Üres szavak

2040. december 19., vasárnap  19:05

3. nap

 Mikor a második szintre értünk, melyen édesanyámék hálószobája található, elengedtem Jake kezét és hagytam, hogy kövessen. Szívem a torkomban dobogott, de hangját valami teljesen más nyomta el. A dal, mely már délután a fülembe lopta magát. 

 - Nos? - Jake hangja tőrként hasított a köztünk beállt csendbe. Elhaladtunk a nappali mellett és a régi újságokat tartalmazó szekrény mellett is, melybe a pólót rejtettem.

 - Mi? - pillantottam hátra a vállam felett.

 - Hát azt még magam sem tudom - válaszolta. A fejét kezdte vakargatni és tekintetét a földre szegezte.

 - Akkor meg minek szólaltál meg? - Ha a körülöttünk lévő képek tudnának beszélni, mint a Harry Potterben, akkor biztos rólunk csevegnének. Követnék mozgásunkat a szemükkel és átszaladgálnának a szomszédos portrékba. 

 - Csak meg akartam törni a csendet. Tudod, hogy mennyire rühellem.

 - Aha, tudom - mondtam unottan. - Amúgy miért vagy olyan kíváncsi arra, hogy mit kerestem a szüleim szobájában?

 - Mert annyira rohantál, hogy majd fellöktél és Angie is megmondta, hogy az a póló vagy száz éves, kizárt, hogy azt kerested. Mesterkedsz valamiben, csak tudnám, hogy miben! - keze a vállamra tévedt, ahogy megcsúszott a frissen pucolt lépcsőfokokon. Szinte majdnem engem is magával rántott, de nem azért, mert nem álltam biztosan a lábamon. Inkább azért, mert érintésére gyötrő idegesség lett úrrá rajtam. Az idegesség pedig azért jött, mert hirtelen égető melegség áradt szét a testemben. Reagáltam érintésére.

 - Bocs, hogy majdnem magammal rántottalak, csak hirtelen te voltál itt - kezdett mentegetőzni, majd visszarántotta önálló életre kelt karját. Mélyen egymás szemébe néztünk, aztán bólintottam. Egy hang sem jött volna ki a torkomon, vagy ha mégis, akkor az elárulta volna, hogy nem állok biztosan a lábamon.

 Gyorsan folytattam utamat, hogy nehogy kiderüljön valami, aminek nem szabadna. Illetve, hogy egyáltalán van olyan...

 Az út többi része csendben telt, míg el nem értünk a szobámig, mely a negyedik szinten, a padlástérben volt berendezve. Régen nagyon rettegtem ettől a helytől, s azon érzéseknek is egy fiú volt az oka. Egy fiú, aki annak az apja, amelyik most épp itt sétál mögöttem. Mindketten megbolondítanak, de mindketten máshogy. Miért kell minden nőnek egy fiút szeretnie? Miért kell egy férfi a boldogsághoz vagy a félelemhez? A szenvedélyhez? Miért van rájuk szükségünk...?

 Most, mikor helyet foglaltam az ágyamon, ő pedig letelepedett a szőnyegre, csak nézni tudtam őt. Hosszasan vizsgáltam lágy vonásait, melyek kicsit sem hasonlítottak apja fiatal énjéhez. Körülkémlelt, majd hozzám fordult:

 - Térjünk a lényegre. Mit kerestél ott? - kérdezte, majd zöld szemeimbe fúrta tekintetét.

 - Már mondtam, hogy a pólóért mentem - feleltem gépiesen.

 - Aha, persze. Én pedig azt mondtam, hogy nem hiszem el és, hogy, mesterkedsz valamiben. Ez pedig így igaz. Ugye? - arca minden izma megkeményedett, szemeiben szigor villant. Úgy nézett rám, mint aki rájött a csalásra és bármi áron kideríti a valóságot. Semmi nem állhat az útjába. ebben a pillanatban valahol mélyen megvillant benn a fiú, kitől annyi ideje félek. Ő azonban nem tudhatta ezt.

 - Nem - hazudtam.

 - Hazudsz.

 - Te hazudsz - hangom távolinak tűnt. Hirtelen külső szemlélőként néztem a jelenetet. A páros egymást fürkészte. Jake úgy nézte Darcyt, mintha röntgen szemei volnának, Darcy pedig üres tekintettel nézett vissza rá. Előttük álltam és mikor a fiú megszólalt, tökéletesen hallottam szavait, holott minden annyira homályosnak tűnt. Kicsit olyan volt, mintha álmodnék.

 - Miért csinálod ezt? - Jake felpattant és mérgesen nézett a lányra. Az nem viszonozta tekintetét, épphogy felemelte a fejét.

 - Te miért csinálod ezt? - Darcy szavai nem az enyémek voltak. Száműztek volna a testemből?

 - Mi ez? Mi történik? - kérdeztem, holott senki nem halhatott engem. A két személy számára teljesen láthatatlan voltam.

 - Megtekintheted azt, hogy milyen külső szemmel nézni a dolgokat - mondta egy túlságosan is ismerős hang mögöttem. A napok óta nyakamban lógó, mindig fagyos nyaklánc felizzott. -  Hogy tetszik?

 Annabell sétált mellém valahonnan hátulról. Földig érő pasztell rózsaszín ruhát viselt. Derekán egy kard markolata díszelgett, mely hüvelyben folytatódott. A markolat igen díszes volt, faragott rózsák díszítették, közepén pedig az a jelkép díszelgett, mely a nyakláncom formáját alkotta, csak ez vörös rubinból és aranyból készülhetett. Arany színű haja feje tetején hosszú copfból lógott alá.

 - Miről beszélsz, Darcy? - hangzott fel hirtelen a fiú hangja.

 - Tudod te azt jól - felelte most már komoly érzelmeket sugalló hangon a lány. Felállt és az ablakhoz sétált. Egy pillantásra sem méltatta az ideges fiút.

 - Miért kell így végignéznem ezt? - kérdeztem a szőke lánytól.

 - Azért, hogy ne érjen téged még több érzelmi trauma.

 - De hát így olyan, mintha az a lány nem is én lennék - vetettem ellen, ő azonban rendíthetetlen tekintettel nézett rám, majd fejét a két fiatalra fordította.

 - Az a lány te vagy, ha a testedben lennél, azt mondanád amit ő mond, azt gondolnád amit ő gondol és úgy éreznél, ahogy ő érez. Így azonban, a tested érez, gondol, beszél, cselekszik, te pedig végignézed tetteid következményét miközben nem sérülsz tovább. Mert ő ott – mutatott a másik Darcy felé -, nagyon súlyosan el van látva gondolatokkal, zavarodottsággal és mi egyébbel.

 - Nem, ami azt illeti nem tudom - az egykoron fekete hajú fiú Darcy után fordította a fejét, a lány azonban csak bámult kifelé az ablakon. Arcán egy könnycsepp jelent meg, majd miközben megjárta bőrének egyes pontjait, a padlóra hullott. Azon a pontot hirtelen kis növény jelent meg, mely fekete virágot bontott. A lány számára azonban ez a csoda láthatatlan maradt, csak Annabell és a másik Darcy látta.

 - Ma reggel - kezdte remegő hangon -, mikor azt mondtam, hogy nem hallottam a beszélgetést, amit Angelicával folytattál, hazudtam.

 A fiú arca fehérebb lett, mint a kinti tájat elfedő hó. Minden vércsepp elhagyta orcáit, szemei pedig hirtelen kékebbek lettek, mint általában. Ragyogtak, akár az óceán vize, vagy a walesi mezők feletti égbolt.

 A lány megfordult, szeme vöröslött és megtelt könnyekkel. Mind a 6 lehullott csepp után fekete virág sarjadt a fából készült padlón. Nagyon furcsa volt így látni magamat. Könnyekkel a szememben, miközben elárulom, hogy hazudtam. Jake is furcsa volt. Arcán semmilyen érzés nem tükröződött, lépéseket tett hátrafelé. Egyre csak távolodott a másik Darcytól, Annabell arcára pedig mosoly ült ki. Az önelégültség tükre volt ez a mosoly és furcsa gyanút keltett bennem. Vajon mit fogok tenni?

 Jacob megállt, mikor már két méter távolság volt köztük, aztán így szólt:

 - Miért hazudtál? - hangja remegett, és a mondat végére kishílyán elcsuklott. Kínos csend telepedett a szobára.

 - Miért vigyorogsz? - kérdeztem a mellettem álló lányt, míg másik énem levette szemét a behatárolatlan fiúról.

 - Azzal ne foglalkozz - felelte a lány. - Csak figyeld!

 - Nem tudom. Talán így láttam helyesnek - mondta Darcy és tett egy lépést a fiú felé. Az nem hátrált el. A távolság így csökkent köztük, de még így is nagyon távol voltak egymástól. Újabb 3 könnycsepp ért földet. - Sajnálom.

 Csend.

 Kínzó, fájdalmas eszköz, mely kegyetlenül gyilkol mindaddig, míg felszólal a fiú, vagy a lány. Néhány percnyi pityergés alatt sok-sok sós könny közül, összesen három hagyott maga után csillogó virágot. Néha szavak sem kellenek az érzelmek kinyilvánításához, ugyanis ekkor Darcy nullára csökkentette a kettejük közt lévő távolságot. Aztán hirtelen újra éreztem a testem, az elkalandozott gondolataimat, a felgyülemlett érzéseket köztük pedig egy olyat, mely hurrikánként kezdett tombolni, miközben ajkam valaki másét súrolta.

 Hirtelen magamhoz tértem, de valahogy mégis álomvilágban jártam, miközben a fiú viszonoztam csókom és egy szelíd patak tomboló folyóvá nőtte ki magát. Néhány pillanatból percek lettek, s eközben szinte fel sem fogtam, hogy mit teszek. Jake karjai a derekamra csúsztak, én pedig lábujjhegyre állva karoltam át vállát, hogy jobban felérjem őt. Hatalmába kerített egy érzés, amit nem akartam szabadjára engedni. Egy érzés, amit kitartóan tagadtam. Valami, ami úgy szaporodott bennem, mint kő alatt a csótányok. Iszonyat gyorsan, és a végére ez lett belőle.

 Kezével a hajamba túrt én pedig szerettem volna minél közelebb kerülni hozzá. Olyan közel, hogy soha többet ne váljunk el, hogy egyek legyünk minden értelemben, hogy...

 Ez nem helyes. A tudat úgy jött, mint derült égből villám csapás és zihálva ugrottam távol a fiútól. Arca kipirosodott és ő is levegő után kapkodott, de nem nézett rám. Kék íriszei a padlóra meredtek, én pedig az ablak felé fordultam. Mi üthetett belém? Hogy juthatott eszembe ilyesmi? Hiszen Jake a barátom, csak a barátom.

 Gondolatmenetemet lépések zaja zavarta meg, és mire megfordultam a fiú eltűnt. Semmi nem maradt utána, csak távolodó lépteinek zaja és illatának egy kisebb töredéke, melyet itt hagyott nekem magából. Vajon ez a túlfűtött esemény tönkreteszi hosszú évek jól felépített barátságát? Megostromolja a mindeddig sziklaszilárdan álló falat, és át is tör rajt egy idegen, kit nagybetűs Szerelemnek hívnak? És vajon... én is többet érzek iránta és mindeddig csak álltattam magam?

 Eme kérdésekkel a fejemben vetettem le magam a puha ágyamra, majd tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt, melyen pár napja a gyönyörű nárcisz csokor díszelgett. Helyén most olyan gyönyörű fekete virágok csillogtak, melyek akkor hagyták el szemem, mikor kívülállóként figyeltem Jake-et és magamat. Felültem az ágyon és közelebb másztam a vázához, hogy figyelmesebben megnézhessem a csokrot. 13 virág alkotta, pontosan annyi, mindahány könny földet ért nem is olyan régen...

 - Mit csinálsz hülye lány? - nevetett mellettem a kék szemű fiú. Fekete pólója a testéhez simult, vállát a nevetés rázta, mikor a játékos bódénál két méterrel elhibáztam a célt. A kislabda hajítás sose volt az erősségem.

 Megforgattam szemeimet, miközben mögöttem szólt az a jellegzetes dallam, mely a vidámpark nevetéstől és kiabálástól hangos levegőjét zengi be. A gyerekek és felnőttek mindenhol nyüzsögtek, nevettek és egymás szavába vágva javasolták, hogy melyik játék legyen a következő állomásuk. Az előttem álló sátorban hatalmas plüss macikat lehetett nyerni, amennyiben az öt egymásra rakott üvegből minimum négyet eltávolítok a helyéről, eme próbálkozásom pedig mindeddig nem járt sikerrel. Három dobásból egyet elvétettem, egy másikkal pedig csak a legfelsőt sikerült levernem.

 - Ne szóljál be! Te sem vagy jobb - mondtam, majd eltűrtem egy szemembe lógó hullámos tincset a fülem mögé.

 - Ó, dehogy nem! Csak figyelj - azzal kivette a kezemből a harmadik labdát, én pedig hátraléptem egyet. Fekete, barna pöttyös egybe részes szoknyám a térdemig ért, hozzá virágos szandált viseltem. Hajam fel volt gumizva, csupán egyetlen fürt hullt megzabolálatlanul a vállamra.

 A fiú dobott, és nagy sajnálatomra talált. Az összes üveg ledőlt, én pedig tüntetőleg elfordultam, mikor ujjongva felkiáltott:

 - Igen! - hirtelen megfordult és mindkét kezét ökölbe szorítva az ég felé emelte. Barna tincsein látszott, hogy hosszú órák óta vagyunk már itt. Tekintete azonban ragyogott, nevetett és diadalittas volt.

 - Hűha! Hogy te milyen ügyes vagy! - megjátszott csodálattal a szám elé kaptam a kezem.

 - Tudom, kedves Darcy. Nem kell a csodálatod. - elegánsan meghajolt előttem, majd átvette jutalmát a morcos képű nőtől.

 - Még jó, hogy sosem pazarolnám rád.

 - Éles a nyelved kislány, nem gondolod? - magához szorította a fehér macit, majd tovább álltunk. Érdeklődéssel szemlélte a vidámpark minden játékát, de tudatában volt annak, hogy csupán 6 jegyük maradt. Ez pedig nem ígért nekünk túl sok jót.

 Én vele ellentétben rá se néztem a környezetünket felépítő tárgyakra, emberekre. Hidegen hagyott a sok nevetés, a fények, a rengeteg játék, de legfőképpen úti társam huncut mosolya. Felhúzott szemöldökkel néztem felé, miközben engem fürkészett. A fehér plüss medve a nyakában ült.

 - Valami bajod van? - vetettem fel ingerülten a kérdést.

 - Semmi, csak sajna kifogytunk a jegyekből - mondta kissé csüggedten, de arckifejezése nem változott. Szeme egy mellettünk elhaladó miniszoknyás, szőke lányra tévedt. Utánafordult és füttyentett, mire a lány elégedetten pillantott hátra a válla fölött.

 - Jellemző - sóhajtottam. - Mit csináljunk a maradék jeggyel?

 - Szerintem próbáljunk ki egy játékot, amin még nem ültünk - javasolta.

 - Jó ötlet - válaszoltam. - Mit szólnál a... kísértet kastély?

 - Azt már százszor megnéztük! - legyintett. - Polip?

 - Ha azt akarod, hogy kihányjam a beleimet akkor benne vagyok.

 - Nem lenne túl kívánatos így a nap zárása alkalmából - mondta, majd megtorpant és körülkémlelt.

 - Mi van a nagy körhintával? Arra még nem ültünk fel.

 Rámosolyogtam, de ő csak fintorgott.

 - Na igen, ha azt akarod, hogy én hányjam ki a beleimet, akkor futás!

 Arcom fintorba rándult, ahogy elképzeltem, hogy az előttem álló Louis Tomlinson épp rókázik a körhintán és maga körül mindenki mást is beterít. Pfuj.

 Körülöttünk csupa ismerős játék, árus és bódé. Vagy százszor végigmentünk már ezen a szórakozással teli helyen és mégsem tudjuk eldönteni, hogy melyik volt az, amivel le akarjuk zárni ezt a nyarat. A meleg levegő fülledt volt, szélnek és esőnek nyomát sem láttuk már egy jó ideje. Vagy legalább is azt hiszem...

 - Óriáskerék? - vetettem fel.

 - Sablonos. - felelte gépiesen.

 - Tükrök háza? - próbálkoztam újra.

 - Unalmas.

 - Szerelmesek barlangja?

 - Nyálas és nem vagy a szerelmem.

 - Igen, szerencsére - mondtam megkönnyebbülve, és valami a szívembe markolt, de nem tudtam beazonosítani. Semmi és senki nem jutott eszembe, aki eddig összetörte volna a szívem. - Ez az!

 - Mi az? - Louis homlok ráncolva nézett rám.

 - A hullámvasút! - kiáltottam fel a hirtelen jött ötlet hatására és a fejem fölé mutattam, ahol 8 méterre tőlem egy síneken guruló kocsi suhant el.

 Fél órával később, mikor már a várakozók sorában álltunk hivatalos jegyeinkkel a kezünkben, és a kocsira vártunk, jókat nevettünk. A piros sínek előttünk futottak, mi pedig izgatottak voltunk, hogy végre helyet foglalhassunk a rajtuk futó járműben. Már nincs sok hátra.

 - Félsz, kislány? – súgta a fülembe Louis.

 - Csak szeretnéd - mondtam hátrafordulva, majd ismét a sínek felé fordítottam arcomat, ahová most megérkezett egy piros jármű. Tele volt emberekkel és a síneken túl, a másik oldalon egy férfi éppen kifelé terelte őket a kocsiból, aztán a mi oldalunkon álló vidámparki dolgozó is megszólalt, amint minden hely megüresedett:

 - Beszállás!

 Ekkor mindenki mozdult és az első kocsiban lévő helyek felé kezdtek tülekedni. Mi a leghátsó két helyet foglaltuk el és türelmetlenül vártuk a folytatást. Már vagy tucatszor ültem ebben a hullámvasútban a mellettem lévő fiúval és eddig mindig minden simán ment. Most azonban rossz érzésem támadt. Szorító görcs a gyomromban. Valami a kijárat felé húzott láthatatlan kötelével, mozdulni viszont már nem tudtam. Hirtelen pánikba estem és a levegőt kezdtem kapkodni.

 - Valami baj van? - hangzott fel mellettem a fiú hangja, kinek arcán elégedett vigyor ült, mintha csak erre a pillanatra várt volna.

 - Ki akarok szállni - mondtam remegő hangon. A hullámvasút felügyelője felé fordítottam fejem, de mikor megszólalhattam volna, valaki számra tapasztotta a kezeit és egy hang sem jött ki belőlem, olyan erősen tartott. 

 Ő volt az.

 Értetlenkedve néztem rá és kétségbeesetten ziháltam, hisz egyszer csak rádöbbentem, hogy kivel állok szemben, hogy ki ül most itt mellettem és, hogy mi fog történni velem. 

 - Gond van a kis hölggyel? - szólt a férfi, de nem láttam az arcát.

 - Ó, semmi - mondta Louis higgadtan. - Csak egy kicsit fél. A félelmet azonban hamarosan elnyomja valami más - a férfi bólinthatott mögöttem, mert Louis tekintete újból rám szegeződött, aztán suttogva hozzátette: - A fájdalom.

 Nyöszörögtem, majd ahogy elindultunk lehunytam a szemem. Éreztem, hogy a biztonsági övem meglazult, de már késő volt. Kinyitottam a szemem. Az első emelkedőre kapaszkodott fel épp járművünk szépen, lassan. A fiú rámosolygott a mellettünk lévő sínekre, melyek émelyítő csavarba rendeződtek, itt-ott pedig fejjel lefelé fog majd vinni minket az utunk. Sorsom megpecsételődött. Kezeit lassan leemelte számról, viszont itt nem volt időm semmit sem kinyögni, mert hirtelen iszonyatos zuhanásba merítkeztünk.

 Az előttem ülő srác felemelt kézzel ordított, ahogy mindenki más is a járművön engem kivéve. Éles kanyar jobbra, újabb emelkedő és lejtő, végül szembe találtuk magunkat a csavarral.

 - Viszlát Darcy, jó volt veled - suttogta Louis, majd hirtelen felnyílt az engem biztonságban tartó fém öv, és egy fordulatnál kizuhantam a kocsiból. Sikítottam, ahogy csak kifért a torkomon, majd egyszer csak..

Drága olvasók!

Nagyon sajnálom, hogy eddig kellett várnotok az új részre, de a ballagási előkészületek és még rengeteg más dolgom volt, szóval nem igazán értem rá. Az elmúlt két estét és a ma délutánomat azonban rátok áldoztam és megírtam azt a részt, ami az eddigi kedvencem. Minden van benne: szórakozás, romantika, félelem, halál. Remélem nektek is annyira tetszett mint nekem.

Várom a visszajelzéseket kommentek és pipák formájában. Az előző résznél pipáltatok ugyan, de valamiért úgy éreztem, hogy eltávolodtatok tőlem és én is tőletek, szóval várom a véleményeket!

Ráadásul itt a nyári szünet, szóval most már végképpen lesz időm írni ide és a másik blogomba is, bár oda csak nagyon ritkán írok új fejezetet... Következő hétre azonban várható. :) 

Azt hiszem gyönyörű szép iskolaidő volt ez, de azért jó, hogy vége. 

Várom a komikat! :D

xx Esther