2040. december 20., hétfő 11:31
4. nap
- Caspian - ízlelgettem a nevet. Ahányszor csak kiejtettem a számon, vagy gondolatban, annyiszor öntött el valami furcsa érzés. Egy meleggel, de ugyanakkor faggyal teli érzés. Olyan más volt. Más, mint amit eddig valaha tapasztaltam.
- Te Annabell socius-a vagy - mondta, én pedig meglepetten tapasztaltam, hogy mi mindent tud. Annabell említette egyszer, hogy nem szabadna látnom őt, mert a legtöbb ember álmában köt alkut a socius-ával, reggelre pedig rend szerint nem is emlékeznek erre az alku kötésre. Én viszont más vagyok, mert látom az Elveszett lelkeket. Többesszámban! Aha...
- Igen, az vagyok, de honnan tudtad? - kérdeztem.
- Azon a nyakláncon az ő jele van - bökött a nyakamban lógó medál felé. A kinti világot fehér takaró borította be, a hóesés hatására még kevesebben merészkedtek az utcára, mint korábban. Az autók száma is jelentősen megfogyatkozott. Szüleim még mindig nem voltak sehol, a pasztell kék-fehér váróban pedig csak én és Caspian tartózkodtunk.
Barna fürtjei az arcába hullottak, fekete szemei pedig, mintha a semmibe torkollottak volna. A fekete köpeny még jobban eltakarta őt a világ elől.
- Aha - bólintottam. - Még mindig nem magyaráztad el azt a borzasztóan rossz dolgot, amit említettél.
- Ez nagyon érdekel, igaz? - húzta fel a szemöldökét, majd fáradtan lebiggyesztette ajkait, végül belefogott monológjába: - Gondolom Annabell említette már az Elveszett lelkek világának központját, Infinitust - rám pillantott, mire bólintottam. - Rá jár a rúd mostanság az ottanikra, higgy nekem!
- Mi történt? - kérdeztem megdöbbenve.
- Szörnyű dolgok vannak készülőben - tekintetét az épület falain kívüli világra szegezte. - Gonosz alak áskálódik a háttérben, s terve már majdnem kiteljesedett. A város egykori tisztasága és szépsége a múlté, mindennek helyét kezdi átvenni a káosz, a mocsok, a szenvedés, a félelem. Mindkét oldal a saját oldalára akar engem állítani, de a sötétség többet ígér, mint a fény - hangja elcsuklott, lezárt szemhéjai alatt íriszei vad táncba kezdtek, mintha a kísértés lassan kezdené hatalmába keríteni. Ez a fiú Elveszett léleknek vallotta magát, de valójában tényleg kezdett elveszni.
- Nem kérdezem meg, hogy miért akar téged mind a két oldal, de ha a város tényleg kezdi elveszteni egykori formáját, miért nem megmenteni szeretnéd inkább? - mellé léptem, és tekintetem az arcára fordítottam. Nem nézett rám, szemét továbbra is csukva tartotta. Gyanítom, hogy borzalmas képek pereghettek le a sötétség fátyla alatt.
- Néha a dolgoknak változniuk kell. Le kell őket rombolni, aztán újjáépíteni - hangzott a felelet.
- Ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen az, mikor valami összedől. Bennem egy világ dőlt össze, mikor rájöttem, hogy a szüleim, szinte az egész családom hazudott nekem egész eddigi életemben. Összeomlottam, de most mégis itt állok és veled beszélek, méghozzá tudod miért? - kicsit megemeltem a kezeimet, majd hagytam, hogy visszaessenek testem két oldalára. Éreztem, hogy szemeimben tűz gyúl ki, olyan tűz, mely elszátságot tükröz, s saját igazamat bizonyítja. - Hát megmondom. Azért, mert tudom, hogy nem vagyok gyenge! Nem engedtem, hogy a sötétség magába szippantson. Ellenálltam a fájdalomnak és felálltam, mint háborúban a sérült harcos. Fájt, de a fájdalom néha semmi ahhoz képest amit elveszíthetünk, ha hagyjuk, hogy a hatalmába kerítsen. Gondolj bele abba, hogy mit fogsz elveszíteni, ha behódolsz a gonosznak, gondolj a végkifejletre, és most mond el, hogy mit látsz!
Végre rám nézett, szemében fekete árnyak kavarogtak, de én szinte már meg sem lepődtem ezen. Annyi minden történt velem négy nap alatt, hogy ha valaki elkövetkező életem során akár egyszer is meglep majd, annak komolyan gratulálni fogok.
- Semmi jót - ajka megremegett, háború dúlt benne. Csata, mely mindent el fog dönteni.
- Veszélyes játék részesévé váltál, de rajtad áll, hogy hogyan folytatod tovább. Küzdesz ellenük, vagy csatlakozol hozzájuk? - reménnyel telve meredtem rá, de ekkor kinyílt az orvosi szoba ajtaja és a szüleim a doktor úr kíséretében átlépték a küszöböt.
- Igen, nagyon köszönjük uram! - bólogatott édesanyám nagy mosollyal az arcán, bár arca többi részéről ordított a félelem és az aggódás. Tehát a beszélgetés megriasztotta.
Apa arca merev volt és szobor szerű. Anya belé karolt és úgy búcsúztak el az orvostól. Mikor becsukódott utána az ajtó, szüleim felém sétáltak, de én makacsul Caspianre néztem. Meg akartam érteni a benne dúló érzéseket még mielőtt késő lett volna, azonvan azt hiszem, már így is késő volt. A fiú vetett rám egy gondterhelt pillantást, majd a fejére csapta a köpeny csuklyáját. A sarkokból és az ajtók alatti résekből sötét árnyak kanyarogtak elő. Külsejük minden mozdulatuknál más színt vett fel. Olykor a tinta színében tündöklött, hol az éjjel sötétjét vagy a viharfelhők rettegést hozó színében pompázott. A legfeltűnőbb azonban az a furcsa hideg volt, melyet maguk körül tudhattak. A szüleim nem láthatták őket, de biztos vagyok benne, hogy nekik is feltűnt a hirtelen lehűlés.
Caspian a sötét árnyakra nézett, melyek köénk fonódtak, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a szüleim egyre lassabban mozognak, majd teljesen megállnak. Kint a hópelyhek megálltak félúton a föld felé, az emberek pedig megdermedtek, mintha kővé dermedtek volna. Én viszont nem...
- Te csináltad, igaz? - néztem az előttem álló barna hajú fiúra. A furcsa árnyékok most a szén izzásra váró feketéjét öltötték magukra, és képzeletemmel játszadozva egy pillanatra meggyújtottam őket.
- Én voltam, de jobban teszed ha nem játszadozol a tűzzel - arcára halvány mosoly került, szeme felizzott, majd eltűnt a sötét köddel eggyütt.
Hirtelen minden újra mozgásba került, szüleim minden lépését koppanás jelezte, az utcán a közlekedést szabályozó lámpa hirtelen zöldre váltott, a hópelyhek pedig a szél hátán lovagolva értek végül földet, hogy testvéreikhez csatlakozhassanak.
- Van egy tervem - jelentettem ki.
- A te terveidtől az Isten oltalmazzon - sóhajtott Will, majd ledobta magát az ágyam szélére.
Délután volt. Gondjainkat tisztáztuk és elmondt, hogy az interneten talált rá még évekkel ezelőtt a furcsa bandára, mely 24 évvel ezelőtt feloszlott, s melynek relytéjes módon az egyik tagját Niall Horan-nek hívták. Azt mondja nem késlekedett kideríteni róluk mindent, s így most itt állt előttem teljes tudatában apáink múltjának. Úgy, ahogy én is.
- Ne légy ilyen - dobtam fejbe egy párnával -, az én terveim igenis jók.
- Olyan jók, mint a lócitrom.
Felhördültem, majd püfölni kezdtem őt azzal, ami kezem ügyébe került. Nagyot nevetett a próbálkozásaimon, de én minden egyes kacajtól csak jobban feldühödtem. Nem tisztel engem eléggé! Pedig még apáink naplóit is megmutattam neki, csak azt hazudtam a témában, hogy drága jó apukám szobájából származik.
Mikor kezdtem kifáradni, Will arcszíne pedig a piros paprikához hasonlítani, durcásan felhúztam az orrom és nevetni kezdtem. Egymás mellett ültünk az ágyon és kapkodtuk a levegőt. Szemeiben láttam magam és kicsit sem voltam büszke a tükörképemre. Barna hajam kócosan terült szét a takarón, ruháim gyűröttek voltak, szememben azonban boldog fény villant. Olyan fény, mely az elmúlt hetek rémálmaitól sokáig elkerült.
Ahogy Willt néztem, hirtelen eszembe jutott a tegnap este. Illetve a tegnap este egy pontja. A csók. Jake puha ajka, ahogy az enyémet súrolja, a keze, ahogy a csípőmre siklik, teste, ahogy hozzám simul. Az az izzás, ami köztünk volt tegnap felűlmúlta minden ez előtti forró pillanatomat. Felűlmúlt mindent, amit eddig éreztem.
De az kicsit sem hasonlított ahhoz, amit most éreztem. Most mosolyogtam, kikapcsolódtam, a gondok messzinek tűntek, mert a nevetés elűzte őket. A velem szemben fekvő fiú végül csak az arcomhoz vágta a párnámat, majd így szólt:
- Na halljuk azt a tervet!
Miután mindent részletesen elmondtam neki, Will összeráncolta a homlokát. Kicsit aggodalmas arcot vágott, de elegem volt már az aggódásból. Nem akartam, hogy mindenki csak aggódjon értem! A szüleim az orvostól haza vezető úton néha furcsa pillantásokat vetettek felém az első ülésekről, mintha azt várnák, hogy mikor esem össze rángatózva, ordítások közepette. Feszült volt a csend, de én makacsul az ablak felé fordítottam a fejem és hallgattam.
- Szerinted kivitelezhető? - kérdeztem a jelenben Willtől.
- Nem tudom - sóhajtotta, majd megdörzsölte a halántékát. - Csak akkor, ha idén is minden olyan lesz, mint az elmúlt években, bár most először töltjük majd a szentestén abban a hülye étteremben.
- Úgy hallom, ez nem igazán tetszik neked - néztem felhúzott szemöldökkel a fiatalemberre.
- Ez már csak így van - vallotta be -, de ez egy másik téma. Na, szóval! Az a helyzet, hogy a rendezvényre már most valamikor le kéne adni a jelentkezést.
- Oké, akkor adjuk le! - mosolyodtam el újra.
- Ez nem ilyen egyszerű! Megvonták tőlünk az internetet hülye lány! Hát nem emlékszel?! - vont kérdőre.
Nos, ami azt illetti pont ez volt a helyzet. Megfeletkeztem az internetről, mert szinte alig használtam az elmúlt néhány napon. Sajnálom.
- Ne hülyézz le! - keltem ki magamból. - De mégis miért nem tudunk betelefonálni, vagy valami?
- Ez igaz - gondolkodott el. - A telefonról megfeledkeztem.
- Na, te hülye majom! Hát hogy lehet arról megfeledkezni? - kis elégedettséget éreztem, hogy visszavághattam, s ezt csak tetézte az ezt következő pillantása.
- Nem vagyok majom, sem pedig hülye - felelte fintorogva, mire felnevettem.
- Oké-oké! Csak kicsit jólesett téged is lehülyézni - lesütöttem a szemem. - De akkor feltudnád őket hívni?
- Természetesen, akár ma is - mondta fél oldalas mosoly kíséretében. - Viszont vallanod kell a lányoknak.
Lassan fújtam ki a levegőt, majd ajkamba haraptam. Nehéz pillanat fog következni, de, ha a meglepetés erelyével akarok élni, akkor ezt a lépést most meg kell tennem. Az alku első feltételének megvalósításához már félúton vagyok, nem állhatok meg. Meg kell tennem.
- Meglesz. Holnap reggel beszélek velük - bólintottam.
- Rendben, ha beleegyeznek, akkor kész a terv. A te terved, és hangsúlyozom, hogy...
- Az én terveimtől az Isten oltalmazzon - oldalra döntöttem a fejem, és úgy néztünk egymásra.
- Aranyos, ahogy befejezitek egymás mondatait - szólt egy hang az ajtó felől, mire Willel arrafelé kaptuk a fejünket.
A küszöbömön ismerős, kék szemű fiú állt, kezét a mellkasán keresztbe tette. Fekete pólót és farmer nadrágot viselt, festett szőke haja tökéletesen beállítva. A puszta megjelenése is olyan hatalommal bírt, melynek nem tudtam ellenállni. A látvány megbabonázott, de most nem volt erre időm.
- Szia Jake! - köszöntem mosolyogva. - Mond... mennyit hallottál?
- Nem sokat - vont vállat. - Csak az utolsó néhány mondatot. Amúgy milyen tervről is beszéltetek? - vonta fel a szemöldökét, majd elindult felénk.
- Ááá! Az nem fontos - mosolyodott el Will.
- Nem éppen úgy hangzott.
Tekintet perzselt, és úgy éreztem, hogy átlát rajtunk, hogy mindent tud.
- Nem kell ezzel foglalkoznod Jake - hangoztattam tárgyilagosan. - Inkább azt mond meg, hogy mit keresel itt.
- Veled akarok beszélni.
Azt hiszem, én most magatokra hagylak benneteket - mondta Will, majd feltápászkodott, és elhagyta a szobát.
Én csak néztem az előttem álló fiú szemeibe, melyekben régen mindig kedves, meleg fény ragyogott, s melyek most hidegen, üresen, szomorúsággal telve meredtek rám. Kicsit, mintha újra az éjszaka közepén lettem volna, s Louis bácsikám szemeibe tekintettem volna. Azokban is nagy volt a változás az éjszaka óta.
- Ez mi volt? - tette fel az első kérdést Jake.
- Miről beszélsz? - mosolyodtam el, de ő nem viszonozta, így felkeltem, hogy megfésülködjek inkább.
A fiókos szekrényemhez sétáltam, és előhúztam egy műanyag egysorost. Ahogy a fogak göndör fürtjeimet kezdték szántani, hirtelen egyre kevésbé éreztem magam kényelmetlenül Jake társaságában, pedig vele kapcsolatban ez még soha nem történt meg. Csak azóta érzek így, hogy megtudtam, szerelmes belém.
- Mire készültök? - kérdezett vissza, pedig jól tudja, hogy gyűlölöm, ha ezt csinálja ő, vagy bárki más.
- Ahhoz úgy hiszem semmi közöd - mikor végeztem a fésülködéssel, az ablakhoz sétáltam, és elnéztem a kocsi felhajtót lapátoló Zayn bácsit. - Előbb-utóbb amúgy is megtudod.
- Aha, értem - hallottam lépteinek zaját, s pár másodperccel kéőbb testének melegét. Mellettem állt, és az édesapját figyelte velem együtt.
Zayn Malik kitartó ember volt. Nem érdekelte, hogy kemény munkájáról tíz perc múlva megfeledkezik majd a társaság. Két méterrel előtte, a hó már jó pár centiméter vastagon befedte a járókövet. De ő fekete kabátjában, szemöldökéig lehúzott sötétzöld sapkában és vastag, csíkos sállal a nyakában próbált küzdeni az időjárással. A meteorológusok szerint, ilyen kemény tél már régóta nem volt esedékes az Egyesült Királyságban.
- Gondolom mégsem ezért jöttél - hangom idegnnek, távolinak tűnt, de mégis hozzám tartozott.
- Nem, valóban nem.
- Akkor? - szembefordultunk egymással. Kék szemében a kinti fehérség tükröződött.
- Arról akarok veled beszélni, amit az éjjel mondtál. Mi az, hogy sok mindent tönkretettél? - felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám. Nem tudtam mit feleljek.
- Hát... - kezdtem. - Tudod, ami tegnap este történt, annak nem lett volna szabad megtörténnie.
Elfordultam, és kitartóan azt a helyet kezdtem el bámulni, ahol Annabell és én álltunk. Aztán eszembe jutott Caspian és az, hogy milyen kétségbeesett szemekkel nézett rám. Mert nem tudta mi tévő legyen. Most én is olyan helyzetbe kerültem, mint ő.
Tudom, hogy nem lehetek eggyütt ezzel a fiúval, de túl nagy a kísértés. Ő csodálatos, kedves és hatalmas szíve van. Jobbat érdemel. Sokkal jobbat nálam.
- Miért mondod ezt? - suttogta.
- Mert ez az igazság - súgtam vissza.
- Nem igaz - mondta erőteljesebben. - Nem gondolhatod így!
- Pedig így gondolom.
Megfordultam, és mélyen a szemébe néztem. Jobb keze elindult a levegőben, fél perccel később pedig már az arcom bal oldalát simította végig. Beleborzongtam érintésébe, de nem adtam át magam szívem-lelkem legmélyebb zugában bújkáló vágyamnak. Ellenálltam, mert ezt kellett tennem.
- Miért csinálod ezt velem?
- Mert tudom, hogy szeretsz - mikor kimondtam az utolsó szót megremegett, és lehunyta a szemét -, de nem lehetünk együtt. Te sokkal jobbat érdemelsz nálam.
Elindultam, és hagytam, hogy feldolgozza az információt. Ahogy átvágtam a szobán, mintha lelassult volna az idő, és néhány fekete árnyat láttam volna felbukkanni a beépített szekrény előtt.
Erősnek tettem magam, de ez engem is megviselt mindannak ellenére, hogy kezdetben kitartóan tagadtam a fiú iránti érzéseim. Kegyes hazugságok voltak, de most már mindegy. Nem számítanak. Ahogy az ajtóból visszanéztem rá, én sem tudtam elfojtani néhány kósza könnycseppet, hisz a fiú csak állt ott mereven, keze még mindig azon a helyen volt, ahol egykor az arom is. Magábaroskadt és tudtam, hogy összetörtem a szívét.
Drága olvasók!
Sajnálom, hogy megint csúsztam, de megint közbejött valami és ezért a valamiért/valamikért tennem is kellett valamit, ez a valami pedig nem kis munka volt.
A mai részen sokat dolgoztam, többek közt ma reggel és este, valamint tegnap este is. Ebben a részben már halványan a tudtotokra adtam, hogy Darcy készül valamire, ez pedig meg fog lepni minden történetbeli szereplőt és remelhetőleg minden olvasót is. ;) Bízom benne, hogy elnyeri majd a tetszéseteket.
Köszönök szépen minden díjat, de sajnos nem hiszem, hogy lesz időm kitenni őket. Ennek ellenére azonban, ha megtekintitek a számlálót észrevehetitek, hogy hamarosan itt a 14. 000-ik oldalmegjelenítés! Imádlak titeket!
59 olvasó... Jézus Krisztus! Néha ha rápillantok a rendszeres olvasókra és látom, hogy többen lettünk, azt hiszem, hogy káprázik a szemem. Ez pedig elképesztő. Talán vannak olyan blogok, ahol több mint százan vannak, én mégis örülök annak ahova eljutottam. Ahova eljutattatok. <3
A kommentekért megintcsak hálás vagyok, ezúttal azonban arra kérlek titeket, hogy arról kommenteljetek, amit Darcy tett Jake-el. Ez annak szól, aki el szoktaolvasni a hablatyolásomat... márha van ilyen.
Remélem élveztétek az olvasást, várom a véleményeket!
xx Esther
