiú csak állt ott mereven, keze még mindig azon a helyen volt, ahol egykor az arom is. Magábaroskadt és tudtam, hogy összetörtem a szívét.

Drága olvasók!
Sajnálom, hogy megint csúsztam, de megint közbejött valami és ezért a valamiért/valamikért tennem is kellett valamit, ez a valami pedig nem kis munka volt.
A mai részen sokat dolgoztam, többek közt ma reggel és este, valamint tegnap este is. Ebben a részben már halványan a tudtotokra adtam, hogy Darcy készül valamire, ez pedig meg fog lepni minden történetbeli szereplőt és remelhetőleg minden olvasót is. ;) Bízom benne, hogy elnyeri majd a tetszéseteket.
Köszönök szépen minden díjat, de sajnos nem hiszem, hogy lesz időm kitenni őket. Ennek ellenére azonban, ha megtekintitek a számlálót észrevehetitek, hogy hamarosan itt a 14. 000-ik oldalmegjelenítés! Imádlak titeket! 
59 olvasó... Jézus Krisztus! Néha ha rápillantok a rendszeres olvasókra és látom, hogy többen lettünk, azt hiszem, hogy káprázik a szemem. Ez pedig elképesztő. Talán vannak olyan blogok, ahol több mint százan vannak, én mégis örülök annak ahova eljutottam. Ahova eljutattatok. <3
A kommentekért megintcsak hálás vagyok, ezúttal azonban arra kérlek titeket, hogy arról kommenteljetek, amit Darcy tett Jake-el. Ez annak szól, aki el szoktaolvasni a hablatyolásomat... márha van ilyen.
Remélem élveztétek az olvasást, várom a véleményeket! 

xx Esther

Újabb titok kerül napvilágra


 2040. december 20., hétfő 02:53
4. nap

 - Kicsim! Kicsim! Minden rendben? - kipattantak a szemeim, ahogy valaki a vállamat rázta, és szavakat kiabált a fülembe. 
 Mikor jobbra fordítottam a szemem, két aggódó arcot vettem észre magam mellett. Anya és apa az ágyam mellett térdeltek és várták a válaszom, de én csak bólintottam és megpróbáltam felmérni a környezetem. 
 Az ágyam csurom víz volt, a takaró a földön hevert, a párnámon gyűrött és vizes volt a huzat, ahogy én is gyűrött és vizes voltam. Hajam a halántékomra tapadt, de nem volt időm foglalkozni vele, mert ekkor észrevettem, hogy a szobámban mások is vannak. Jake, Sophia néni, Liam és Louis bácsi, Angie, Valerie és Will mind aggodalmasan néztek rám. 
 - Mi-mi történt? - kérdeztem remegő hangon, mire a szobában legtöbben összenéztek a mellettük állóval. Többen válaszra nyitották a szájukat, a válsz mégis Lucas szájából hangzott fel:
 - Lent voltam a szobámban és nem tudtam elaludni, ezért gondoltam lemegyek inni egy kis vizet, de ahogy kiléptem az ajtón beszélgetést hallottam a szobádból. Csakhogy mindenki más tudtommal az ágyában volt, ezért gondoltam megnézlek - itt nyelt egyet, majd folytatta. - Mikor felértem az ágyban feküdtél, a takaró már a földön volt, te pedig motyogtál valamit álmodban. Aztán hirtelen elkezdtél zihálni és egy ismeretlen nyelven kiabáltál. Ekkor felriasztottam mindenkit, aki csak eszembe jutott, elég ijesztő voltál. 
 - Próbáltunk felkelteni - vette át a szót anya -, de sehogy sem tudtunk. Még vízzel is leöntöttünk, de az sem segített. Neveket suttogtál és valami furcsa szavakat kántáltál, vagy nem is tudom.
 - Aztán hirtelen mindez abbamaradt és újra nyugodtan feküdtél az ágyban. Olyan volt, mintha csak simán aludnál, végül egy érthető mondat hagyta el a szádat... - apa hangja elcsuklott. Nem tudta folytatni a mondatot. Mind képtelenek voltak rá, ezért megpróbáltam felkelni az ágyból, de lábaim vészesen remegtek. 
 A talaj nem volt szilárd alattam, mégis sikeresen felkeltem. Az első lépés után összeestem volna, ha a közelben álldogáló Jake nem siet a segítségemre.
 - Köszönöm - suttogtam, mire bólintott és segített Louis bácsi elé sétálni. A férfi cseppet idegesen figyelte a mozdulatsort. Mikor kék szemébe mélyedt a tekintetem, hirtelen minden jelenet eszembe jutott, mely a képzeletbeli vidámparkban játszódott le. Szüleim aggódó tekintete kísért végig az ágytól a bácsikámig tartó úton. 
 - Most már egyedül is meg tudok állni - mondtam Jake-nek, mire a fiú arcán lévő aggódást halvány mosoly vette át és ellépett mellőlem. Még mindig Louis bácsi szemeit néztem, melyek mintha megremegtek volna. - Mit mondtam?
 - Biztosan tudni akarod? - kérdezte vissza, majd elfordította a tekintetét. Barna hajában ősz hajszálak vegyültek, arcán eddig soha nem látott ráncok jelentek meg, és az egykor mindig nevető szemek most elkomorodtak. 
 - Te is tudod, hogy igen - feleltem. - Mellesleg sem az este sem az éjszaka nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Úgy érzem, tegnap sok-sok mindent elrontottam, tönkretettem - kicsivel arrébb Jake félrebillentette a fejét, s ebből arra következtettem, hogy még vár ránk a nap során egy nagyon kínos beszélgetés.
 Kívánságom még hosszú percekig nem teljesült be, azonban Will egyszer csak megszólalt:
 - "Louis, kérlek ne csináld!" - idézett. - De mégis milyen Louis? Kit láttál álmodban Darcy? Egyáltalán mi történt?
 - Az nem fontos! Mit történt azután, miután ezt kimondtam? - végignéztem a szobában jelenlévő családtagjaimon. Azok jelentőségteljes pillantást váltottak egymással.
 - Mi az, hogy... - kezdte anya, de Liam bácsi közbe vágott:
 - Aztán hirtelen egy vérfagyasztó sikoly hagyta el a szádat, és kinyitottad a szemed.
 Minden arc aggodalmat tükrözött, én azonban nem voltam kíváncsi senki szánakozására. Az ágyam tiszta víz volt és már azt is tudom, hogy azért, mert leöntöttek egy pohár vízzel, hátha felébredek. Ez a módszer azonban nem vált be, ahogy a többi sem. Valerie felé néztem, aki a fiókos szekrényem előtt állt, melyen a CD-DVD lejátszó állt. Szemeim hirtelen tágra nyíltak, mert láttam, hogy a lány követi a tekintetem. Ez nem történhet meg.
 - Értem, most azonban már minden rendben van, szóval mehettek - jelentettem ki.
 - Tessék? - hangzott a furcsa megdöbbenés mindenki szájából és Val is félbehagyott mindent, amire addig készült. Szerencsére.
 - Hallottátok. Szeretnék végre aludni, és remélhetőleg ezennel sikerrel is járok, mert eddig nem volt szerencsém. 
 Időbe telt ugyan, de végül mindenki elhagyta a szobát, már csak Will maradt benn. Furcsa tekintetét rám fordította, én pedig összehúzott szemöldökkel néztem vissza rá. Miért nem megy már?
 - Minden rendben? - kérdeztem.
 - Hmm... Nem is tudom - felelte. 
 - Pedig jó lenne megtudnod, hogy leléphess végre és magamra hagyj - az utolsó néhány szót hangsúlyosan mondtam ki, ezzel nagyobb nyomatékot adva nekik.
 - Miért szeretnéd annyira, hogy elmenjünk? - tett egy lépést felém.
 - Azért, mert aludni akarok.
 - Na persze!  Bárki más azt szerette volna, hogy egy ilyen pillanat után vele maradjon valaki. Te azonban leráznál minket, hogy alhass, vagy, hogy elrejthess valamit, amiről nem akarod, hogy tudjunk - ez hirtelen jött. Élesen szívtam be a levegőt, majd egyik izzadt tincsem a fülem mögé tűrtem. Próbáltam magabiztosnak tűnni, de nem tudtam, hogy sikerült e. Ha Will tényleg annyira átlát rajtam, mint ahogy azt állítja, akkor bármi megtörténhet.
 - Mi az a CD? - rendíthetetlen pillantását viszonoztam, majd összeráncoltam a homlokom és megpróbáltam döbbent arcot vágni.
 - Ez egy nagyon jó kérdés - válaszoltam mosolyogva.
 - Ne szórakozz velem, Styles! - hirtelen nagyon közel álltunk egymáshoz, de én nem hátráltam el. Nem akartam gyávának tűnni. Számon éreztem meleg, fogkrém illatú leheletét, szemünk azonban nem volt egy vonalban. Ő magasabb volt, mint én.
 - Ki mondta, hogy szórakozom? - követtem a tervet, mely szerint teljesen tudatlannak próbálom feltüntetni magam. Akkor talán elmegy és leszáll rólam. - Horan.
 - Ha nem szórakozol, akkor bizonyára fogalmad sincs arról, hogy mi ez - mondta, és a lejátszóhoz sétált. Megnyomta a Play gombot, majd egyszer csak felhangzott a Kiss You című dal. Nagyot nyeltem, de éreztem, hogy arcomból kifut minden szín.
 - De igen, tudom, hogy mi ez. Az egyik kedvenc fiúbandám negyedik stúdió albuma - próbáltam mosolyogni, de abból egy furcsa grimasz lett.
 - Aha. Szóval a kedvenc fiúbandád a One Direction?


 Nyolc órával később a hideg, pasztell kék-fehér orvosi rendelőben ültem. A kényelmetlen, műanyag székeken csak egy idős hölgy, egy köhögő férfi, és egy furcsa, fekete köpenyt viselő alak ült. Meg persze mi. Anya, apa és én. Nemrég érkeztünk csak ide, mivel anya aggódik az álmaim miatt. Meg akar vizsgáltatni, hogy minden rendben van e velem fizikailag. Persze a lelki problémáit egyik doktor sem tudja orvosolni. Az a seb csak akkor gyógyul majd be, ha végre vége lesz annak a buta alkunak, amibe buta fejjel belementem.
 Ahhoz azonban még 4 napnak kell eltelnie, hogy az első rész véget érjen. Már van tervem, már csak a társaimra van szükségem és kész is vagyunk. Csakhogy akkor a társaimat is be kell avatnom mindenbe, mert az egyetlen aki tud apáék múltjáról (Sophia néni, Naomi néni, El néni, Perrie és anya kivételével persze), az én vagyok... meg persze Will.
 Csakhogy ő már hosszú évek óta őrizgeti ezt a titkot úgy, hogy a szülei mit sem sejtenek arról, hogy milyen információkat tudhat magának a fiuk. Sajnos még nem volt időnk kitárgyalni, hogy pontosan hogyan vagy mikor tudta meg ezt az egészet. Ezt a beszélgetést későbbre halasztottuk.
 Az orvosi szoba ajtaja hirtelen kinyílt, majd szólították a köhögő férfit. Ő felállt, de mielőtt belépett volna, egy a falnál is fehérebb barna hajú kislány lépett ki az ajtón. Mögötte haladt az édesanyja, aki szorosan markolta aprócska kezeit. Betegesnek tűnt, zöld szemei szinte világítottak arcában. Rám nézett, én pedig rámosolyogtam. Elfordította tekintetét és a padló tanulmányozása közben haladt tovább. Útközben néha-néha megbotlott, mintha épp a sír felé botorkálna.
 Követtem anyát és lányát a szememmel, amíg el nem tűntek a lépcsőfordulóban. Akkor a fekete köpenyes alakra néztem, aki mintha a puszta jelenlétével árasztotta volna el a termet hideggel. Senki sem fordította rá a tekintetét rajtam kívül. Talán a szüleim és az idős hölgy a puszta látványától is irtóztak.
 Apa a kezét tördelte. Olyan szokás volt ez tőle, melyet csak a vele legszorosabb kapcsolatot ápoló barátai és rokonai ismertek. Anya észrevette, és kezeit összekulcsolta férjéével. Bátorítóan egymásra mosolyogtak, majd felém fordultak. Mindkettejük szemében aggodalom és idegesség tükröződött.
 Azt remélték, hogy lányuk valamilyen fizikai betegség áldozata és ez okozza a rémálmokat.
 Csakhogy hamarosan csalódniuk kell, és ennek akár az is lehet az eredménye, hogy hamarosan minden héten a pszichológus rendelőjében fogok tölteni némi időt, és furcsa bogyókat kell majd szednem, melyek a földi lények szerint segítenek. Csakhogy a beteget olykor nem a betegség teszi tönkre, hanem maga a gyógyszer.
 A rendelő ajtaja újra kinyílt, a férfi pedig elsietett a kijárat irányába. Az idős hölgy megpróbált felállni, de nehezen ment neki, így segítségére siettem. Egészen a rendelő ajtajáig kísértem, ahol biccentett egyet köszönet képen, majd eltűnt. Már csak ő, meg az a furcsa köpönyeges ember maradt, aztán mi jövünk.
 Elsétáltam a radiátorhoz, mely ránézésre semmi jót nem ígért, érintésre azonban tűz forró volt. Kicsit meg is égette a kezem, annyira lángolt. De ha a radiátor ilyen meleg, akkor miért lehet itt benn szinte megfagyni? Eme kérdésen agyalva figyeltem a lent elterülő tájat. Utcák, üzletek lakások, emberek, járművek, lámpák mindenfele. A borult égből semmi nem hullott alá, lent azonban mindent ellepett a hó. Az út csúszós volt a jégtől, és mindenki vastag kabátokat viselt. Többek közt én is.
 Ajtónyikordulásra lettem figyelmes, majd hátat fordítva a külvilágnak észrevettem az öreg nénit a székek mellett eldöcögni. Kezében papírokat tartott, majd elhagyta a termet. Vártam, hogy a különös idegen, aki következett, felemelkedjen a székéről, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette szüleim sétáltak mellém és kezdtek vezetni engem a kék ajtó felé.
 - Gyere kicsim! Mi jövünk - jelentette ki apa. Én összehúzott szemöldökkel néztem rá emiatt.
 - De hát... - kezdtem, anya azonban elhallgattatott.
 - Nyugodj meg kincsem, nem lesz semmi baj - édesanyám hangja azonban egészen nem úgy festett, mint aki bármi jót remél.


 Tíz perccel késöbb, mikor az orvos kiparancsolt engem a szobából, ketten maradtunk azzal az emberrel, akit valamiért senki nem vett észre. Az imént elvégeztek rajtam minden rutin vizsgálatot, melyek szerint olyan egészséges vagyok, mint a makk. Engem viszont kiküldött, hogy hármasban beszélgethessenek a szüleimmel.
 A fejemet csóváltam, majd az ablakhoz siettem. Kint megint nagy pelyhekben esett a hó, én pedig nagyot sóhajtottam.
 - Szeretem a telet, de ez egy kicsit már sok belőle - mondtam. Elkezdtem sétálgatni a székek előtt, és az ajtó mellé felfüggesztett gyógyszer reklámokat olvasgattam. - Maga szerint nem?
 A fekete köpenyes alak nem bizonyult túl jó beszélgető partnernek.
 - Nem furcsa egy kicsit, hogy ilyen hideg van itt, mikor a radiátor tűzforró? - kérdésemre megint néma csend volt a válasz. - Maga miért van itt? Mármint úgy értem, hogy mi a baja. Kiütések, nátha, himlő, pestis vagy köhögés? Bár a pestisre még mindig nem találtunk ellenszert, de azért megkérdeztem. Én amúgy azért jöttem, mert már hetek óta rémálmok gyötörnek. Öt fiú, de három nappal ezelőttig legalább nem tudtam, hogy kik ők. Vagyis miközben álmodtam, akkor tudtam, de mire felkeltem már nem. Aztán idejöttünk, és most minden olyan furcsa, az álmok meg...
 - Befejeznéd? - szólt halkan a csuklyás alak, aki a hangja alapján, minden bizonnyal férfi. Meglepetten néztem rá, mert hirtelen megállt bennem az ütő. Volt a hangjának valami sajátos csengése, amit már hallottam valahol, de vajon hol?
 - H-hogy? - dadogtam döbbenetemben.
 - Úgy értem, hogy kezd nagyon idegesíteni a fecsegésed, azért jöttem ide, hogy békén hagyjanak és tudjak gondolkodni - az idegen felém fordította csuklyás fejét, de az alatt csak üres feketeség honolt.
 - Ó! Értem - feleltem remegő hangon. - Szabad tudnom, hogy miért akarsz egyedül lenni?
 - Nem, nem szabad - az idegen térdére szegezte tekintetét, én pedig közelebb sétáltam hozzá.
 - És azt szabad tudnom, hogy hogy nézel ki? - oldalrabillentettem a fejem, és úgy próbáltam a csuklya alá nézni. A férfi hangosan sóhajtott, majd felállt, és a csuklya hátracsapódott. Az pedig egy egész helyes fiatalembert rejtett el a világ elől. Hosszú tincsei az arcába lógtak, bőre fakó volt és sima, szemei pedig, mint két fekete lyuk. Nem mosolygott, finom vonásai pedig el-elfolytak, ahogy a homlokát ráncolta. Talán egy-két évvel lehetett idősebb nálam.
 - Most már jobb? - két kezét kicsit megemelte teste mellett, majd az ablakhoz sétált.
 - Ami azt illeti, igen. Így sokkal jobb - követtem őt, de egy pillanatra a rendelő ajtajára pillantottam. Észre sem lehetett venni rajta, hogy odabenn beszélgetés folyik. - Ki elől bújtál ide?
 - Azok elől, akik valami olyasmire készülnek, amit én nem akarok - lehajtotta a fejét, és ökölbe szorított kezét kezdte tanulmányozni.
 - Miért nem akarod? És kik azok? - a fiú nagyon furcsa volt, arcáról a nyugalom sugarai viágítottak, de benne biztosan vihar dúlt. Vihar, melyet le kellett csillapítani.
 - Azért, mert az egy nagyon rossz dolog, és amúgy sem ismered őket - válaszolta tárgyilagos hangon. Engem azonban nem lehet ilyen könnyen lerázni.
 - De ők mégis akarják. Nem lehet, hogy az talán csak neked olyan rossz dolog? - felvont szemöldökkel nézett rám, szeméből a megvetés sütött.
 - Te ezt nem értheted - mondta mélyen a szemembe nézve.
 - Ha nem magyarázod el, akkor tényleg nem érthetem.
 Egy pillanatig megdöbbenés suhant át az arcán, de vonásai azonnal rendeződtek. Sötét szeme ismét a kezére szegeződött, majd az ablakon túli világra.
 - Miért látsz engem? - tette fel a kérdést, ezen azonban nekem kellett megdöbbennem. Mi az, hogy miért látom őt? Miféle kérdés ez?
 - Talán mert nem vagyok vak? - mondtam kicsit felháborodva. Ő megrázta a fejét, én azonban már indultam is a rendelő felé. Utánam kapott, fehér kezei pedig alkaromra tapadtak. Alighogy ez megtörtént, minden leesett. Az, hogy miért nem nézett rá a köhögő férfi, az idős hölgy, apa és anya, hogy miért nem szólították őt az orvosi szobába, hogy miért ül itt hosszú fekete kölenyben. Annabell fehér köpenyben szokott járni...
 - Te egy Elveszett lélek vagy - jelentettem ki, mire kicsit eltátotta száját. Természetellenesen fehér fogak villantak a szájában, és tették tökéletessé amúgy is szép arcát.
 - Honnan... - kezdte, de a nyakamban lévő nyaklánchoz érintettem ujjaim. Kicsit hunyorgott, majd szemei kerekre nyíltak. Száján keresztül kezdett lélegezni, keze pedig visszaesett az oldala mellé. Mikor úgy tűnt, hogy végre sikerült felfognia, hogy mi történt, így szólt:
 - A nevem Caspian.

   

3. díjam

 Sziasztok! Újabb díjjal gazdagodtam, mely talán nem is a harmadik, én akként állítom be. Voltak mások is, akiktől kaptam díjat, de azok sajnos eltűntek valahol a chat sűrűjében, mikor sajnos nagyon ritkán volt bejegyzés...
 Ezek az idők azonban elmúltak. :) Az elmúlt pár napom pedig nagyon jól alakult, azonban hétvégi kiruccanásom miatt nem tudtam közzé tenni az új részt, ami mellesleg ez után a bejegyzés után községünk szeme elé kerül. Remélem tetszeni fog neketek, de egyenlőre ennek a díjnak hála, szeretném, ha jobban megismernétek engem.


Akitől a díjat kaptam: Natália Havasi

Szabályok:



- Rakd ki, hogy kitől kaptad a díjat.

-Írj 11 dolgot magadról.

-Válaszolj 11 kérdésre.

-Írj 11 kérdést.

- Küld tovább 5 embernek.
11 dolog magamról:
 -  Eddig rengeteg minden szerettem volna lenni, pl,: kukás, WC pucoló, medence pucoló, tenger biológus, tanár, stb.
 - Azért akartam kukás lenni, hogy felállhassak a kukás autó hátúlján lévő izékére :D
 - Legnagyobb vágyam, hogy (most már biztosan) műfordító lehessek. Ez az én véglegesített életcélom
 - 4,9-es átlagom lett év végén
 - Nemrég jöttem rá arra, hogy hasonlítok egy olyan emberre, akiről nem is gondoltam volna, hogy van bennünk valami közös. Pedig nagyon sok dologban vagyunk egyformák...
 - Egyesek szerint elég elvont vagyok
 - Anyukám gyászhuszárnak nevez, mert folyton fekete pólóban és sötétkék farmerban járok
 - Kedvenc ruhadarabom a lila kockás ingem és a fekete Converse cipőm
 - Októberben születtem, méghozzá 13-án, így előfordult már, hogy péntek 13-án volt a születésnapom. Imádtam! :)
 - Nokia Lumia 625-ös telefonom van
 - Nincs otthon internetünk, ezért megy olyan lassan az írás

11 válasz: 


1. Hány évesen kezdtél el írni? 
 - 13 évesen.
2. Hány blogod van? Azok közül hány nem fanfiction?
 - 2 blogom van, ezek közül mindegyik az, bár a másik erősen hajlik a nem fanfiction kategóriába. Csak Zayn karakterét hasznéltam fel benne, de eddig nem igazán szerepelt benn.
 
3. Kedvenc együttesed?
 - Azt hiszem, hogy ez egyértelmű. :DD
4. Voltál már külföldön?
 - Aha! Sikerült is elvesznem, de aztán előkerültem.
 
5. Eltöltenél egy hetet messze a családodtól, úgyhogy ők nem biztosak abban, te hol vagy?
 - Nem hiszem. Nem szeretek fölösleges aggódást kelteni bennük.
 
6. Van háziállatod vagy szeretnél?
 - Van, bár ő inkább anyukámé. Azért szeretem!
 
7. Milyen lett a bizid, az átlagod?
 - 4,9-es átlagom lett, azt hiszem, hogy az egész jó
8. Van olyan személy, akiért meghalnál?
 - Talán csak egy-kettő...
 
9. Szereted az extrém sportot?
 - Még nem próbáltam, de szívesen kipróbálnám.
10. Sportolsz?
 - Csak hobbiból tollaslabdázom
 
11. Tetszettek a kérdések?
 - Aham. :D
11 kérdés: 
- Mióta blogolsz?
- Miért kezdtél el blogolni?
- Van kedvenc blog "főhősöd"? Ha igen, akkor ki az, és melyik blogból jött?
- Milyennek ítéled a 2013-as évet?
- Milyen iskolába jársz?
- Milyen lett a bizonyítványod?
- Mi az életcélod?
- Kedvenc blogod? (Olyan, amit olvasol.)
- Szerinted miért döntöttem úgy, hogy neked küldöm tovább ezt a díjat?
- Kedvenc dalod mostanság?
- Mi a te zenei stílusod?
5 ember akinek küldöm: 
 Tudjátok, ezt a díjat, csak nektek küldöm, mivel ti vagytok azok, akik a 3 kedvenc blogomat írjátok. Mindig örömmel olvasom az új sorokat, és türelmetlenül várom a részeket. Talán nem commentelek minden rész alá... de én már a kezdetektől fogva ott voltam, és a legvégéig ott is leszek. 
    
            xx Esther

Üres szavak


2040. december 19., vasárnap  19:05
3. nap

 Mikor a második szintre értünk, melyen édesanyámék hálószobája található, elengedtem Jake kezét és hagytam, hogy kövessen. Szívem a torkomban dobogott, de hangját valami teljesen más nyomta el. A dal, mely már délután a fülembe lopta magát. 
 - Nos? - Jake hangja tőrként hasított a köztünk beállt csendbe. Elhaladtunk a nappali mellett és a régi újságokat tartalmazó szekrény mellett is, melybe a pólót rejtettem.
 - Mi? - pillantottam hátra a vállam felett.
 - Hát azt még magam sem tudom - válaszolta. A fejét kezdte vakargatni és tekintetét a földre szegezte.
 - Akkor meg minek szólaltál meg? - Ha a körülöttünk lévő képek tudnának beszélni, mint a Harry Potterben, akkor biztos rólunk csevegnének. Követnék mozgásunkat a szemükkel és átszaladgálnának a szomszédos portrékba. 
 - Csak meg akartam törni a csendet. Tudod, hogy mennyire rühellem.
 - Aha, tudom - mondtam unottan. - Amúgy miért vagy olyan kíváncsi arra, hogy mit kerestem a szüleim szobájában?
 - Mert annyira rohantál, hogy majd fellöktél és Angie is megmondta, hogy az a póló vagy száz éves, kizárt, hogy azt kerested. Mesterkedsz valamiben, csak tudnám, hogy miben! - keze a vállamra tévedt, ahogy megcsúszott a frissen pucolt lépcsőfokokon. Szinte majdnem engem is magával rántott, de nem azért, mert nem álltam biztosan a lábamon. Inkább azért, mert érintésére gyötrő idegesség lett úrrá rajtam. Az idegesség pedig azért jött, mert hirtelen égető melegség áradt szét a testemben. Reagáltam érintésére.
 - Bocs, hogy majdnem magammal rántottalak, csak hirtelen te voltál itt - kezdett mentegetőzni, majd visszarántotta önálló életre kelt karját. Mélyen egymás szemébe néztünk, aztán bólintottam. Egy hang sem jött volna ki a torkomon, vagy ha mégis, akkor az elárulta volna, hogy nem állok biztosan a lábamon.
 Gyorsan folytattam utamat, hogy nehogy kiderüljön valami, aminek nem szabadna. Illetve, hogy egyáltalán van olyan...
 Az út többi része csendben telt, míg el nem értünk a szobámig, mely a negyedik szinten, a padlástérben volt berendezve. Régen nagyon rettegtem ettől a helytől, s azon érzéseknek is egy fiú volt az oka. Egy fiú, aki annak az apja, amelyik most épp itt sétál mögöttem. Mindketten megbolondítanak, de mindketten máshogy. Miért kell minden nőnek egy fiút szeretnie? Miért kell egy férfi a boldogsághoz vagy a félelemhez? A szenvedélyhez? Miért van rájuk szükségünk...?
 Most, mikor helyet foglaltam az ágyamon, ő pedig letelepedett a szőnyegre, csak nézni tudtam őt. Hosszasan vizsgáltam lágy vonásait, melyek kicsit sem hasonlítottak apja fiatal énjéhez. Körülkémlelt, majd hozzám fordult:
 - Térjünk a lényegre. Mit kerestél ott? - kérdezte, majd zöld szemeimbe fúrta tekintetét.
 - Már mondtam, hogy a pólóért mentem - feleltem gépiesen.
 - Aha, persze. Én pedig azt mondtam, hogy nem hiszem el és, hogy, mesterkedsz valamiben. Ez pedig így igaz. Ugye? - arca minden izma megkeményedett, szemeiben szigor villant. Úgy nézett rám, mint aki rájött a csalásra és bármi áron kideríti a valóságot. Semmi nem állhat az útjába. ebben a pillanatban valahol mélyen megvillant benn a fiú, kitől annyi ideje félek. Ő azonban nem tudhatta ezt.
 - Nem - hazudtam.
 - Hazudsz.
 - Te hazudsz - hangom távolinak tűnt. Hirtelen külső szemlélőként néztem a jelenetet. A páros egymást fürkészte. Jake úgy nézte Darcyt, mintha röntgen szemei volnának, Darcy pedig üres tekintettel nézett vissza rá. Előttük álltam és mikor a fiú megszólalt, tökéletesen hallottam szavait, holott minden annyira homályosnak tűnt. Kicsit olyan volt, mintha álmodnék.
 - Miért csinálod ezt? - Jake felpattant és mérgesen nézett a lányra. Az nem viszonozta tekintetét, épphogy felemelte a fejét.
 - Te miért csinálod ezt? - Darcy szavai nem az enyémek voltak. Száműztek volna a testemből?
 - Mi ez? Mi történik? - kérdeztem, holott senki nem halhatott engem. A két személy számára teljesen láthatatlan voltam.
 - Megtekintheted azt, hogy milyen külső szemmel nézni a dolgokat - mondta egy túlságosan is ismerős hang mögöttem. A napok óta nyakamban lógó, mindig fagyos nyaklánc felizzott. -  Hogy tetszik?
 Annabell sétált mellém valahonnan hátulról. Földig érő pasztell rózsaszín ruhát viselt. Derekán egy kard markolata díszelgett, mely hüvelyben folytatódott. A markolat igen díszes volt, faragott rózsák díszítették, közepén pedig az a jelkép díszelgett, mely a nyakláncom formáját alkotta, csak ez vörös rubinból és aranyból készülhetett. Arany színű haja feje tetején hosszú copfból lógott alá.
 - Miről beszélsz, Darcy? - hangzott fel hirtelen a fiú hangja.
 - Tudod te azt jól - felelte most már komoly érzelmeket sugalló hangon a lány. Felállt és az ablakhoz sétált. Egy pillantásra sem méltatta az ideges fiút.
 - Miért kell így végignéznem ezt? - kérdeztem a szőke lánytól.
 - Azért, hogy ne érjen téged még több érzelmi trauma.
 - De hát így olyan, mintha az a lány nem is én lennék - vetettem ellen, ő azonban rendíthetetlen tekintettel nézett rám, majd fejét a két fiatalra fordította.
 - Az a lány te vagy, ha a testedben lennél, azt mondanád amit ő mond, azt gondolnád amit ő gondol és úgy éreznél, ahogy ő érez. Így azonban, a tested érez, gondol, beszél, cselekszik, te pedig végignézed tetteid következményét miközben nem sérülsz tovább. Mert ő ott – mutatott a másik Darcy felé -, nagyon súlyosan el van látva gondolatokkal, zavarodottsággal és mi egyébbel.
 - Nem, ami azt illeti nem tudom - az egykoron fekete hajú fiú Darcy után fordította a fejét, a lány azonban csak bámult kifelé az ablakon. Arcán egy könnycsepp jelent meg, majd miközben megjárta bőrének egyes pontjait, a padlóra hullott. Azon a pontot hirtelen kis növény jelent meg, mely fekete virágot bontott. A lány számára azonban ez a csoda láthatatlan maradt, csak Annabell és a másik Darcy látta.
 - Ma reggel - kezdte remegő hangon -, mikor azt mondtam, hogy nem hallottam a beszélgetést, amit Angelicával folytattál, hazudtam.
 A fiú arca fehérebb lett, mint a kinti tájat elfedő hó. Minden vércsepp elhagyta orcáit, szemei pedig hirtelen kékebbek lettek, mint általában. Ragyogtak, akár az óceán vize, vagy a walesi mezők feletti égbolt.
 A lány megfordult, szeme vöröslött és megtelt könnyekkel. Mind a 6 lehullott csepp után fekete virág sarjadt a fából készült padlón. Nagyon furcsa volt így látni magamat. Könnyekkel a szememben, miközben elárulom, hogy hazudtam. Jake is furcsa volt. Arcán semmilyen érzés nem tükröződött, lépéseket tett hátrafelé. Egyre csak távolodott a másik Darcytól, Annabell arcára pedig mosoly ült ki. Az önelégültség tükre volt ez a mosoly és furcsa gyanút keltett bennem. Vajon mit fogok tenni?
 Jacob megállt, mikor már két méter távolság volt köztük, aztán így szólt:
 - Miért hazudtál? - hangja remegett, és a mondat végére kishílyán elcsuklott. Kínos csend telepedett a szobára.
 - Miért vigyorogsz? - kérdeztem a mellettem álló lányt, míg másik énem levette szemét a behatárolatlan fiúról.
 - Azzal ne foglalkozz - felelte a lány. - Csak figyeld!
 - Nem tudom. Talán így láttam helyesnek - mondta Darcy és tett egy lépést a fiú felé. Az nem hátrált el. A távolság így csökkent köztük, de még így is nagyon távol voltak egymástól. Újabb 3 könnycsepp ért földet. - Sajnálom.
 Csend.
 Kínzó, fájdalmas eszköz, mely kegyetlenül gyilkol mindaddig, míg felszólal a fiú, vagy a lány. Néhány percnyi pityergés alatt sok-sok sós könny közül, összesen három hagyott maga után csillogó virágot. Néha szavak sem kellenek az érzelmek kinyilvánításához, ugyanis ekkor Darcy nullára csökkentette a kettejük közt lévő távolságot. Aztán hirtelen újra éreztem a testem, az elkalandozott gondolataimat, a felgyülemlett érzéseket köztük pedig egy olyat, mely hurrikánként kezdett tombolni, miközben ajkam valaki másét súrolta.
 Hirtelen magamhoz tértem, de valahogy mégis álomvilágban jártam, miközben a fiú viszonoztam csókom és egy szelíd patak tomboló folyóvá nőtte ki magát. Néhány pillanatból percek lettek, s eközben szinte fel sem fogtam, hogy mit teszek. Jake karjai a derekamra csúsztak, én pedig lábujjhegyre állva karoltam át vállát, hogy jobban felérjem őt. Hatalmába kerített egy érzés, amit nem akartam szabadjára engedni. Egy érzés, amit kitartóan tagadtam. Valami, ami úgy szaporodott bennem, mint kő alatt a csótányok. Iszonyat gyorsan, és a végére ez lett belőle.
 Kezével a hajamba túrt én pedig szerettem volna minél közelebb kerülni hozzá. Olyan közel, hogy soha többet ne váljunk el, hogy egyek legyünk minden értelemben, hogy...
 Ez nem helyes. A tudat úgy jött, mint derült égből villám csapás és zihálva ugrottam távol a fiútól. Arca kipirosodott és ő is levegő után kapkodott, de nem nézett rám. Kék íriszei a padlóra meredtek, én pedig az ablak felé fordultam. Mi üthetett belém? Hogy juthatott eszembe ilyesmi? Hiszen Jake a barátom, csak a barátom.
 Gondolatmenetemet lépések zaja zavarta meg, és mire megfordultam a fiú eltűnt. Semmi nem maradt utána, csak távolodó lépteinek zaja és illatának egy kisebb töredéke, melyet itt hagyott nekem magából. Vajon ez a túlfűtött esemény tönkreteszi hosszú évek jól felépített barátságát? Megostromolja a mindeddig sziklaszilárdan álló falat, és át is tör rajt egy idegen, kit nagybetűs Szerelemnek hívnak? És vajon... én is többet érzek iránta és mindeddig csak álltattam magam?
 Eme kérdésekkel a fejemben vetettem le magam a puha ágyamra, majd tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt, melyen pár napja a gyönyörű nárcisz csokor díszelgett. Helyén most olyan gyönyörű fekete virágok csillogtak, melyek akkor hagyták el szemem, mikor kívülállóként figyeltem Jake-et és magamat. Felültem az ágyon és közelebb másztam a vázához, hogy figyelmesebben megnézhessem a csokrot. 13 virág alkotta, pontosan annyi, mindahány könny földet ért nem is olyan régen...


 - Mit csinálsz hülye lány? - nevetett mellettem a kék szemű fiú. Fekete pólója a testéhez simult, vállát a nevetés rázta, mikor a játékos bódénál két méterrel elhibáztam a célt. A kislabda hajítás sose volt az erősségem.
 Megforgattam szemeimet, miközben mögöttem szólt az a jellegzetes dallam, mely a vidámpark nevetéstől és kiabálástól hangos levegőjét zengi be. A gyerekek és felnőttek mindenhol nyüzsögtek, nevettek és egymás szavába vágva javasolták, hogy melyik játék legyen a következő állomásuk. Az előttem álló sátorban hatalmas plüss macikat lehetett nyerni, amennyiben az öt egymásra rakott üvegből minimum négyet eltávolítok a helyéről, eme próbálkozásom pedig mindeddig nem járt sikerrel. Három dobásból egyet elvétettem, egy másikkal pedig csak a legfelsőt sikerült levernem.
 - Ne szóljál be! Te sem vagy jobb - mondtam, majd eltűrtem egy szemembe lógó hullámos tincset a fülem mögé.
 - Ó, dehogy nem! Csak figyelj - azzal kivette a kezemből a harmadik labdát, én pedig hátraléptem egyet. Fekete, barna pöttyös egybe részes szoknyám a térdemig ért, hozzá virágos szandált viseltem. Hajam fel volt gumizva, csupán egyetlen fürt hullt megzabolálatlanul a vállamra.
 A fiú dobott, és nagy sajnálatomra talált. Az összes üveg ledőlt, én pedig tüntetőleg elfordultam, mikor ujjongva felkiáltott:
 - Igen! - hirtelen megfordult és mindkét kezét ökölbe szorítva az ég felé emelte. Barna tincsein látszott, hogy hosszú órák óta vagyunk már itt. Tekintete azonban ragyogott, nevetett és diadalittas volt.
 - Hűha! Hogy te milyen ügyes vagy! - megjátszott csodálattal a szám elé kaptam a kezem.
 - Tudom, kedves Darcy. Nem kell a csodálatod. - elegánsan meghajolt előttem, majd átvette jutalmát a morcos képű nőtől.
 - Még jó, hogy sosem pazarolnám rád.
 - Éles a nyelved kislány, nem gondolod? - magához szorította a fehér macit, majd tovább álltunk. Érdeklődéssel szemlélte a vidámpark minden játékát, de tudatában volt annak, hogy csupán 6 jegyük maradt. Ez pedig nem ígért nekünk túl sok jót.
 Én vele ellentétben rá se néztem a környezetünket felépítő tárgyakra, emberekre. Hidegen hagyott a sok nevetés, a fények, a rengeteg játék, de legfőképpen úti társam huncut mosolya. Felhúzott szemöldökkel néztem felé, miközben engem fürkészett. A fehér plüss medve a nyakában ült.
 - Valami bajod van? - vetettem fel ingerülten a kérdést.
 - Semmi, csak sajna kifogytunk a jegyekből - mondta kissé csüggedten, de arckifejezése nem változott. Szeme egy mellettünk elhaladó miniszoknyás, szőke lányra tévedt. Utánafordult és füttyentett, mire a lány elégedetten pillantott hátra a válla fölött.
 - Jellemző - sóhajtottam. - Mit csináljunk a maradék jeggyel?
 - Szerintem próbáljunk ki egy játékot, amin még nem ültünk - javasolta.
 - Jó ötlet - válaszoltam. - Mit szólnál a... kísértet kastély?
 - Azt már százszor megnéztük! - legyintett. - Polip?
 - Ha azt akarod, hogy kihányjam a beleimet akkor benne vagyok.
 - Nem lenne túl kívánatos így a nap zárása alkalmából - mondta, majd megtorpant és körülkémlelt.
 - Mi van a nagy körhintával? Arra még nem ültünk fel.
 Rámosolyogtam, de ő csak fintorgott.
 - Na igen, ha azt akarod, hogy én hányjam ki a beleimet, akkor futás!
 Arcom fintorba rándult, ahogy elképzeltem, hogy az előttem álló Louis Tomlinson épp rókázik a körhintán és maga körül mindenki mást is beterít. Pfuj.
 Körülöttünk csupa ismerős játék, árus és bódé. Vagy százszor végigmentünk már ezen a szórakozással teli helyen és mégsem tudjuk eldönteni, hogy melyik volt az, amivel le akarjuk zárni ezt a nyarat. A meleg levegő fülledt volt, szélnek és esőnek nyomát sem láttuk már egy jó ideje. Vagy legalább is azt hiszem...
 - Óriáskerék? - vetettem fel.
 - Sablonos. - felelte gépiesen.
 - Tükrök háza? - próbálkoztam újra.
 - Unalmas.
 - Szerelmesek barlangja?
 - Nyálas és nem vagy a szerelmem.
 - Igen, szerencsére - mondtam megkönnyebbülve, és valami a szívembe markolt, de nem tudtam beazonosítani. Semmi és senki nem jutott eszembe, aki eddig összetörte volna a szívem. - Ez az!
 - Mi az? - Louis homlok ráncolva nézett rám.
 - A hullámvasút! - kiáltottam fel a hirtelen jött ötlet hatására és a fejem fölé mutattam, ahol 8 méterre tőlem egy síneken guruló kocsi suhant el.
 Fél órával később, mikor már a várakozók sorában álltunk hivatalos jegyeinkkel a kezünkben, és a kocsira vártunk, jókat nevettünk. A piros sínek előttünk futottak, mi pedig izgatottak voltunk, hogy végre helyet foglalhassunk a rajtuk futó járműben. Már nincs sok hátra.
 - Félsz, kislány? – súgta a fülembe Louis.
 - Csak szeretnéd - mondtam hátrafordulva, majd ismét a sínek felé fordítottam arcomat, ahová most megérkezett egy piros jármű. Tele volt emberekkel és a síneken túl, a másik oldalon egy férfi éppen kifelé terelte őket a kocsiból, aztán a mi oldalunkon álló vidámparki dolgozó is megszólalt, amint minden hely megüresedett:
 - Beszállás!
 Ekkor mindenki mozdult és az első kocsiban lévő helyek felé kezdtek tülekedni. Mi a leghátsó két helyet foglaltuk el és türelmetlenül vártuk a folytatást. Már vagy tucatszor ültem ebben a hullámvasútban a mellettem lévő fiúval és eddig mindig minden simán ment. Most azonban rossz érzésem támadt. Szorító görcs a gyomromban. Valami a kijárat felé húzott láthatatlan kötelével, mozdulni viszont már nem tudtam. Hirtelen pánikba estem és a levegőt kezdtem kapkodni.
 - Valami baj van? - hangzott fel mellettem a fiú hangja, kinek arcán elégedett vigyor ült, mintha csak erre a pillanatra várt volna.
 - Ki akarok szállni - mondtam remegő hangon. A hullámvasút felügyelője felé fordítottam fejem, de mikor megszólalhattam volna, valaki számra tapasztotta a kezeit és egy hang sem jött ki belőlem, olyan erősen tartott. 
 Ő volt az.
 Értetlenkedve néztem rá és kétségbeesetten ziháltam, hisz egyszer csak rádöbbentem, hogy kivel állok szemben, hogy ki ül most itt mellettem és, hogy mi fog történni velem. 
 - Gond van a kis hölggyel? - szólt a férfi, de nem láttam az arcát.
 - Ó, semmi - mondta Louis higgadtan. - Csak egy kicsit fél. A félelmet azonban hamarosan elnyomja valami más - a férfi bólinthatott mögöttem, mert Louis tekintete újból rám szegeződött, aztán suttogva hozzátette: - A fájdalom.
 Nyöszörögtem, majd ahogy elindultunk lehunytam a szemem. Éreztem, hogy a biztonsági övem meglazult, de már késő volt. Kinyitottam a szemem. Az első emelkedőre kapaszkodott fel épp járművünk szépen, lassan. A fiú rámosolygott a mellettünk lévő sínekre, melyek émelyítő csavarba rendeződtek, itt-ott pedig fejjel lefelé fog majd vinni minket az utunk. Sorsom megpecsételődött. Kezeit lassan leemelte számról, viszont itt nem volt időm semmit sem kinyögni, mert hirtelen iszonyatos zuhanásba merítkeztünk.
 Az előttem ülő srác felemelt kézzel ordított, ahogy mindenki más is a járművön engem kivéve. Éles kanyar jobbra, újabb emelkedő és lejtő, végül szembe találtuk magunkat a csavarral.
 - Viszlát Darcy, jó volt veled - suttogta Louis, majd hirtelen felnyílt az engem biztonságban tartó fém öv, és egy fordulatnál kizuhantam a kocsiból. Sikítottam, ahogy csak kifért a torkomon, majd egyszer csak..


Drága olvasók!
Nagyon sajnálom, hogy eddig kellett várnotok az új részre, de a ballagási előkészületek és még rengeteg más dolgom volt, szóval nem igazán értem rá. Az elmúlt két estét és a ma délutánomat azonban rátok áldoztam és megírtam azt a részt, ami az eddigi kedvencem. Minden van benne: szórakozás, romantika, félelem, halál. Remélem nektek is annyira tetszett mint nekem.
Várom a visszajelzéseket kommentek és pipák formájában. Az előző résznél pipáltatok ugyan, de valamiért úgy éreztem, hogy eltávolodtatok tőlem és én is tőletek, szóval várom a véleményeket!
Ráadásul itt a nyári szünet, szóval most már végképpen lesz időm írni ide és a másik blogomba is, bár oda csak nagyon ritkán írok új fejezetet... Következő hétre azonban várható. :) 
Azt hiszem gyönyörű szép iskolaidő volt ez, de azért jó, hogy vége. 
Várom a komikat! :D

xx Esther