2040. december 20., hétfő 02:53
4. nap
- Kicsim! Kicsim! Minden rendben? -
kipattantak a szemeim, ahogy valaki a vállamat rázta, és szavakat
kiabált a fülembe.
Mikor jobbra fordítottam a szemem, két
aggódó arcot vettem észre magam mellett. Anya és apa az ágyam
mellett térdeltek és várták a válaszom, de én csak bólintottam
és megpróbáltam felmérni a környezetem.
Az ágyam csurom víz volt, a takaró a földön
hevert, a párnámon gyűrött és vizes volt a huzat, ahogy én is
gyűrött és vizes voltam. Hajam a halántékomra tapadt, de nem
volt időm foglalkozni vele, mert ekkor észrevettem, hogy a
szobámban mások is vannak. Jake, Sophia néni, Liam és Louis
bácsi, Angie, Valerie és Will mind aggodalmasan néztek rám.
- Mi-mi történt? - kérdeztem remegő
hangon, mire a szobában legtöbben összenéztek a mellettük
állóval. Többen válaszra nyitották a szájukat, a válsz mégis
Lucas szájából hangzott fel:
- Lent voltam a szobámban és nem tudtam
elaludni, ezért gondoltam lemegyek inni egy kis vizet, de ahogy
kiléptem az ajtón beszélgetést hallottam a szobádból. Csakhogy
mindenki más tudtommal az ágyában volt, ezért gondoltam megnézlek
- itt nyelt egyet, majd folytatta. - Mikor felértem az ágyban
feküdtél, a takaró már a földön volt, te pedig motyogtál
valamit álmodban. Aztán hirtelen elkezdtél zihálni és egy
ismeretlen nyelven kiabáltál. Ekkor felriasztottam mindenkit, aki
csak eszembe jutott, elég ijesztő voltál.
- Próbáltunk felkelteni - vette át a szót
anya -, de sehogy sem tudtunk. Még vízzel is leöntöttünk, de az
sem segített. Neveket suttogtál és valami furcsa szavakat
kántáltál, vagy nem is tudom.
- Aztán hirtelen mindez abbamaradt és újra
nyugodtan feküdtél az ágyban. Olyan volt, mintha csak simán
aludnál, végül egy érthető mondat hagyta el a szádat... - apa
hangja elcsuklott. Nem tudta folytatni a mondatot. Mind képtelenek
voltak rá, ezért megpróbáltam felkelni az ágyból, de lábaim
vészesen remegtek.
A talaj nem volt szilárd alattam, mégis
sikeresen felkeltem. Az első lépés után összeestem volna, ha a
közelben álldogáló Jake nem siet a segítségemre.
- Köszönöm - suttogtam, mire bólintott és
segített Louis bácsi elé sétálni. A férfi cseppet idegesen
figyelte a mozdulatsort. Mikor kék szemébe mélyedt a tekintetem,
hirtelen minden jelenet eszembe jutott, mely a képzeletbeli
vidámparkban játszódott le. Szüleim aggódó tekintete kísért
végig az ágytól a bácsikámig tartó úton.
- Most már egyedül is meg tudok állni -
mondtam Jake-nek, mire a fiú arcán lévő aggódást halvány
mosoly vette át és ellépett mellőlem. Még mindig Louis bácsi
szemeit néztem, melyek mintha megremegtek volna. - Mit mondtam?
- Biztosan tudni akarod? - kérdezte vissza,
majd elfordította a tekintetét. Barna hajában ősz hajszálak
vegyültek, arcán eddig soha nem látott ráncok jelentek meg, és
az egykor mindig nevető szemek most elkomorodtak.
- Te is tudod, hogy igen - feleltem. -
Mellesleg sem az este sem az éjszaka nem úgy alakult, ahogy
szerettem volna. Úgy érzem, tegnap sok-sok mindent elrontottam,
tönkretettem - kicsivel arrébb Jake félrebillentette a fejét, s
ebből arra következtettem, hogy még vár ránk a nap során egy
nagyon kínos beszélgetés.
Kívánságom még hosszú percekig nem
teljesült be, azonban Will egyszer csak megszólalt:
- "Louis, kérlek ne csináld!" -
idézett. - De mégis milyen Louis? Kit láttál álmodban
Darcy? Egyáltalán mi történt?
- Az nem fontos! Mit történt azután, miután
ezt kimondtam? - végignéztem a szobában jelenlévő
családtagjaimon. Azok jelentőségteljes pillantást váltottak
egymással.
- Mi az, hogy... - kezdte anya, de Liam bácsi
közbe vágott:
- Aztán hirtelen egy vérfagyasztó sikoly
hagyta el a szádat, és kinyitottad a szemed.
Minden arc aggodalmat tükrözött, én
azonban nem voltam kíváncsi senki szánakozására. Az ágyam
tiszta víz volt és már azt is tudom, hogy azért, mert leöntöttek
egy pohár vízzel, hátha felébredek. Ez a módszer azonban nem
vált be, ahogy a többi sem. Valerie felé néztem, aki a fiókos
szekrényem előtt állt, melyen a CD-DVD lejátszó állt. Szemeim
hirtelen tágra nyíltak, mert láttam, hogy a lány követi a
tekintetem. Ez nem történhet meg.
- Értem, most azonban már minden rendben
van, szóval mehettek - jelentettem ki.
- Tessék? - hangzott a furcsa megdöbbenés
mindenki szájából és Val is félbehagyott mindent, amire addig
készült. Szerencsére.
- Hallottátok. Szeretnék végre aludni, és
remélhetőleg ezennel sikerrel is járok, mert eddig nem volt
szerencsém.
Időbe telt ugyan, de végül mindenki
elhagyta a szobát, már csak Will maradt benn. Furcsa tekintetét
rám fordította, én pedig összehúzott szemöldökkel néztem
vissza rá. Miért nem megy már?
- Minden rendben? - kérdeztem.
- Hmm... Nem is tudom - felelte.
- Pedig jó lenne megtudnod, hogy leléphess
végre és magamra hagyj - az utolsó néhány szót hangsúlyosan
mondtam ki, ezzel nagyobb nyomatékot adva nekik.
- Miért szeretnéd annyira, hogy elmenjünk?
- tett egy lépést felém.
- Azért, mert aludni akarok.
- Na persze! Bárki más azt szerette
volna, hogy egy ilyen pillanat után vele maradjon valaki. Te azonban
leráznál minket, hogy alhass, vagy, hogy elrejthess valamit, amiről
nem akarod, hogy tudjunk - ez hirtelen jött. Élesen szívtam be a
levegőt, majd egyik izzadt tincsem a fülem mögé tűrtem.
Próbáltam magabiztosnak tűnni, de nem tudtam, hogy sikerült e. Ha
Will tényleg annyira átlát rajtam, mint ahogy azt állítja, akkor
bármi megtörténhet.
- Mi az a CD? - rendíthetetlen pillantását
viszonoztam, majd összeráncoltam a homlokom és megpróbáltam
döbbent arcot vágni.
- Ez egy nagyon jó kérdés - válaszoltam
mosolyogva.
- Ne szórakozz velem, Styles! - hirtelen
nagyon közel álltunk egymáshoz, de én nem hátráltam el. Nem
akartam gyávának tűnni. Számon éreztem meleg, fogkrém illatú
leheletét, szemünk azonban nem volt egy vonalban. Ő magasabb volt,
mint én.
- Ki mondta, hogy szórakozom? - követtem a
tervet, mely szerint teljesen tudatlannak próbálom feltüntetni
magam. Akkor talán elmegy és leszáll rólam. - Horan.
- Ha nem szórakozol, akkor bizonyára
fogalmad sincs arról, hogy mi ez - mondta, és a lejátszóhoz
sétált. Megnyomta a Play gombot, majd egyszer csak felhangzott a
Kiss You című dal. Nagyot nyeltem, de éreztem, hogy arcomból
kifut minden szín.
- De igen, tudom, hogy mi ez. Az egyik kedvenc
fiúbandám negyedik stúdió albuma - próbáltam mosolyogni, de
abból egy furcsa grimasz lett.
- Aha. Szóval a kedvenc fiúbandád a One
Direction?
Nyolc órával később a hideg, pasztell kék-fehér orvosi rendelőben ültem. A kényelmetlen, műanyag székeken csak egy idős hölgy, egy köhögő férfi, és egy furcsa, fekete köpenyt viselő alak ült. Meg persze mi. Anya, apa és én. Nemrég érkeztünk csak ide, mivel anya aggódik az álmaim miatt. Meg akar vizsgáltatni, hogy minden rendben van e velem fizikailag. Persze a lelki problémáit egyik doktor sem tudja orvosolni. Az a seb csak akkor gyógyul majd be, ha végre vége lesz annak a buta alkunak, amibe buta fejjel belementem.
Ahhoz azonban még 4 napnak kell eltelnie, hogy az első rész véget érjen. Már van tervem, már csak a társaimra van szükségem és kész is vagyunk. Csakhogy akkor a társaimat is be kell avatnom mindenbe, mert az egyetlen aki tud apáék múltjáról (Sophia néni, Naomi néni, El néni, Perrie és anya kivételével persze), az én vagyok... meg persze Will.
Csakhogy ő már hosszú évek óta őrizgeti ezt a titkot úgy, hogy a szülei mit sem sejtenek arról, hogy milyen információkat tudhat magának a fiuk. Sajnos még nem volt időnk kitárgyalni, hogy pontosan hogyan vagy mikor tudta meg ezt az egészet. Ezt a beszélgetést későbbre halasztottuk.
Az orvosi szoba ajtaja hirtelen kinyílt, majd szólították a köhögő férfit. Ő felállt, de mielőtt belépett volna, egy a falnál is fehérebb barna hajú kislány lépett ki az ajtón. Mögötte haladt az édesanyja, aki szorosan markolta aprócska kezeit. Betegesnek tűnt, zöld szemei szinte világítottak arcában. Rám nézett, én pedig rámosolyogtam. Elfordította tekintetét és a padló tanulmányozása közben haladt tovább. Útközben néha-néha megbotlott, mintha épp a sír felé botorkálna.
Követtem anyát és lányát a szememmel, amíg el nem tűntek a lépcsőfordulóban. Akkor a fekete köpenyes alakra néztem, aki mintha a puszta jelenlétével árasztotta volna el a termet hideggel. Senki sem fordította rá a tekintetét rajtam kívül. Talán a szüleim és az idős hölgy a puszta látványától is irtóztak.
Apa a kezét tördelte. Olyan szokás volt ez tőle, melyet csak a vele legszorosabb kapcsolatot ápoló barátai és rokonai ismertek. Anya észrevette, és kezeit összekulcsolta férjéével. Bátorítóan egymásra mosolyogtak, majd felém fordultak. Mindkettejük szemében aggodalom és idegesség tükröződött.
Azt remélték, hogy lányuk valamilyen fizikai betegség áldozata és ez okozza a rémálmokat.
Csakhogy hamarosan csalódniuk kell, és ennek akár az is lehet az eredménye, hogy hamarosan minden héten a pszichológus rendelőjében fogok tölteni némi időt, és furcsa bogyókat kell majd szednem, melyek a földi lények szerint segítenek. Csakhogy a beteget olykor nem a betegség teszi tönkre, hanem maga a gyógyszer.
A rendelő ajtaja újra kinyílt, a férfi pedig elsietett a kijárat irányába. Az idős hölgy megpróbált felállni, de nehezen ment neki, így segítségére siettem. Egészen a rendelő ajtajáig kísértem, ahol biccentett egyet köszönet képen, majd eltűnt. Már csak ő, meg az a furcsa köpönyeges ember maradt, aztán mi jövünk.
Elsétáltam a radiátorhoz, mely ránézésre semmi jót nem ígért, érintésre azonban tűz forró volt. Kicsit meg is égette a kezem, annyira lángolt. De ha a radiátor ilyen meleg, akkor miért lehet itt benn szinte megfagyni? Eme kérdésen agyalva figyeltem a lent elterülő tájat. Utcák, üzletek lakások, emberek, járművek, lámpák mindenfele. A borult égből semmi nem hullott alá, lent azonban mindent ellepett a hó. Az út csúszós volt a jégtől, és mindenki vastag kabátokat viselt. Többek közt én is.
Ajtónyikordulásra lettem figyelmes, majd hátat fordítva a külvilágnak észrevettem az öreg nénit a székek mellett eldöcögni. Kezében papírokat tartott, majd elhagyta a termet. Vártam, hogy a különös idegen, aki következett, felemelkedjen a székéről, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette szüleim sétáltak mellém és kezdtek vezetni engem a kék ajtó felé.
- Gyere kicsim! Mi jövünk - jelentette ki apa. Én összehúzott szemöldökkel néztem rá emiatt.
- De hát... - kezdtem, anya azonban elhallgattatott.
- Nyugodj meg kincsem, nem lesz semmi baj - édesanyám hangja azonban egészen nem úgy festett, mint aki bármi jót remél.
Tíz perccel késöbb, mikor az orvos kiparancsolt engem a szobából, ketten maradtunk azzal az emberrel, akit valamiért senki nem vett észre. Az imént elvégeztek rajtam minden rutin vizsgálatot, melyek szerint olyan egészséges vagyok, mint a makk. Engem viszont kiküldött, hogy hármasban beszélgethessenek a szüleimmel.
A fejemet csóváltam, majd az ablakhoz siettem. Kint megint nagy pelyhekben esett a hó, én pedig nagyot sóhajtottam.
- Szeretem a telet, de ez egy kicsit már sok belőle - mondtam. Elkezdtem sétálgatni a székek előtt, és az ajtó mellé felfüggesztett gyógyszer reklámokat olvasgattam. - Maga szerint nem?
A fekete köpenyes alak nem bizonyult túl jó beszélgető partnernek.
- Nem furcsa egy kicsit, hogy ilyen hideg van itt, mikor a radiátor tűzforró? - kérdésemre megint néma csend volt a válasz. - Maga miért van itt? Mármint úgy értem, hogy mi a baja. Kiütések, nátha, himlő, pestis vagy köhögés? Bár a pestisre még mindig nem találtunk ellenszert, de azért megkérdeztem. Én amúgy azért jöttem, mert már hetek óta rémálmok gyötörnek. Öt fiú, de három nappal ezelőttig legalább nem tudtam, hogy kik ők. Vagyis miközben álmodtam, akkor tudtam, de mire felkeltem már nem. Aztán idejöttünk, és most minden olyan furcsa, az álmok meg...
- Befejeznéd? - szólt halkan a csuklyás alak, aki a hangja alapján, minden bizonnyal férfi. Meglepetten néztem rá, mert hirtelen megállt bennem az ütő. Volt a hangjának valami sajátos csengése, amit már hallottam valahol, de vajon hol?
- H-hogy? - dadogtam döbbenetemben.
- Úgy értem, hogy kezd nagyon idegesíteni a fecsegésed, azért jöttem ide, hogy békén hagyjanak és tudjak gondolkodni - az idegen felém fordította csuklyás fejét, de az alatt csak üres feketeség honolt.
- Ó! Értem - feleltem remegő hangon. - Szabad tudnom, hogy miért akarsz egyedül lenni?
- Nem, nem szabad - az idegen térdére szegezte tekintetét, én pedig közelebb sétáltam hozzá.
- És azt szabad tudnom, hogy hogy nézel ki? - oldalrabillentettem a fejem, és úgy próbáltam a csuklya alá nézni. A férfi hangosan sóhajtott, majd felállt, és a csuklya hátracsapódott. Az pedig egy egész helyes fiatalembert rejtett el a világ elől. Hosszú tincsei az arcába lógtak, bőre fakó volt és sima, szemei pedig, mint két fekete lyuk. Nem mosolygott, finom vonásai pedig el-elfolytak, ahogy a homlokát ráncolta. Talán egy-két évvel lehetett idősebb nálam.
- Most már jobb? - két kezét kicsit megemelte teste mellett, majd az ablakhoz sétált.
- Ami azt illeti, igen. Így sokkal jobb - követtem őt, de egy pillanatra a rendelő ajtajára pillantottam. Észre sem lehetett venni rajta, hogy odabenn beszélgetés folyik. - Ki elől bújtál ide?
- Azok elől, akik valami olyasmire készülnek, amit én nem akarok - lehajtotta a fejét, és ökölbe szorított kezét kezdte tanulmányozni.
- Miért nem akarod? És kik azok? - a fiú nagyon furcsa volt, arcáról a nyugalom sugarai viágítottak, de benne biztosan vihar dúlt. Vihar, melyet le kellett csillapítani.
- Azért, mert az egy nagyon rossz dolog, és amúgy sem ismered őket - válaszolta tárgyilagos hangon. Engem azonban nem lehet ilyen könnyen lerázni.
- De ők mégis akarják. Nem lehet, hogy az talán csak neked olyan rossz dolog? - felvont szemöldökkel nézett rám, szeméből a megvetés sütött.
- Te ezt nem értheted - mondta mélyen a szemembe nézve.
- Ha nem magyarázod el, akkor tényleg nem érthetem.
Egy pillanatig megdöbbenés suhant át az arcán, de vonásai azonnal rendeződtek. Sötét szeme ismét a kezére szegeződött, majd az ablakon túli világra.
- Miért látsz engem? - tette fel a kérdést, ezen azonban nekem kellett megdöbbennem. Mi az, hogy miért látom őt? Miféle kérdés ez?
- Talán mert nem vagyok vak? - mondtam kicsit felháborodva. Ő megrázta a fejét, én azonban már indultam is a rendelő felé. Utánam kapott, fehér kezei pedig alkaromra tapadtak. Alighogy ez megtörtént, minden leesett. Az, hogy miért nem nézett rá a köhögő férfi, az idős hölgy, apa és anya, hogy miért nem szólították őt az orvosi szobába, hogy miért ül itt hosszú fekete kölenyben. Annabell fehér köpenyben szokott járni...
- Te egy Elveszett lélek vagy - jelentettem ki, mire kicsit eltátotta száját. Természetellenesen fehér fogak villantak a szájában, és tették tökéletessé amúgy is szép arcát.
- Honnan... - kezdte, de a nyakamban lévő nyaklánchoz érintettem ujjaim. Kicsit hunyorgott, majd szemei kerekre nyíltak. Száján keresztül kezdett lélegezni, keze pedig visszaesett az oldala mellé. Mikor úgy tűnt, hogy végre sikerült felfognia, hogy mi történt, így szólt:
- A nevem Caspian.
Nyolc órával később a hideg, pasztell kék-fehér orvosi rendelőben ültem. A kényelmetlen, műanyag székeken csak egy idős hölgy, egy köhögő férfi, és egy furcsa, fekete köpenyt viselő alak ült. Meg persze mi. Anya, apa és én. Nemrég érkeztünk csak ide, mivel anya aggódik az álmaim miatt. Meg akar vizsgáltatni, hogy minden rendben van e velem fizikailag. Persze a lelki problémáit egyik doktor sem tudja orvosolni. Az a seb csak akkor gyógyul majd be, ha végre vége lesz annak a buta alkunak, amibe buta fejjel belementem.
Ahhoz azonban még 4 napnak kell eltelnie, hogy az első rész véget érjen. Már van tervem, már csak a társaimra van szükségem és kész is vagyunk. Csakhogy akkor a társaimat is be kell avatnom mindenbe, mert az egyetlen aki tud apáék múltjáról (Sophia néni, Naomi néni, El néni, Perrie és anya kivételével persze), az én vagyok... meg persze Will.
Csakhogy ő már hosszú évek óta őrizgeti ezt a titkot úgy, hogy a szülei mit sem sejtenek arról, hogy milyen információkat tudhat magának a fiuk. Sajnos még nem volt időnk kitárgyalni, hogy pontosan hogyan vagy mikor tudta meg ezt az egészet. Ezt a beszélgetést későbbre halasztottuk.
Az orvosi szoba ajtaja hirtelen kinyílt, majd szólították a köhögő férfit. Ő felállt, de mielőtt belépett volna, egy a falnál is fehérebb barna hajú kislány lépett ki az ajtón. Mögötte haladt az édesanyja, aki szorosan markolta aprócska kezeit. Betegesnek tűnt, zöld szemei szinte világítottak arcában. Rám nézett, én pedig rámosolyogtam. Elfordította tekintetét és a padló tanulmányozása közben haladt tovább. Útközben néha-néha megbotlott, mintha épp a sír felé botorkálna.
Követtem anyát és lányát a szememmel, amíg el nem tűntek a lépcsőfordulóban. Akkor a fekete köpenyes alakra néztem, aki mintha a puszta jelenlétével árasztotta volna el a termet hideggel. Senki sem fordította rá a tekintetét rajtam kívül. Talán a szüleim és az idős hölgy a puszta látványától is irtóztak.
Apa a kezét tördelte. Olyan szokás volt ez tőle, melyet csak a vele legszorosabb kapcsolatot ápoló barátai és rokonai ismertek. Anya észrevette, és kezeit összekulcsolta férjéével. Bátorítóan egymásra mosolyogtak, majd felém fordultak. Mindkettejük szemében aggodalom és idegesség tükröződött.
Azt remélték, hogy lányuk valamilyen fizikai betegség áldozata és ez okozza a rémálmokat.
Csakhogy hamarosan csalódniuk kell, és ennek akár az is lehet az eredménye, hogy hamarosan minden héten a pszichológus rendelőjében fogok tölteni némi időt, és furcsa bogyókat kell majd szednem, melyek a földi lények szerint segítenek. Csakhogy a beteget olykor nem a betegség teszi tönkre, hanem maga a gyógyszer.
A rendelő ajtaja újra kinyílt, a férfi pedig elsietett a kijárat irányába. Az idős hölgy megpróbált felállni, de nehezen ment neki, így segítségére siettem. Egészen a rendelő ajtajáig kísértem, ahol biccentett egyet köszönet képen, majd eltűnt. Már csak ő, meg az a furcsa köpönyeges ember maradt, aztán mi jövünk.
Elsétáltam a radiátorhoz, mely ránézésre semmi jót nem ígért, érintésre azonban tűz forró volt. Kicsit meg is égette a kezem, annyira lángolt. De ha a radiátor ilyen meleg, akkor miért lehet itt benn szinte megfagyni? Eme kérdésen agyalva figyeltem a lent elterülő tájat. Utcák, üzletek lakások, emberek, járművek, lámpák mindenfele. A borult égből semmi nem hullott alá, lent azonban mindent ellepett a hó. Az út csúszós volt a jégtől, és mindenki vastag kabátokat viselt. Többek közt én is.
Ajtónyikordulásra lettem figyelmes, majd hátat fordítva a külvilágnak észrevettem az öreg nénit a székek mellett eldöcögni. Kezében papírokat tartott, majd elhagyta a termet. Vártam, hogy a különös idegen, aki következett, felemelkedjen a székéről, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette szüleim sétáltak mellém és kezdtek vezetni engem a kék ajtó felé.
- Gyere kicsim! Mi jövünk - jelentette ki apa. Én összehúzott szemöldökkel néztem rá emiatt.
- De hát... - kezdtem, anya azonban elhallgattatott.
- Nyugodj meg kincsem, nem lesz semmi baj - édesanyám hangja azonban egészen nem úgy festett, mint aki bármi jót remél.
Tíz perccel késöbb, mikor az orvos kiparancsolt engem a szobából, ketten maradtunk azzal az emberrel, akit valamiért senki nem vett észre. Az imént elvégeztek rajtam minden rutin vizsgálatot, melyek szerint olyan egészséges vagyok, mint a makk. Engem viszont kiküldött, hogy hármasban beszélgethessenek a szüleimmel.
A fejemet csóváltam, majd az ablakhoz siettem. Kint megint nagy pelyhekben esett a hó, én pedig nagyot sóhajtottam.
- Szeretem a telet, de ez egy kicsit már sok belőle - mondtam. Elkezdtem sétálgatni a székek előtt, és az ajtó mellé felfüggesztett gyógyszer reklámokat olvasgattam. - Maga szerint nem?
A fekete köpenyes alak nem bizonyult túl jó beszélgető partnernek.
- Nem furcsa egy kicsit, hogy ilyen hideg van itt, mikor a radiátor tűzforró? - kérdésemre megint néma csend volt a válasz. - Maga miért van itt? Mármint úgy értem, hogy mi a baja. Kiütések, nátha, himlő, pestis vagy köhögés? Bár a pestisre még mindig nem találtunk ellenszert, de azért megkérdeztem. Én amúgy azért jöttem, mert már hetek óta rémálmok gyötörnek. Öt fiú, de három nappal ezelőttig legalább nem tudtam, hogy kik ők. Vagyis miközben álmodtam, akkor tudtam, de mire felkeltem már nem. Aztán idejöttünk, és most minden olyan furcsa, az álmok meg...
- Befejeznéd? - szólt halkan a csuklyás alak, aki a hangja alapján, minden bizonnyal férfi. Meglepetten néztem rá, mert hirtelen megállt bennem az ütő. Volt a hangjának valami sajátos csengése, amit már hallottam valahol, de vajon hol?
- H-hogy? - dadogtam döbbenetemben.
- Úgy értem, hogy kezd nagyon idegesíteni a fecsegésed, azért jöttem ide, hogy békén hagyjanak és tudjak gondolkodni - az idegen felém fordította csuklyás fejét, de az alatt csak üres feketeség honolt.
- Ó! Értem - feleltem remegő hangon. - Szabad tudnom, hogy miért akarsz egyedül lenni?
- Nem, nem szabad - az idegen térdére szegezte tekintetét, én pedig közelebb sétáltam hozzá.
- És azt szabad tudnom, hogy hogy nézel ki? - oldalrabillentettem a fejem, és úgy próbáltam a csuklya alá nézni. A férfi hangosan sóhajtott, majd felállt, és a csuklya hátracsapódott. Az pedig egy egész helyes fiatalembert rejtett el a világ elől. Hosszú tincsei az arcába lógtak, bőre fakó volt és sima, szemei pedig, mint két fekete lyuk. Nem mosolygott, finom vonásai pedig el-elfolytak, ahogy a homlokát ráncolta. Talán egy-két évvel lehetett idősebb nálam.
- Most már jobb? - két kezét kicsit megemelte teste mellett, majd az ablakhoz sétált.
- Ami azt illeti, igen. Így sokkal jobb - követtem őt, de egy pillanatra a rendelő ajtajára pillantottam. Észre sem lehetett venni rajta, hogy odabenn beszélgetés folyik. - Ki elől bújtál ide?
- Azok elől, akik valami olyasmire készülnek, amit én nem akarok - lehajtotta a fejét, és ökölbe szorított kezét kezdte tanulmányozni.
- Miért nem akarod? És kik azok? - a fiú nagyon furcsa volt, arcáról a nyugalom sugarai viágítottak, de benne biztosan vihar dúlt. Vihar, melyet le kellett csillapítani.
- Azért, mert az egy nagyon rossz dolog, és amúgy sem ismered őket - válaszolta tárgyilagos hangon. Engem azonban nem lehet ilyen könnyen lerázni.
- De ők mégis akarják. Nem lehet, hogy az talán csak neked olyan rossz dolog? - felvont szemöldökkel nézett rám, szeméből a megvetés sütött.
- Te ezt nem értheted - mondta mélyen a szemembe nézve.
- Ha nem magyarázod el, akkor tényleg nem érthetem.
Egy pillanatig megdöbbenés suhant át az arcán, de vonásai azonnal rendeződtek. Sötét szeme ismét a kezére szegeződött, majd az ablakon túli világra.
- Miért látsz engem? - tette fel a kérdést, ezen azonban nekem kellett megdöbbennem. Mi az, hogy miért látom őt? Miféle kérdés ez?
- Talán mert nem vagyok vak? - mondtam kicsit felháborodva. Ő megrázta a fejét, én azonban már indultam is a rendelő felé. Utánam kapott, fehér kezei pedig alkaromra tapadtak. Alighogy ez megtörtént, minden leesett. Az, hogy miért nem nézett rá a köhögő férfi, az idős hölgy, apa és anya, hogy miért nem szólították őt az orvosi szobába, hogy miért ül itt hosszú fekete kölenyben. Annabell fehér köpenyben szokott járni...
- Te egy Elveszett lélek vagy - jelentettem ki, mire kicsit eltátotta száját. Természetellenesen fehér fogak villantak a szájában, és tették tökéletessé amúgy is szép arcát.
- Honnan... - kezdte, de a nyakamban lévő nyaklánchoz érintettem ujjaim. Kicsit hunyorgott, majd szemei kerekre nyíltak. Száján keresztül kezdett lélegezni, keze pedig visszaesett az oldala mellé. Mikor úgy tűnt, hogy végre sikerült felfognia, hogy mi történt, így szólt:
- A nevem Caspian.