Újabb titok kerül napvilágra


 2040. december 20., hétfő 02:53
4. nap

 - Kicsim! Kicsim! Minden rendben? - kipattantak a szemeim, ahogy valaki a vállamat rázta, és szavakat kiabált a fülembe. 
 Mikor jobbra fordítottam a szemem, két aggódó arcot vettem észre magam mellett. Anya és apa az ágyam mellett térdeltek és várták a válaszom, de én csak bólintottam és megpróbáltam felmérni a környezetem. 
 Az ágyam csurom víz volt, a takaró a földön hevert, a párnámon gyűrött és vizes volt a huzat, ahogy én is gyűrött és vizes voltam. Hajam a halántékomra tapadt, de nem volt időm foglalkozni vele, mert ekkor észrevettem, hogy a szobámban mások is vannak. Jake, Sophia néni, Liam és Louis bácsi, Angie, Valerie és Will mind aggodalmasan néztek rám. 
 - Mi-mi történt? - kérdeztem remegő hangon, mire a szobában legtöbben összenéztek a mellettük állóval. Többen válaszra nyitották a szájukat, a válsz mégis Lucas szájából hangzott fel:
 - Lent voltam a szobámban és nem tudtam elaludni, ezért gondoltam lemegyek inni egy kis vizet, de ahogy kiléptem az ajtón beszélgetést hallottam a szobádból. Csakhogy mindenki más tudtommal az ágyában volt, ezért gondoltam megnézlek - itt nyelt egyet, majd folytatta. - Mikor felértem az ágyban feküdtél, a takaró már a földön volt, te pedig motyogtál valamit álmodban. Aztán hirtelen elkezdtél zihálni és egy ismeretlen nyelven kiabáltál. Ekkor felriasztottam mindenkit, aki csak eszembe jutott, elég ijesztő voltál. 
 - Próbáltunk felkelteni - vette át a szót anya -, de sehogy sem tudtunk. Még vízzel is leöntöttünk, de az sem segített. Neveket suttogtál és valami furcsa szavakat kántáltál, vagy nem is tudom.
 - Aztán hirtelen mindez abbamaradt és újra nyugodtan feküdtél az ágyban. Olyan volt, mintha csak simán aludnál, végül egy érthető mondat hagyta el a szádat... - apa hangja elcsuklott. Nem tudta folytatni a mondatot. Mind képtelenek voltak rá, ezért megpróbáltam felkelni az ágyból, de lábaim vészesen remegtek. 
 A talaj nem volt szilárd alattam, mégis sikeresen felkeltem. Az első lépés után összeestem volna, ha a közelben álldogáló Jake nem siet a segítségemre.
 - Köszönöm - suttogtam, mire bólintott és segített Louis bácsi elé sétálni. A férfi cseppet idegesen figyelte a mozdulatsort. Mikor kék szemébe mélyedt a tekintetem, hirtelen minden jelenet eszembe jutott, mely a képzeletbeli vidámparkban játszódott le. Szüleim aggódó tekintete kísért végig az ágytól a bácsikámig tartó úton. 
 - Most már egyedül is meg tudok állni - mondtam Jake-nek, mire a fiú arcán lévő aggódást halvány mosoly vette át és ellépett mellőlem. Még mindig Louis bácsi szemeit néztem, melyek mintha megremegtek volna. - Mit mondtam?
 - Biztosan tudni akarod? - kérdezte vissza, majd elfordította a tekintetét. Barna hajában ősz hajszálak vegyültek, arcán eddig soha nem látott ráncok jelentek meg, és az egykor mindig nevető szemek most elkomorodtak. 
 - Te is tudod, hogy igen - feleltem. - Mellesleg sem az este sem az éjszaka nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Úgy érzem, tegnap sok-sok mindent elrontottam, tönkretettem - kicsivel arrébb Jake félrebillentette a fejét, s ebből arra következtettem, hogy még vár ránk a nap során egy nagyon kínos beszélgetés.
 Kívánságom még hosszú percekig nem teljesült be, azonban Will egyszer csak megszólalt:
 - "Louis, kérlek ne csináld!" - idézett. - De mégis milyen Louis? Kit láttál álmodban Darcy? Egyáltalán mi történt?
 - Az nem fontos! Mit történt azután, miután ezt kimondtam? - végignéztem a szobában jelenlévő családtagjaimon. Azok jelentőségteljes pillantást váltottak egymással.
 - Mi az, hogy... - kezdte anya, de Liam bácsi közbe vágott:
 - Aztán hirtelen egy vérfagyasztó sikoly hagyta el a szádat, és kinyitottad a szemed.
 Minden arc aggodalmat tükrözött, én azonban nem voltam kíváncsi senki szánakozására. Az ágyam tiszta víz volt és már azt is tudom, hogy azért, mert leöntöttek egy pohár vízzel, hátha felébredek. Ez a módszer azonban nem vált be, ahogy a többi sem. Valerie felé néztem, aki a fiókos szekrényem előtt állt, melyen a CD-DVD lejátszó állt. Szemeim hirtelen tágra nyíltak, mert láttam, hogy a lány követi a tekintetem. Ez nem történhet meg.
 - Értem, most azonban már minden rendben van, szóval mehettek - jelentettem ki.
 - Tessék? - hangzott a furcsa megdöbbenés mindenki szájából és Val is félbehagyott mindent, amire addig készült. Szerencsére.
 - Hallottátok. Szeretnék végre aludni, és remélhetőleg ezennel sikerrel is járok, mert eddig nem volt szerencsém. 
 Időbe telt ugyan, de végül mindenki elhagyta a szobát, már csak Will maradt benn. Furcsa tekintetét rám fordította, én pedig összehúzott szemöldökkel néztem vissza rá. Miért nem megy már?
 - Minden rendben? - kérdeztem.
 - Hmm... Nem is tudom - felelte. 
 - Pedig jó lenne megtudnod, hogy leléphess végre és magamra hagyj - az utolsó néhány szót hangsúlyosan mondtam ki, ezzel nagyobb nyomatékot adva nekik.
 - Miért szeretnéd annyira, hogy elmenjünk? - tett egy lépést felém.
 - Azért, mert aludni akarok.
 - Na persze!  Bárki más azt szerette volna, hogy egy ilyen pillanat után vele maradjon valaki. Te azonban leráznál minket, hogy alhass, vagy, hogy elrejthess valamit, amiről nem akarod, hogy tudjunk - ez hirtelen jött. Élesen szívtam be a levegőt, majd egyik izzadt tincsem a fülem mögé tűrtem. Próbáltam magabiztosnak tűnni, de nem tudtam, hogy sikerült e. Ha Will tényleg annyira átlát rajtam, mint ahogy azt állítja, akkor bármi megtörténhet.
 - Mi az a CD? - rendíthetetlen pillantását viszonoztam, majd összeráncoltam a homlokom és megpróbáltam döbbent arcot vágni.
 - Ez egy nagyon jó kérdés - válaszoltam mosolyogva.
 - Ne szórakozz velem, Styles! - hirtelen nagyon közel álltunk egymáshoz, de én nem hátráltam el. Nem akartam gyávának tűnni. Számon éreztem meleg, fogkrém illatú leheletét, szemünk azonban nem volt egy vonalban. Ő magasabb volt, mint én.
 - Ki mondta, hogy szórakozom? - követtem a tervet, mely szerint teljesen tudatlannak próbálom feltüntetni magam. Akkor talán elmegy és leszáll rólam. - Horan.
 - Ha nem szórakozol, akkor bizonyára fogalmad sincs arról, hogy mi ez - mondta, és a lejátszóhoz sétált. Megnyomta a Play gombot, majd egyszer csak felhangzott a Kiss You című dal. Nagyot nyeltem, de éreztem, hogy arcomból kifut minden szín.
 - De igen, tudom, hogy mi ez. Az egyik kedvenc fiúbandám negyedik stúdió albuma - próbáltam mosolyogni, de abból egy furcsa grimasz lett.
 - Aha. Szóval a kedvenc fiúbandád a One Direction?


 Nyolc órával később a hideg, pasztell kék-fehér orvosi rendelőben ültem. A kényelmetlen, műanyag székeken csak egy idős hölgy, egy köhögő férfi, és egy furcsa, fekete köpenyt viselő alak ült. Meg persze mi. Anya, apa és én. Nemrég érkeztünk csak ide, mivel anya aggódik az álmaim miatt. Meg akar vizsgáltatni, hogy minden rendben van e velem fizikailag. Persze a lelki problémáit egyik doktor sem tudja orvosolni. Az a seb csak akkor gyógyul majd be, ha végre vége lesz annak a buta alkunak, amibe buta fejjel belementem.
 Ahhoz azonban még 4 napnak kell eltelnie, hogy az első rész véget érjen. Már van tervem, már csak a társaimra van szükségem és kész is vagyunk. Csakhogy akkor a társaimat is be kell avatnom mindenbe, mert az egyetlen aki tud apáék múltjáról (Sophia néni, Naomi néni, El néni, Perrie és anya kivételével persze), az én vagyok... meg persze Will.
 Csakhogy ő már hosszú évek óta őrizgeti ezt a titkot úgy, hogy a szülei mit sem sejtenek arról, hogy milyen információkat tudhat magának a fiuk. Sajnos még nem volt időnk kitárgyalni, hogy pontosan hogyan vagy mikor tudta meg ezt az egészet. Ezt a beszélgetést későbbre halasztottuk.
 Az orvosi szoba ajtaja hirtelen kinyílt, majd szólították a köhögő férfit. Ő felállt, de mielőtt belépett volna, egy a falnál is fehérebb barna hajú kislány lépett ki az ajtón. Mögötte haladt az édesanyja, aki szorosan markolta aprócska kezeit. Betegesnek tűnt, zöld szemei szinte világítottak arcában. Rám nézett, én pedig rámosolyogtam. Elfordította tekintetét és a padló tanulmányozása közben haladt tovább. Útközben néha-néha megbotlott, mintha épp a sír felé botorkálna.
 Követtem anyát és lányát a szememmel, amíg el nem tűntek a lépcsőfordulóban. Akkor a fekete köpenyes alakra néztem, aki mintha a puszta jelenlétével árasztotta volna el a termet hideggel. Senki sem fordította rá a tekintetét rajtam kívül. Talán a szüleim és az idős hölgy a puszta látványától is irtóztak.
 Apa a kezét tördelte. Olyan szokás volt ez tőle, melyet csak a vele legszorosabb kapcsolatot ápoló barátai és rokonai ismertek. Anya észrevette, és kezeit összekulcsolta férjéével. Bátorítóan egymásra mosolyogtak, majd felém fordultak. Mindkettejük szemében aggodalom és idegesség tükröződött.
 Azt remélték, hogy lányuk valamilyen fizikai betegség áldozata és ez okozza a rémálmokat.
 Csakhogy hamarosan csalódniuk kell, és ennek akár az is lehet az eredménye, hogy hamarosan minden héten a pszichológus rendelőjében fogok tölteni némi időt, és furcsa bogyókat kell majd szednem, melyek a földi lények szerint segítenek. Csakhogy a beteget olykor nem a betegség teszi tönkre, hanem maga a gyógyszer.
 A rendelő ajtaja újra kinyílt, a férfi pedig elsietett a kijárat irányába. Az idős hölgy megpróbált felállni, de nehezen ment neki, így segítségére siettem. Egészen a rendelő ajtajáig kísértem, ahol biccentett egyet köszönet képen, majd eltűnt. Már csak ő, meg az a furcsa köpönyeges ember maradt, aztán mi jövünk.
 Elsétáltam a radiátorhoz, mely ránézésre semmi jót nem ígért, érintésre azonban tűz forró volt. Kicsit meg is égette a kezem, annyira lángolt. De ha a radiátor ilyen meleg, akkor miért lehet itt benn szinte megfagyni? Eme kérdésen agyalva figyeltem a lent elterülő tájat. Utcák, üzletek lakások, emberek, járművek, lámpák mindenfele. A borult égből semmi nem hullott alá, lent azonban mindent ellepett a hó. Az út csúszós volt a jégtől, és mindenki vastag kabátokat viselt. Többek közt én is.
 Ajtónyikordulásra lettem figyelmes, majd hátat fordítva a külvilágnak észrevettem az öreg nénit a székek mellett eldöcögni. Kezében papírokat tartott, majd elhagyta a termet. Vártam, hogy a különös idegen, aki következett, felemelkedjen a székéről, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette szüleim sétáltak mellém és kezdtek vezetni engem a kék ajtó felé.
 - Gyere kicsim! Mi jövünk - jelentette ki apa. Én összehúzott szemöldökkel néztem rá emiatt.
 - De hát... - kezdtem, anya azonban elhallgattatott.
 - Nyugodj meg kincsem, nem lesz semmi baj - édesanyám hangja azonban egészen nem úgy festett, mint aki bármi jót remél.


 Tíz perccel késöbb, mikor az orvos kiparancsolt engem a szobából, ketten maradtunk azzal az emberrel, akit valamiért senki nem vett észre. Az imént elvégeztek rajtam minden rutin vizsgálatot, melyek szerint olyan egészséges vagyok, mint a makk. Engem viszont kiküldött, hogy hármasban beszélgethessenek a szüleimmel.
 A fejemet csóváltam, majd az ablakhoz siettem. Kint megint nagy pelyhekben esett a hó, én pedig nagyot sóhajtottam.
 - Szeretem a telet, de ez egy kicsit már sok belőle - mondtam. Elkezdtem sétálgatni a székek előtt, és az ajtó mellé felfüggesztett gyógyszer reklámokat olvasgattam. - Maga szerint nem?
 A fekete köpenyes alak nem bizonyult túl jó beszélgető partnernek.
 - Nem furcsa egy kicsit, hogy ilyen hideg van itt, mikor a radiátor tűzforró? - kérdésemre megint néma csend volt a válasz. - Maga miért van itt? Mármint úgy értem, hogy mi a baja. Kiütések, nátha, himlő, pestis vagy köhögés? Bár a pestisre még mindig nem találtunk ellenszert, de azért megkérdeztem. Én amúgy azért jöttem, mert már hetek óta rémálmok gyötörnek. Öt fiú, de három nappal ezelőttig legalább nem tudtam, hogy kik ők. Vagyis miközben álmodtam, akkor tudtam, de mire felkeltem már nem. Aztán idejöttünk, és most minden olyan furcsa, az álmok meg...
 - Befejeznéd? - szólt halkan a csuklyás alak, aki a hangja alapján, minden bizonnyal férfi. Meglepetten néztem rá, mert hirtelen megállt bennem az ütő. Volt a hangjának valami sajátos csengése, amit már hallottam valahol, de vajon hol?
 - H-hogy? - dadogtam döbbenetemben.
 - Úgy értem, hogy kezd nagyon idegesíteni a fecsegésed, azért jöttem ide, hogy békén hagyjanak és tudjak gondolkodni - az idegen felém fordította csuklyás fejét, de az alatt csak üres feketeség honolt.
 - Ó! Értem - feleltem remegő hangon. - Szabad tudnom, hogy miért akarsz egyedül lenni?
 - Nem, nem szabad - az idegen térdére szegezte tekintetét, én pedig közelebb sétáltam hozzá.
 - És azt szabad tudnom, hogy hogy nézel ki? - oldalrabillentettem a fejem, és úgy próbáltam a csuklya alá nézni. A férfi hangosan sóhajtott, majd felállt, és a csuklya hátracsapódott. Az pedig egy egész helyes fiatalembert rejtett el a világ elől. Hosszú tincsei az arcába lógtak, bőre fakó volt és sima, szemei pedig, mint két fekete lyuk. Nem mosolygott, finom vonásai pedig el-elfolytak, ahogy a homlokát ráncolta. Talán egy-két évvel lehetett idősebb nálam.
 - Most már jobb? - két kezét kicsit megemelte teste mellett, majd az ablakhoz sétált.
 - Ami azt illeti, igen. Így sokkal jobb - követtem őt, de egy pillanatra a rendelő ajtajára pillantottam. Észre sem lehetett venni rajta, hogy odabenn beszélgetés folyik. - Ki elől bújtál ide?
 - Azok elől, akik valami olyasmire készülnek, amit én nem akarok - lehajtotta a fejét, és ökölbe szorított kezét kezdte tanulmányozni.
 - Miért nem akarod? És kik azok? - a fiú nagyon furcsa volt, arcáról a nyugalom sugarai viágítottak, de benne biztosan vihar dúlt. Vihar, melyet le kellett csillapítani.
 - Azért, mert az egy nagyon rossz dolog, és amúgy sem ismered őket - válaszolta tárgyilagos hangon. Engem azonban nem lehet ilyen könnyen lerázni.
 - De ők mégis akarják. Nem lehet, hogy az talán csak neked olyan rossz dolog? - felvont szemöldökkel nézett rám, szeméből a megvetés sütött.
 - Te ezt nem értheted - mondta mélyen a szemembe nézve.
 - Ha nem magyarázod el, akkor tényleg nem érthetem.
 Egy pillanatig megdöbbenés suhant át az arcán, de vonásai azonnal rendeződtek. Sötét szeme ismét a kezére szegeződött, majd az ablakon túli világra.
 - Miért látsz engem? - tette fel a kérdést, ezen azonban nekem kellett megdöbbennem. Mi az, hogy miért látom őt? Miféle kérdés ez?
 - Talán mert nem vagyok vak? - mondtam kicsit felháborodva. Ő megrázta a fejét, én azonban már indultam is a rendelő felé. Utánam kapott, fehér kezei pedig alkaromra tapadtak. Alighogy ez megtörtént, minden leesett. Az, hogy miért nem nézett rá a köhögő férfi, az idős hölgy, apa és anya, hogy miért nem szólították őt az orvosi szobába, hogy miért ül itt hosszú fekete kölenyben. Annabell fehér köpenyben szokott járni...
 - Te egy Elveszett lélek vagy - jelentettem ki, mire kicsit eltátotta száját. Természetellenesen fehér fogak villantak a szájában, és tették tökéletessé amúgy is szép arcát.
 - Honnan... - kezdte, de a nyakamban lévő nyaklánchoz érintettem ujjaim. Kicsit hunyorgott, majd szemei kerekre nyíltak. Száján keresztül kezdett lélegezni, keze pedig visszaesett az oldala mellé. Mikor úgy tűnt, hogy végre sikerült felfognia, hogy mi történt, így szólt:
 - A nevem Caspian.

   

3. díjam

 Sziasztok! Újabb díjjal gazdagodtam, mely talán nem is a harmadik, én akként állítom be. Voltak mások is, akiktől kaptam díjat, de azok sajnos eltűntek valahol a chat sűrűjében, mikor sajnos nagyon ritkán volt bejegyzés...
 Ezek az idők azonban elmúltak. :) Az elmúlt pár napom pedig nagyon jól alakult, azonban hétvégi kiruccanásom miatt nem tudtam közzé tenni az új részt, ami mellesleg ez után a bejegyzés után községünk szeme elé kerül. Remélem tetszeni fog neketek, de egyenlőre ennek a díjnak hála, szeretném, ha jobban megismernétek engem.


Akitől a díjat kaptam: Natália Havasi

Szabályok:



- Rakd ki, hogy kitől kaptad a díjat.

-Írj 11 dolgot magadról.

-Válaszolj 11 kérdésre.

-Írj 11 kérdést.

- Küld tovább 5 embernek.
11 dolog magamról:
 -  Eddig rengeteg minden szerettem volna lenni, pl,: kukás, WC pucoló, medence pucoló, tenger biológus, tanár, stb.
 - Azért akartam kukás lenni, hogy felállhassak a kukás autó hátúlján lévő izékére :D
 - Legnagyobb vágyam, hogy (most már biztosan) műfordító lehessek. Ez az én véglegesített életcélom
 - 4,9-es átlagom lett év végén
 - Nemrég jöttem rá arra, hogy hasonlítok egy olyan emberre, akiről nem is gondoltam volna, hogy van bennünk valami közös. Pedig nagyon sok dologban vagyunk egyformák...
 - Egyesek szerint elég elvont vagyok
 - Anyukám gyászhuszárnak nevez, mert folyton fekete pólóban és sötétkék farmerban járok
 - Kedvenc ruhadarabom a lila kockás ingem és a fekete Converse cipőm
 - Októberben születtem, méghozzá 13-án, így előfordult már, hogy péntek 13-án volt a születésnapom. Imádtam! :)
 - Nokia Lumia 625-ös telefonom van
 - Nincs otthon internetünk, ezért megy olyan lassan az írás

11 válasz: 


1. Hány évesen kezdtél el írni? 
 - 13 évesen.
2. Hány blogod van? Azok közül hány nem fanfiction?
 - 2 blogom van, ezek közül mindegyik az, bár a másik erősen hajlik a nem fanfiction kategóriába. Csak Zayn karakterét hasznéltam fel benne, de eddig nem igazán szerepelt benn.
 
3. Kedvenc együttesed?
 - Azt hiszem, hogy ez egyértelmű. :DD
4. Voltál már külföldön?
 - Aha! Sikerült is elvesznem, de aztán előkerültem.
 
5. Eltöltenél egy hetet messze a családodtól, úgyhogy ők nem biztosak abban, te hol vagy?
 - Nem hiszem. Nem szeretek fölösleges aggódást kelteni bennük.
 
6. Van háziállatod vagy szeretnél?
 - Van, bár ő inkább anyukámé. Azért szeretem!
 
7. Milyen lett a bizid, az átlagod?
 - 4,9-es átlagom lett, azt hiszem, hogy az egész jó
8. Van olyan személy, akiért meghalnál?
 - Talán csak egy-kettő...
 
9. Szereted az extrém sportot?
 - Még nem próbáltam, de szívesen kipróbálnám.
10. Sportolsz?
 - Csak hobbiból tollaslabdázom
 
11. Tetszettek a kérdések?
 - Aham. :D
11 kérdés: 
- Mióta blogolsz?
- Miért kezdtél el blogolni?
- Van kedvenc blog "főhősöd"? Ha igen, akkor ki az, és melyik blogból jött?
- Milyennek ítéled a 2013-as évet?
- Milyen iskolába jársz?
- Milyen lett a bizonyítványod?
- Mi az életcélod?
- Kedvenc blogod? (Olyan, amit olvasol.)
- Szerinted miért döntöttem úgy, hogy neked küldöm tovább ezt a díjat?
- Kedvenc dalod mostanság?
- Mi a te zenei stílusod?
5 ember akinek küldöm: 
 Tudjátok, ezt a díjat, csak nektek küldöm, mivel ti vagytok azok, akik a 3 kedvenc blogomat írjátok. Mindig örömmel olvasom az új sorokat, és türelmetlenül várom a részeket. Talán nem commentelek minden rész alá... de én már a kezdetektől fogva ott voltam, és a legvégéig ott is leszek. 
    
            xx Esther

Üres szavak


2040. december 19., vasárnap  19:05
3. nap

 Mikor a második szintre értünk, melyen édesanyámék hálószobája található, elengedtem Jake kezét és hagytam, hogy kövessen. Szívem a torkomban dobogott, de hangját valami teljesen más nyomta el. A dal, mely már délután a fülembe lopta magát. 
 - Nos? - Jake hangja tőrként hasított a köztünk beállt csendbe. Elhaladtunk a nappali mellett és a régi újságokat tartalmazó szekrény mellett is, melybe a pólót rejtettem.
 - Mi? - pillantottam hátra a vállam felett.
 - Hát azt még magam sem tudom - válaszolta. A fejét kezdte vakargatni és tekintetét a földre szegezte.
 - Akkor meg minek szólaltál meg? - Ha a körülöttünk lévő képek tudnának beszélni, mint a Harry Potterben, akkor biztos rólunk csevegnének. Követnék mozgásunkat a szemükkel és átszaladgálnának a szomszédos portrékba. 
 - Csak meg akartam törni a csendet. Tudod, hogy mennyire rühellem.
 - Aha, tudom - mondtam unottan. - Amúgy miért vagy olyan kíváncsi arra, hogy mit kerestem a szüleim szobájában?
 - Mert annyira rohantál, hogy majd fellöktél és Angie is megmondta, hogy az a póló vagy száz éves, kizárt, hogy azt kerested. Mesterkedsz valamiben, csak tudnám, hogy miben! - keze a vállamra tévedt, ahogy megcsúszott a frissen pucolt lépcsőfokokon. Szinte majdnem engem is magával rántott, de nem azért, mert nem álltam biztosan a lábamon. Inkább azért, mert érintésére gyötrő idegesség lett úrrá rajtam. Az idegesség pedig azért jött, mert hirtelen égető melegség áradt szét a testemben. Reagáltam érintésére.
 - Bocs, hogy majdnem magammal rántottalak, csak hirtelen te voltál itt - kezdett mentegetőzni, majd visszarántotta önálló életre kelt karját. Mélyen egymás szemébe néztünk, aztán bólintottam. Egy hang sem jött volna ki a torkomon, vagy ha mégis, akkor az elárulta volna, hogy nem állok biztosan a lábamon.
 Gyorsan folytattam utamat, hogy nehogy kiderüljön valami, aminek nem szabadna. Illetve, hogy egyáltalán van olyan...
 Az út többi része csendben telt, míg el nem értünk a szobámig, mely a negyedik szinten, a padlástérben volt berendezve. Régen nagyon rettegtem ettől a helytől, s azon érzéseknek is egy fiú volt az oka. Egy fiú, aki annak az apja, amelyik most épp itt sétál mögöttem. Mindketten megbolondítanak, de mindketten máshogy. Miért kell minden nőnek egy fiút szeretnie? Miért kell egy férfi a boldogsághoz vagy a félelemhez? A szenvedélyhez? Miért van rájuk szükségünk...?
 Most, mikor helyet foglaltam az ágyamon, ő pedig letelepedett a szőnyegre, csak nézni tudtam őt. Hosszasan vizsgáltam lágy vonásait, melyek kicsit sem hasonlítottak apja fiatal énjéhez. Körülkémlelt, majd hozzám fordult:
 - Térjünk a lényegre. Mit kerestél ott? - kérdezte, majd zöld szemeimbe fúrta tekintetét.
 - Már mondtam, hogy a pólóért mentem - feleltem gépiesen.
 - Aha, persze. Én pedig azt mondtam, hogy nem hiszem el és, hogy, mesterkedsz valamiben. Ez pedig így igaz. Ugye? - arca minden izma megkeményedett, szemeiben szigor villant. Úgy nézett rám, mint aki rájött a csalásra és bármi áron kideríti a valóságot. Semmi nem állhat az útjába. ebben a pillanatban valahol mélyen megvillant benn a fiú, kitől annyi ideje félek. Ő azonban nem tudhatta ezt.
 - Nem - hazudtam.
 - Hazudsz.
 - Te hazudsz - hangom távolinak tűnt. Hirtelen külső szemlélőként néztem a jelenetet. A páros egymást fürkészte. Jake úgy nézte Darcyt, mintha röntgen szemei volnának, Darcy pedig üres tekintettel nézett vissza rá. Előttük álltam és mikor a fiú megszólalt, tökéletesen hallottam szavait, holott minden annyira homályosnak tűnt. Kicsit olyan volt, mintha álmodnék.
 - Miért csinálod ezt? - Jake felpattant és mérgesen nézett a lányra. Az nem viszonozta tekintetét, épphogy felemelte a fejét.
 - Te miért csinálod ezt? - Darcy szavai nem az enyémek voltak. Száműztek volna a testemből?
 - Mi ez? Mi történik? - kérdeztem, holott senki nem halhatott engem. A két személy számára teljesen láthatatlan voltam.
 - Megtekintheted azt, hogy milyen külső szemmel nézni a dolgokat - mondta egy túlságosan is ismerős hang mögöttem. A napok óta nyakamban lógó, mindig fagyos nyaklánc felizzott. -  Hogy tetszik?
 Annabell sétált mellém valahonnan hátulról. Földig érő pasztell rózsaszín ruhát viselt. Derekán egy kard markolata díszelgett, mely hüvelyben folytatódott. A markolat igen díszes volt, faragott rózsák díszítették, közepén pedig az a jelkép díszelgett, mely a nyakláncom formáját alkotta, csak ez vörös rubinból és aranyból készülhetett. Arany színű haja feje tetején hosszú copfból lógott alá.
 - Miről beszélsz, Darcy? - hangzott fel hirtelen a fiú hangja.
 - Tudod te azt jól - felelte most már komoly érzelmeket sugalló hangon a lány. Felállt és az ablakhoz sétált. Egy pillantásra sem méltatta az ideges fiút.
 - Miért kell így végignéznem ezt? - kérdeztem a szőke lánytól.
 - Azért, hogy ne érjen téged még több érzelmi trauma.
 - De hát így olyan, mintha az a lány nem is én lennék - vetettem ellen, ő azonban rendíthetetlen tekintettel nézett rám, majd fejét a két fiatalra fordította.
 - Az a lány te vagy, ha a testedben lennél, azt mondanád amit ő mond, azt gondolnád amit ő gondol és úgy éreznél, ahogy ő érez. Így azonban, a tested érez, gondol, beszél, cselekszik, te pedig végignézed tetteid következményét miközben nem sérülsz tovább. Mert ő ott – mutatott a másik Darcy felé -, nagyon súlyosan el van látva gondolatokkal, zavarodottsággal és mi egyébbel.
 - Nem, ami azt illeti nem tudom - az egykoron fekete hajú fiú Darcy után fordította a fejét, a lány azonban csak bámult kifelé az ablakon. Arcán egy könnycsepp jelent meg, majd miközben megjárta bőrének egyes pontjait, a padlóra hullott. Azon a pontot hirtelen kis növény jelent meg, mely fekete virágot bontott. A lány számára azonban ez a csoda láthatatlan maradt, csak Annabell és a másik Darcy látta.
 - Ma reggel - kezdte remegő hangon -, mikor azt mondtam, hogy nem hallottam a beszélgetést, amit Angelicával folytattál, hazudtam.
 A fiú arca fehérebb lett, mint a kinti tájat elfedő hó. Minden vércsepp elhagyta orcáit, szemei pedig hirtelen kékebbek lettek, mint általában. Ragyogtak, akár az óceán vize, vagy a walesi mezők feletti égbolt.
 A lány megfordult, szeme vöröslött és megtelt könnyekkel. Mind a 6 lehullott csepp után fekete virág sarjadt a fából készült padlón. Nagyon furcsa volt így látni magamat. Könnyekkel a szememben, miközben elárulom, hogy hazudtam. Jake is furcsa volt. Arcán semmilyen érzés nem tükröződött, lépéseket tett hátrafelé. Egyre csak távolodott a másik Darcytól, Annabell arcára pedig mosoly ült ki. Az önelégültség tükre volt ez a mosoly és furcsa gyanút keltett bennem. Vajon mit fogok tenni?
 Jacob megállt, mikor már két méter távolság volt köztük, aztán így szólt:
 - Miért hazudtál? - hangja remegett, és a mondat végére kishílyán elcsuklott. Kínos csend telepedett a szobára.
 - Miért vigyorogsz? - kérdeztem a mellettem álló lányt, míg másik énem levette szemét a behatárolatlan fiúról.
 - Azzal ne foglalkozz - felelte a lány. - Csak figyeld!
 - Nem tudom. Talán így láttam helyesnek - mondta Darcy és tett egy lépést a fiú felé. Az nem hátrált el. A távolság így csökkent köztük, de még így is nagyon távol voltak egymástól. Újabb 3 könnycsepp ért földet. - Sajnálom.
 Csend.
 Kínzó, fájdalmas eszköz, mely kegyetlenül gyilkol mindaddig, míg felszólal a fiú, vagy a lány. Néhány percnyi pityergés alatt sok-sok sós könny közül, összesen három hagyott maga után csillogó virágot. Néha szavak sem kellenek az érzelmek kinyilvánításához, ugyanis ekkor Darcy nullára csökkentette a kettejük közt lévő távolságot. Aztán hirtelen újra éreztem a testem, az elkalandozott gondolataimat, a felgyülemlett érzéseket köztük pedig egy olyat, mely hurrikánként kezdett tombolni, miközben ajkam valaki másét súrolta.
 Hirtelen magamhoz tértem, de valahogy mégis álomvilágban jártam, miközben a fiú viszonoztam csókom és egy szelíd patak tomboló folyóvá nőtte ki magát. Néhány pillanatból percek lettek, s eközben szinte fel sem fogtam, hogy mit teszek. Jake karjai a derekamra csúsztak, én pedig lábujjhegyre állva karoltam át vállát, hogy jobban felérjem őt. Hatalmába kerített egy érzés, amit nem akartam szabadjára engedni. Egy érzés, amit kitartóan tagadtam. Valami, ami úgy szaporodott bennem, mint kő alatt a csótányok. Iszonyat gyorsan, és a végére ez lett belőle.
 Kezével a hajamba túrt én pedig szerettem volna minél közelebb kerülni hozzá. Olyan közel, hogy soha többet ne váljunk el, hogy egyek legyünk minden értelemben, hogy...
 Ez nem helyes. A tudat úgy jött, mint derült égből villám csapás és zihálva ugrottam távol a fiútól. Arca kipirosodott és ő is levegő után kapkodott, de nem nézett rám. Kék íriszei a padlóra meredtek, én pedig az ablak felé fordultam. Mi üthetett belém? Hogy juthatott eszembe ilyesmi? Hiszen Jake a barátom, csak a barátom.
 Gondolatmenetemet lépések zaja zavarta meg, és mire megfordultam a fiú eltűnt. Semmi nem maradt utána, csak távolodó lépteinek zaja és illatának egy kisebb töredéke, melyet itt hagyott nekem magából. Vajon ez a túlfűtött esemény tönkreteszi hosszú évek jól felépített barátságát? Megostromolja a mindeddig sziklaszilárdan álló falat, és át is tör rajt egy idegen, kit nagybetűs Szerelemnek hívnak? És vajon... én is többet érzek iránta és mindeddig csak álltattam magam?
 Eme kérdésekkel a fejemben vetettem le magam a puha ágyamra, majd tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt, melyen pár napja a gyönyörű nárcisz csokor díszelgett. Helyén most olyan gyönyörű fekete virágok csillogtak, melyek akkor hagyták el szemem, mikor kívülállóként figyeltem Jake-et és magamat. Felültem az ágyon és közelebb másztam a vázához, hogy figyelmesebben megnézhessem a csokrot. 13 virág alkotta, pontosan annyi, mindahány könny földet ért nem is olyan régen...


 - Mit csinálsz hülye lány? - nevetett mellettem a kék szemű fiú. Fekete pólója a testéhez simult, vállát a nevetés rázta, mikor a játékos bódénál két méterrel elhibáztam a célt. A kislabda hajítás sose volt az erősségem.
 Megforgattam szemeimet, miközben mögöttem szólt az a jellegzetes dallam, mely a vidámpark nevetéstől és kiabálástól hangos levegőjét zengi be. A gyerekek és felnőttek mindenhol nyüzsögtek, nevettek és egymás szavába vágva javasolták, hogy melyik játék legyen a következő állomásuk. Az előttem álló sátorban hatalmas plüss macikat lehetett nyerni, amennyiben az öt egymásra rakott üvegből minimum négyet eltávolítok a helyéről, eme próbálkozásom pedig mindeddig nem járt sikerrel. Három dobásból egyet elvétettem, egy másikkal pedig csak a legfelsőt sikerült levernem.
 - Ne szóljál be! Te sem vagy jobb - mondtam, majd eltűrtem egy szemembe lógó hullámos tincset a fülem mögé.
 - Ó, dehogy nem! Csak figyelj - azzal kivette a kezemből a harmadik labdát, én pedig hátraléptem egyet. Fekete, barna pöttyös egybe részes szoknyám a térdemig ért, hozzá virágos szandált viseltem. Hajam fel volt gumizva, csupán egyetlen fürt hullt megzabolálatlanul a vállamra.
 A fiú dobott, és nagy sajnálatomra talált. Az összes üveg ledőlt, én pedig tüntetőleg elfordultam, mikor ujjongva felkiáltott:
 - Igen! - hirtelen megfordult és mindkét kezét ökölbe szorítva az ég felé emelte. Barna tincsein látszott, hogy hosszú órák óta vagyunk már itt. Tekintete azonban ragyogott, nevetett és diadalittas volt.
 - Hűha! Hogy te milyen ügyes vagy! - megjátszott csodálattal a szám elé kaptam a kezem.
 - Tudom, kedves Darcy. Nem kell a csodálatod. - elegánsan meghajolt előttem, majd átvette jutalmát a morcos képű nőtől.
 - Még jó, hogy sosem pazarolnám rád.
 - Éles a nyelved kislány, nem gondolod? - magához szorította a fehér macit, majd tovább álltunk. Érdeklődéssel szemlélte a vidámpark minden játékát, de tudatában volt annak, hogy csupán 6 jegyük maradt. Ez pedig nem ígért nekünk túl sok jót.
 Én vele ellentétben rá se néztem a környezetünket felépítő tárgyakra, emberekre. Hidegen hagyott a sok nevetés, a fények, a rengeteg játék, de legfőképpen úti társam huncut mosolya. Felhúzott szemöldökkel néztem felé, miközben engem fürkészett. A fehér plüss medve a nyakában ült.
 - Valami bajod van? - vetettem fel ingerülten a kérdést.
 - Semmi, csak sajna kifogytunk a jegyekből - mondta kissé csüggedten, de arckifejezése nem változott. Szeme egy mellettünk elhaladó miniszoknyás, szőke lányra tévedt. Utánafordult és füttyentett, mire a lány elégedetten pillantott hátra a válla fölött.
 - Jellemző - sóhajtottam. - Mit csináljunk a maradék jeggyel?
 - Szerintem próbáljunk ki egy játékot, amin még nem ültünk - javasolta.
 - Jó ötlet - válaszoltam. - Mit szólnál a... kísértet kastély?
 - Azt már százszor megnéztük! - legyintett. - Polip?
 - Ha azt akarod, hogy kihányjam a beleimet akkor benne vagyok.
 - Nem lenne túl kívánatos így a nap zárása alkalmából - mondta, majd megtorpant és körülkémlelt.
 - Mi van a nagy körhintával? Arra még nem ültünk fel.
 Rámosolyogtam, de ő csak fintorgott.
 - Na igen, ha azt akarod, hogy én hányjam ki a beleimet, akkor futás!
 Arcom fintorba rándult, ahogy elképzeltem, hogy az előttem álló Louis Tomlinson épp rókázik a körhintán és maga körül mindenki mást is beterít. Pfuj.
 Körülöttünk csupa ismerős játék, árus és bódé. Vagy százszor végigmentünk már ezen a szórakozással teli helyen és mégsem tudjuk eldönteni, hogy melyik volt az, amivel le akarjuk zárni ezt a nyarat. A meleg levegő fülledt volt, szélnek és esőnek nyomát sem láttuk már egy jó ideje. Vagy legalább is azt hiszem...
 - Óriáskerék? - vetettem fel.
 - Sablonos. - felelte gépiesen.
 - Tükrök háza? - próbálkoztam újra.
 - Unalmas.
 - Szerelmesek barlangja?
 - Nyálas és nem vagy a szerelmem.
 - Igen, szerencsére - mondtam megkönnyebbülve, és valami a szívembe markolt, de nem tudtam beazonosítani. Semmi és senki nem jutott eszembe, aki eddig összetörte volna a szívem. - Ez az!
 - Mi az? - Louis homlok ráncolva nézett rám.
 - A hullámvasút! - kiáltottam fel a hirtelen jött ötlet hatására és a fejem fölé mutattam, ahol 8 méterre tőlem egy síneken guruló kocsi suhant el.
 Fél órával később, mikor már a várakozók sorában álltunk hivatalos jegyeinkkel a kezünkben, és a kocsira vártunk, jókat nevettünk. A piros sínek előttünk futottak, mi pedig izgatottak voltunk, hogy végre helyet foglalhassunk a rajtuk futó járműben. Már nincs sok hátra.
 - Félsz, kislány? – súgta a fülembe Louis.
 - Csak szeretnéd - mondtam hátrafordulva, majd ismét a sínek felé fordítottam arcomat, ahová most megérkezett egy piros jármű. Tele volt emberekkel és a síneken túl, a másik oldalon egy férfi éppen kifelé terelte őket a kocsiból, aztán a mi oldalunkon álló vidámparki dolgozó is megszólalt, amint minden hely megüresedett:
 - Beszállás!
 Ekkor mindenki mozdult és az első kocsiban lévő helyek felé kezdtek tülekedni. Mi a leghátsó két helyet foglaltuk el és türelmetlenül vártuk a folytatást. Már vagy tucatszor ültem ebben a hullámvasútban a mellettem lévő fiúval és eddig mindig minden simán ment. Most azonban rossz érzésem támadt. Szorító görcs a gyomromban. Valami a kijárat felé húzott láthatatlan kötelével, mozdulni viszont már nem tudtam. Hirtelen pánikba estem és a levegőt kezdtem kapkodni.
 - Valami baj van? - hangzott fel mellettem a fiú hangja, kinek arcán elégedett vigyor ült, mintha csak erre a pillanatra várt volna.
 - Ki akarok szállni - mondtam remegő hangon. A hullámvasút felügyelője felé fordítottam fejem, de mikor megszólalhattam volna, valaki számra tapasztotta a kezeit és egy hang sem jött ki belőlem, olyan erősen tartott. 
 Ő volt az.
 Értetlenkedve néztem rá és kétségbeesetten ziháltam, hisz egyszer csak rádöbbentem, hogy kivel állok szemben, hogy ki ül most itt mellettem és, hogy mi fog történni velem. 
 - Gond van a kis hölggyel? - szólt a férfi, de nem láttam az arcát.
 - Ó, semmi - mondta Louis higgadtan. - Csak egy kicsit fél. A félelmet azonban hamarosan elnyomja valami más - a férfi bólinthatott mögöttem, mert Louis tekintete újból rám szegeződött, aztán suttogva hozzátette: - A fájdalom.
 Nyöszörögtem, majd ahogy elindultunk lehunytam a szemem. Éreztem, hogy a biztonsági övem meglazult, de már késő volt. Kinyitottam a szemem. Az első emelkedőre kapaszkodott fel épp járművünk szépen, lassan. A fiú rámosolygott a mellettünk lévő sínekre, melyek émelyítő csavarba rendeződtek, itt-ott pedig fejjel lefelé fog majd vinni minket az utunk. Sorsom megpecsételődött. Kezeit lassan leemelte számról, viszont itt nem volt időm semmit sem kinyögni, mert hirtelen iszonyatos zuhanásba merítkeztünk.
 Az előttem ülő srác felemelt kézzel ordított, ahogy mindenki más is a járművön engem kivéve. Éles kanyar jobbra, újabb emelkedő és lejtő, végül szembe találtuk magunkat a csavarral.
 - Viszlát Darcy, jó volt veled - suttogta Louis, majd hirtelen felnyílt az engem biztonságban tartó fém öv, és egy fordulatnál kizuhantam a kocsiból. Sikítottam, ahogy csak kifért a torkomon, majd egyszer csak..


Drága olvasók!
Nagyon sajnálom, hogy eddig kellett várnotok az új részre, de a ballagási előkészületek és még rengeteg más dolgom volt, szóval nem igazán értem rá. Az elmúlt két estét és a ma délutánomat azonban rátok áldoztam és megírtam azt a részt, ami az eddigi kedvencem. Minden van benne: szórakozás, romantika, félelem, halál. Remélem nektek is annyira tetszett mint nekem.
Várom a visszajelzéseket kommentek és pipák formájában. Az előző résznél pipáltatok ugyan, de valamiért úgy éreztem, hogy eltávolodtatok tőlem és én is tőletek, szóval várom a véleményeket!
Ráadásul itt a nyári szünet, szóval most már végképpen lesz időm írni ide és a másik blogomba is, bár oda csak nagyon ritkán írok új fejezetet... Következő hétre azonban várható. :) 
Azt hiszem gyönyörű szép iskolaidő volt ez, de azért jó, hogy vége. 
Várom a komikat! :D

xx Esther  
  
  

Nobody Compares

2040. december 19., vasárnap 07:37
3. nap

 Ijedten kaptam a fejemhez, majd megiramodtam a második emelet felé, ahol szüleim hálószobája van. Mi lesz ha ott találják a pólót? Lehet, hogy csak véletlennek gondolják az ott létét, de az is megeshet, hogy rájönnek, jártam a szobájukban. Ha pedig rájönnek arra, hogy ott jártam, akkor az első dolguk az lesz, hogy megnézzék az éjjeliszekrény legalsó fiókját, valamint azt, hogy tartalma a helyén van e. Csakhogy az az én szobámban van és a póló döntő bizonyíték lehet, akkor pedig nekem lőttek! Minden ki fog derülni és mikor megkérdezik, hogy honnan szereztem tudomást erről, akkor nem felelhetek majd a véreskü miatt...
 Már a második emeletre vezető lépcsőn rohantam le, mikor kishílyán fellöktem Angelicát és Jake-et. Beléjük rohantam ugyan, de se szó, se beszéd, haladtam a következő ajtóig. Ők csak nagyokat pislogva bámultak, mikor berontottam szüleim szobájába, és...
 Az teljesen üres volt.
 Hangosan fújtam ki a levegőt a megkönnyebbüléstől és gyorsan felkaptam az otthagyott pólóm a földről. Mikor megkönnyebbülve újra a folyosón voltam, el is feledkeztem előbbi balesetemről. A két áldozat - akik nemrég Jake szerelmi életéről tárgyaltak - értetlenkedve rámmeresztették szemeiket én pedig csak tátogni tudtam. Körülbelül úgy festhettem, mint egy aranyhal légzés közben. A legszomorúbb viszont az, hogy mikor hat évesen tényleg kaptam egy aranyhalat, akit Goldinak neveztem el, az elhagyott engem öt év után. Nagyon szomorú voltam és apa ezért rendezett az én első és utolsó háziállatomnak egy gyönyörű temetést. Kis, fekete koporsóba helyeztük élettelen testét és eltemettük udvarunk egyik sarkában. Halála évfordulóján minden évben gyertyát gyújtok sírja előtt.
 - Darcy! Ez meg mi volt? - förmedt rám Angie mérgesen. 
 - Se-semmi - feleltem bátortalanul. - Csak valamit anyáék szobájában hagytam.
 Eleresztettem egy erőltetett mosolyt és barátaim elé sétáltam. Sajnos még mindig ott vízhangzottak fejemben iménti szavaik és hirtelen lefagyott az arcomról a mosoly.
 - És mi volna az? - kérdezte Jake felhúzott szemöldökkel.
 - Öhm... - gyorsan lenéztem a markomban tartott ruhadarabra, majd kicsit megemeltem. - Ez itt. 
 - Ez vagy ezer éves - jelentette ki Angie. - Totál öreg. Nézz csak rá! De miért vagy ébren? Azt hittem imádsz lustálkodni.
 - Ezt én is kérdezhettem volna, de utóbbi megállapításod igaz. Tényleg szeretek lustálkodni - ezúttal egy valódi mosolyt csaltam arcomra. - Már régóta fent vagyok, körülbelül három órája.
 - És mit csináltál ebben az elmúlt három órában? - érdeklődött Angie és váltott egy riadt pillantást a mellette álló fiúval. Elgondolkodtam, majd így feleltem:
 - Háát... Először olvastam a nappaliban tévé nézés közben, aztán beszélgettem apával és Naomi nénivel a konyhában, majd lementem a pincébe turkálni, késöbb pedig az emeleteken randalíroztam, ha nem hallottátok volna. Most viszont megyek és segítek a büdös tojás főzésében anyukádnak - biccentettem Angie felé, ő azonban csak riadtan nézte a padlót. Ajkait összeszorította, arcából pedig kifutott a szín.
 - Ti nem jöttök? - kérdeztem végül megtörve a csendet. Jake megsemmisülve nézett rám. Biztos azt hiszi, hogy hallottam a beszélgetésüket.
 - Nem - mondta végül, így hát hátat fordítottam és elsiettem. - Darcy, várj egy kicsit! Mond, nem hallottad véletlenül a beszélgetésünket pár perce? 
 Jake nagyon halkan beszélt és látszott rajt, hogy fél a választól. Érzelmei erősen kiütköztek arcán, de legfőképpen a szeméből lehetett olvasni, olyan volt, mint egy nyitott mesekönyv és teljes erejéből a nemleges választ kiáltotta.
 - Nem - hazudtam hát, de egy pillanatra sem fordultam meg. Hangom semleges volt, de szemem azonnal elárult volna, mert elkezdtem érezni bennük a könnyek visszatartása által kapott szúrás.

07:58

 - Jaj, szívecském! Annyira örülök, hogy te ilyen szorgos vagy! - csodált nyilvánosan Naomi néni. Még mindig a tűzhelynél szorgoskodott, hogy minél hamarabb elkészítse híres tejbegrízét.
 - Igen, körülbbelül annyira szorgos, mint egy lajhár - motyogta maga elé édesanyám és nem is ok nélkül. Köztudott világ lustája vagyok, csakhát szeretnék jó színben feltűnni családi körben.
 Épp az evőeszközöket törölgettem, mikor Angie és Jake beléptek a konyhába. A hétfő reggel is olyan fagyos volt, mint a vasárnapi. Nagyon régen esett ennyi hó karácsonytájt, de hát fehéren szép az ünnep, nem igaz?
 - Jó reggelt! - köszönt Angie és odaállt édesanyja mellé, hogy meglesse mit csinál.
 - Mit ügyködsz? - intézte hozzám a kérdést Jake, majd lehuppant mellém. A reggeli furcsa beszélgetés kihallgatása után, semmi kedvem nem volt ránézni, így tekintetem makacsul a poros kanálra szegeztem, melyet tisztogattam
 - Törölgetek - vetettem oda a tömör választ.
 - Aha - mondta, és erősen megnyomta a szót. - Na de most komolyan. Mit kerestél reggel anyukádék szobájában? Mert biztos vagyok benne, hogy az a pólós sztori csak kamu és...
 - Pszt! - akaratlanul is felé fordultam, mutatóujjam pedig a szájára tapasztottam, hogy ne is folytassa. Szemében a komoly megdöbbenés és kíváncsiság tükröződött. Suttogva folytattam:
 - Ezt ne itt beszéljük meg, oké?
 Lassan bólintott, így hát visszahúztam önálló életre kelt kezemet. Folytattam amit elkezdtem és csendesen figyeltem, amint Angie kioktatja az édesanyját a napi szénhidrát szükségleteiről. Hú, milyen érdekes...

 19:03

 - Naaaaa? Mikor mondod el? - kíváncsiskodott a mellettem ülő, fodrásztól frissen érkezett fiú. Fekete göndör fürtjeit felváltották a kiszőkített tincsei, melyekaz ég felé meredtek.
 Nem nagyon tudtam odafigyelni rá, hisz gondolataim már régóta nagyon máshol jártak. Odakint sötétség borult a tájra, az időjárás jelentés által ígért ígért havas eső pedig kegyetlenül pusztította az ablakot, s minden mást is ami azon túl volt. Fülemben egy mostanra már százszor is meghalgatott dal hangjegyei csengtek. A reggeli már rég véget ért, ahogy a vacsora is. A nap nem is telhetett volna mé gfurcsábban, mint az előző kettő. A Malik família fodrászhoz vonult, Horanék hógolyózni mentek Tomlinsonékkal amikor épp nem hullt semmi veszedelmes az égből, Payne családfő pedig Styles családfővel elment felrakatni a téli gumikat, mert erre eddig még nem került sor. Odafelé pedig kis híján háromszor beleszánkáztak az árokba. Hát igen, apám veszélyes sofőr.
 Én egész nap itthon gubbasztottam és Kate-el beszélgettem, aki megmondta, hogy ő bizony nem fog a hóban fetrengeni, így hát itthon maradt velünk. Mesélt nekem arról, hogy milyen az egyetem, beszámolt a legfrissebb barátjáról és a jövőre néző terveiről. Sokat nevettünk, aztán fejlesztettük egy kicsit a zongora jártasságom. Mikor apa és Liam bácsi visszaértek nevetve halgattuk végig terjedelmes beszámolójukat. Jókat nevettünk, majd mikor a hócsatából visszatérő egyének nemes egyszerűséggel besétáltak a nappaliba, a magunk útját járva továbbálltunk a kialakuló helyzet következtében. Ez pedig az volt, hogy Sophia néni teljesen kiborult a sok-sok hatalmas tócsán, amit a nyomukban hagytak.
 Csendesen tűrtem a napot, de valahogy mindig ugyanazon pörgött az agyam. Csupán a megfelelő pillanatra vártam és ez pont abban a négyórai időpontban érkezett meg, mikor Niall és Louis bácsiék beállítottak. Felosontam a szobámba, és magam mögött hagytam a dühös hangok sokaságát. Fent senkivel nem találkoztam, csak Charlott játszott egy, a kedves gyerekműsorához tartozó babával. A játék magát a főszereplőt, Felicityt ábrázolta. Én is ennek a sorozatnak az egyik szereplőjét vettem meg, mégpedig Pennt, akit anyáék vonakodtak kishúgom kezére adni. Ennek az az oka, hogy ő a gonosz és elég fura dolgai vannak az egyes epizódokban. Charlottnak pedig épp ez tetszik abban az eszement kis szereplőben.
 A harmadik emeletre érve már minden erőmmel a kartondobozra koncentráltam, mintha ilyen távolságból ki lehetne nyitni. Az első lépcsőfokra helyeztem a lábam, melybe hirtelen fájdalom hasított. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy pár napja gurultam egy nagyot, kicsit úgy érzem, mintha évek teltek volna el azóta, pedig csak két napja volt. Az enyhe fájdalmat félretérve siettem be szobámba, majd elővettem apa dobozát és az ágyra helyeztem. Mellé térdelve kezdtem harapdálni alsó ajkam, végül miután eleget ültem így, a csendbe burkolózva, megadtam magam és feltártam a doboz fedelét. Abban egy lemez volt, sima átlátszó tokban. Piros volt, akár a vér és csupán két felirat állt rajt fehéren:

 ONE DIRECTION
TAKE ME HOME

 Eleinte nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, hisz már senki nem használ CD-ket, más lépett a helyükre, ebben a mai modern világban.
 Végül beugrott. Az egyik szekrényen régi CD-DVD lejátszó hifi állt, egész jó állapotban. Liam bácsi emberei bizonyára ezt is megjavították. A számomra ismeretlen gépezetet tanulmányoztam, majd miután rájöttem, hogy a tetejét lenyomva lehet megtalálni azt a helyet, ahová a kis korongot helyezzük, én is odatettem a sima, piros tárgyat. Becsukás után a lemez forogni kezdett, majd a kis kék kijelzőn megjelent egy szám: 17.
 Nagyon izgatott lettem, hisz ez bizonyára azt jelenti, hogy 17 dalt tartalmaz eme lemez és engem ez úgy ért, mint a villámcsapás. Egyrészt mert nem hittem volna, hogy ennyi dal van rajt, másrészt pedig végre elérkezett az a perc, mikor a második One Direction dalom is meghallgathatom. A hifi elején lévő gombok közül egyből megtaláltam azt, amelyikkel váltani lehet a számokat. Csak nyomtam a gombot és tetszőlegesen kiválasztottam egy számot valahol a vége felé és megnyomtam a playt. Ami ezután következett azt már ismeritek. A zene bűvkörébe kerültem és tudnom kellett, hogy mi a dal címe, ezért hát megkockáztattam azt, hogy a nappaliban nézek utána. Próbálkozásom siker koronázta, mert az épp üres volt, a trafikálás ugyanis az étkezőben folyt. Wifi hálózat híján - ami azért hiányzik, hogy a szülők kiélvezhessék gyermekeik osztatlan figyelmét - muszáj volt a számítógép asztalához ülnöm és beírni a dal első néhány sorát, mely megragadt emlékezetemben.
 Nem kellett sokáig keresgélnem mivel a világháló egyből felismerte azt, hogy honnan származik írásom, így rátaláltam a Nobody Compares nevű nótára, mely már délután óta betétdalként cseng a fülemben. Meghallgattam ugyan a többi dalt is az albumról, többek közt ez lett az egyik kedvencem a Last First Kiss és az Over Again mellett.
 - Te jó ég, mikor hagysz már végre békén? - kérdeztem visszatérve a jelenbe. Jake arcán dühös kifejezés ült, de az enyémet biztosan nem haladta meg.
 - Akkor, mikor végre kinyögöd a választ - felelte. Nos, ez körülbelül annyira volt nehéz, mint mikor délután visszaadtam a kulcsokat Liam bácsinak. Ugyanis megkérdezte, hogy hol van a póló, amit felhoztam a pincéből. Azt pedig kora reggel a konyhába menet bedugtam egy régi napilapokat tartalmazó szekrénybe a második emeleti nappaliban.
 - Na jó - sóhajtottam. - Gyere, menjünk fel a szobámban és ott elmondok mindent.
 Azzal megfogtam a kezét és húztam őt magam után a folyosó végén lévő lépcsőhöz.