Önbizalom

2040. december 18., vasárnap 10:34

2. nap 

 Még hosszú percekig ültem az ajtó előtt az eddig megtudott információkat mustrálgatva.
Minden információ bizonyítja, hogy azok a fiúk a családom tagjai. Mindegy mennyire fáj, így van. Azonban ezt az egész helyzetet még Annabell is megnehezíti. Ő meg az a hülye alkuja, hogy segít kideríteni apáék titkát! Nevetséges! Ha apa és a bácsikáim azt szerették volna, hogy tudjak erről, akkor elmondták volna, és most nem lennék ebben a helyzetben. Akkor nem ismerném Annabellt, nem történt volna meg az az előbbi jelenet az étkezőben és nem lennék az, aki jelenleg vagyok. Egy ember, aki szinte már lelki roncshalmaz a sok felfoghatatlan információ hatására, és akinek fogalma sincs mi játszódik le a háta mögött. Vajon mit tervezhet Annabell? Ő is tud apáról, meg Zayn, Niall, Liam és Louis bácsi régi énjének garázdálkodásairól a fejemben? Nem tudok semmit, amit eddig talán meg kellett volna tudnom. Egyszerűen...

 - Elég. - suttogtam - Elég ebből az egészből! Utálom, hogy semmit nem tudok! Utálom, hogy mindenki csak titkolózik és tőlem várja el a lehetetlent! - A medálhoz kaptam, ami mint mindig, most is a nyakamban lógott a pulóver alatt rejtőzködve. Kiszabadítottam búvóhelyéről, és megpróbáltam kitépni a nyakamból, sikertelenül. Annabell megmondta. 

 Igazából, amiket mondott azok a dolgok mind igazak. Apáék titkolnak előlünk valamit. Amióta feltűnt az a lány megtudtam, hogy kitől örököltem a szemem színét és a göndör hajam. Azóta sokszorozódtak meg ugyan a rémálmaim is, mert ahányszor csak lehunyom a szemem, és álomba merülök, meglátogat egyikőjük. Tegnap éjjel is találkoztam álmomban apával és Niall bácsi fiatal énjével. Ő volt a kék szemű fiú, akinek kiabáltam. Ő volt az, aki járt a vízen... De az csak egy álom volt! Semmi több, hisz soha nem válhat valóra... ugye?

 Aztán ott van Zayn. Aki az én Zayn bácsim volt valaha. Vele találkozom legritkábban, de ugyanakkor ő hozza rám legjobban a frászt. Amelyik álmomban megjelenik, az mindig kiabálással és mérhetetlen félelemmel jár, de ez nem mehet így tovább. 

 - Nem lehetek gyenge örökké! Nem akarok gyenge lenni! Nem szabad gyengének lennem! Vége van. - Jelentettem ki magabiztosan magam elé, majd felálltam. A beépített szekrény felé indultam, ahol Annabell ládája rejtőzött. Tegnap láttam utoljára, mégis napoknak tűnt.

 Lassan emeltem ki a földre dobált néhány ruha alól a ládát, majd alaposan

szemügyre vettem a szekrény hátsó falát, amelyen nemrégen beestem. Most nyoma sem látszott a korábbi balesetnek. Ebben is Annabell keze lehet. Kiléptem a kis helyiségből, majd az ágyam felé vettem az irányt. A ládát a fehér ágytakaróra dobtam, majd leültem mellé, és újra felpattintottam a zárat.

 Tartalma nem változott, kivéve, hogy a nyaklánc bársonyból készült kis tokja, most üres volt. A naplók, a levél, a tőr a láda alján még mindig ott volt, ahol lennie kellett. Kivettem az egyik kis könyvet, és belelapoztam. Az első oldalon a tulajdonos neve állt, ez esetben a név Louis Tomlinson volt. Az írás maga egyszerű volt, és határozott. A bácsikám megszokott írása. 

 Sóhajtottam egy nagyot, majd kinyitottam valahol a közepe táján, és olvasni kezdtem:

"Zayn ma nagyon furán viselkedett. Perrie elment, és azt hiszem megviselte a távozása. Mostanság nem zökkenőmentes a kapcsolatuk, a negatív hangulat pedig mindenkire kicsapódik. Fogalmam sincs hogyan tovább."

 Perrie? Ó, hát persze! Zayn bácsi és Perrie 2016 még jegyesek voltak, és úgy látszik, hogy a kapcsolatukkal éppen valami probléma volt. Nem törődve az információval vettem ki a következő naplót, ami Niall Horan tulajdonát képezte, ezen is továbbhaladva kezdtem el olvasni ugyan úgy a közepéről a történet egy részét, amiből megtudhatok valamit.

"Nem értem mi üthetett belé! Eddig minden simán ment. A nyaraló megvásárlása, a lányok látogatásai. Erre hirtelen felfordul a világ, mert Nati nem ért ide öt órára, csak öt óra tízre. Azt hiszem Harry kezd kifordulni magából, és azok a karikák a szemei alatt! Állítom minden éjszakát végig virraszt! Csak tudnám, hogy miért..."

 Ezeket a sorokat olvasva, már kicsit elkapott a pánik. A "Harry" név alatt csakis apát értheti. Milyen okos meghatározás tőlem! Na de hogy nem alszik? Azt hiszem az az időszak amit apáék először ezen a helyen töltöttek feszültséggel és konfliktusokkal volt teli. Az alapján amit Louis és Niall leírt, mind fáradtak és idegesek voltak ez alatt az időszak alatt. 

  Úgy gondolom, hogy azokat, akiket az álmaimban látok, és akik ezeket a naplókat írták, nem illetik meg a "bácsi"-t a nevük után. Hiszen mind fiatalok voltak, és ebből eredendően tisztábbnak látom, ha inkább tegezem őket. 

 Becsuktam a naplót, majd Louisét is visszarakva a dobozba, az ágy előtt álló nagy fekete ládába dugtam Annabellét. A nagy láda lakatát is ráfordítottam, a kulcsot pedig a jobb felső fiókba rejtettem, a ruháim alá. 

 Aztán egyszer csak bevillant a tegnap este. A noteszem, és a nagy piros betűkkel belevésett szó, ami nem tőlem származott, de előtte nap még nem szerepelt benne. Valaki más írta, méghozzá azért, hogy nyomra vezessen engem. Senki nem lehetett, csak Annabell. Ez 100%.

 Gyorsan az éjjeliszekrény felé kaptam, és lekaptam róla a noteszt, melybe az álmaim tartalmát rajti. Lapozni kezdtem az üres oldalakat, mikor egyszer csak rábukkantam. Előző éjjel nem volt alkalmam foglalkozni ezzel a két szóval, most azonban van rá alkalmam, hisz még mindig ott volt:

ONE DIRECTION

 Elmosolyodtam, és kirohantam az ajtón le, egyenesen a földszintre, a számítógép elé. Nem foglalkoztam senkivel, akivel útközben találkoztam, kivéve ha felnőtt volt. Belebotlottam Willbe, Angelicaba, Harrybe, Sarephinába és sajnos Liam bácsiba is. Mikor meglátott megállított és megkérdezte jól érzem e már magam. Én persze bólintottam és elnézést kértem a viselkedésemért, de azt mondta semmi baj, mert megérti. Még váltottunk pár szót említésre nem méltó témákon belül, aztán haladtam tovább.

 A földszintre értem, mikor az utolsó lépcsőfokkal szemben lévő üvegajtón keresztül megláttam Kate-et a zongoránál. Körülötte Jake és Lucas legyeskedtek, amíg Kate nem intett valakinek a szoba túl oldalából. Egy alacsony alak közeledett feléjük, majd Charlottot fedeztem fel benne. A húgom ugyan azt a ruhát viselte mint reggel, a kék egybe részes szoknyáját a derekán szalaggal átkötve, és egy fehér kötött kardigánt. Most leült Kate mellé, a nála kétszer idősebb lány pedig megfogta az ujjait és a billentyűkre helyezte őket. Nagyon aranyos látvány volt.

 Valamennyire én is játszom zongorán, de nagyon nehéz zongoraműveket nem tudok eljátszani, ellentétben Kate-el. Ő nagyon régóta játszik zongorán, én meg csak pár éve.

 Elmosolyodtam, majd végighaladtam a folyosón, az étkező felé. A szobába érve apát és anyát leltem, amint épp egymás kezét szorongatták. Anya szemében ott égett a szikra, mely apa iránti elkötelezett szeretetét jelképezte. Először nem vettek észre, csak miután megköszörültem a torkomat.

 - Darcy! - Mondta meglepetten apa. Lassan kifújta a levegőt, majd felállt. - Azt hittem ma már nem látunk.

 - Hát, pedig itt vagyok - jelentettem ki -, és mondani szeretnék valamit.

 - És mi volna az? - Kérdezte anya kételkedve.

 - Elnézést szeretnék kérni a reggeli viselkedésemért. Nem volt jogos olyanokat mondanom, nagyon sajnálom! Azt sem tudom mi ütött belém akkor. 

 - Semmi baj kincsem, azt hiszem nem törődtünk veled eleget az elmúlt...

 - Nem, nem erről van szó! Nem a ti hibátok! Csak is az enyém! Az én hibám, nektek semmi közötök sincs hozzá. Ne aggódjatok értem! - Közelebb léptem hozzájuk, arckifejezésük pedig ellágyult a halottak alapján.

 - Hát jó - felelte apa -, de mi is mondani akartunk valamit.

 - És mi az?

 - Az idei Szentestét az étteremben töltjük. - mondta anya - Ugye nem baj?

 - Nem dehogy is! - Vágtam rá, majd elköszöntem és haladtam tovább.

 Az étterem kifejezésen apáék azt a közeli helyet értik ahová az ilyen nyaralások alkalmával el szoktunk látogatni. Minden év végén, majd elején. Eddig még sosem töltöttük ott a Szentestét, de itt az ideje némi újításnak, nem igaz?

 Beléptem a nappali ajtaján, és nagy szerencsémre a számítógép épp szabad volt. A TV előtt El és Sophia néni néztek épp valami sorozatot, rám egy pillantást sem vetettek. Mondjuk nem hiszem, hogy azért ahogy viselkedtem, inkább észre sem vehettek. Hangtalanul suhantam be a helyiségbe, ők pedig elég elfoglaltnak tűntek. A konyhából edények csörömpölése, és a mosogató zaja hallatszott ki, egy kiáltás kíséretében.

 - Niall! - Naomi néni felbőszült hangja volt az. Sophia és El néni csak kuncogni kezdtek a kiáltás hallatán, aztán Niall bácsi jelent meg a nappaliban a konyha felőli bejáraton. Biccentett egyet felém, majd a szájába vette a piros ujját, amire Naomi néni egyértelműen rácsaphatott valamivel. Elhelyezkedett nénikéim mellett a kanapén, én pedig csak fejcsóválva elmosolyodtam, és gépelni kezdtem a böngészőbe. 

 Azt a szót írtam be a keresőbe amit valaki a noteszembe firkantott, hisz jobb ötletem nem volt, az eredmény pedig nagyon meglepett.

Drága olvasók!

Nagyon sajnálom a csúszást ismételten, de a rám nehezedő teher egyre csak nő, az időm pedig egyre csak fogy a szóbeliig. Éppen ezért próbáltam nektek minél hosszabb részt írni, és azt hiszem sikerült. 

Várom a kommenteket és a véleményeket a mai részről, a következővel kapcsolatban pedig szeretnék annyit elmondani, hogy megpróbálok sietni vele.

Valamint el szeretném mondani, hogy a menüben megtalálható egy új menüpont, a "CSALÁDOK" néven, amellyel azt szeretném tisztázni a szemetekben, hogy mégis ki kinek a gyereke, és mikor született, valamint, hogy kinek hány van stb. Azt is leírtam, hogy a fiúk szerintem képzelt feleségeinek mi a neve. Remélem, hogy így jobban letisztul a köd a szemetek előtt a származásokkal kapcsolatokban, és úgy gondolom erre a jegyzetre nekem is szükségem volt már.

xx Esther      

Válasz

2040. december 18., vasárnap 09:17
2. nap

  - Hogy mondod kicsim? - kérdezett vissza anya. Jól tudja, hogy utálom, ha kérdéssel válaszolnak a kérdéseimre, de ő azért direkt is azt teszi.

 - Hagyd, Nati. - szólt oda neki apa. - Majd én. - eddig meredten bámult a tányérjára a kérdés hallatán, most pedig semleges tekintetét rám helyezte. Az asztalnál az összes felnőtt mintha megfeszült volna, de mindez csak egy röpke másodpercig tartott. Aztán folytatták azt, aminek éppen a közepén tartottak. - A kérdésedre a válasz kislányom az, hogy igen. Mikor annyi idős lehettem mint te meg Angelica göndör hajam volt.

 - Akkor ezt - megfogtam az egyik hosszú barna, göndör fürtömet és a magasba emeltem - tőled örököltük? Én, Charlott és Harry is?

 - Úgy van szívem. - válaszolta apa higgadtan, és Zayn bácsi felé fordult, aki végig figyelmesen nézte a jelenetet. Hát persze! Apa volt a göndör hajú fiú, pedig nagyon reméltem, hogy az álom csak egy hazugság volt. Azonban nincs ilyen szerencsém. Elismerem, annyira nem is lepett meg a dolog, hiszen kaptam ez előtt jeleket. Titkon viszont reméltem, hogy az apám fiatalkori éne nem rémálmaim főszereplője. - Nem igaz, Zayn?

- Én inkább nem avatkozom bele a családi dolgaitokba. - emelte fel bácsikám a kezeit védekezően, mire az asztal másik felénél valaki felkuncogott. Oda néztem és sejtésem beigazolódott. Természetesen az én örök bohóc Louis bácsikám volt az.

 - Nagyon bölcs döntés Zaynie. - nevette, mire a mogyoróbarna szemű férfi grimaszolt, aztán evett tovább.

 A reggeli többi része nyugodtan telt. Mindenki evett, ivott és beszélgetéseket folytatott a mellette ülő emberen keresztül, valahova máshova. Én példának okáért Kate-el beszélgettem, aki tőlem 4 emberrel ült arrébb. Ez a négy ember volt Valerie, mellette Will, mellette Harry, mellette pedig Olivia. Ezen a 4 emberen keresztül "beszélgettem" Kate-el, az egyetemi tanulmányairól. Nagyon jó társaságnak bizonyult, azonban egy idő után mintha elmúlt volna a beszélgetés kezdeti bája, így abbahagytuk. Zayn bácsi apával tárgyalt valamit a politikával kapcsolatban, ezért inkább befogtam a fülem, hisz nem tervezek miniszterelnök lenni. 

 Úgy gondoltam, hogy keresnem kéne egy kevésbé komoly beszélgetést, így Jake irányába fordultam. 

 - Niall bácsi, ide adnád a sót? - kérdezte a mellettem ülő fiú.

 - Hát persze Jake! - mosolygott Niall bácsi, és átnyújtotta a mellettem ülő fiúnak a sótartót, aki tőle srégen ült. 

 Az ülésrend nálunk úgy van, hogy a lépcsőlejáró egyenesen egy folyosóra juttat, amin ha végigmész az étkezőbe jutsz. Az étkezőben van egy olyan nagy ablak mint a szobámban, ez pedig a plafontól egészen a földig ér. Az asztal itt van elhelyezve. Az ablak felőli oldalon ülnek a felnőttek, a folyosó felőli oldalon pedig a gyerekek. Ha leülünk a felnőttek helyére, akkor közvetlenül velünk szembe van egy boltíves átjáró a nappaliba, a szomszédos falon pedig egy a nappaliba. Ez a két helyiség egymás mellett van. A nappaliból nyílik egy ajtó közvetlenül a konyhába. A tegnapi álmomban is ez az ajtó szerepelt A folyosó felőli asztalfőn mindig Liam bácsi ül, a másikon pedig a napi főszakács. Ez egy nálunk mára már megszokott rendszer. 

 Mikor Niall bácsi átnyújtotta a sótartót, tekintete átfutott rajtam. Azonban mikor észrevette, hogy őt bámulom visszanézett, én pedig ragyogó kék szemeivel találtam szembe magam. Eddig észre sem vettem, hogy milyen szép szeme van, most viszont más helyzetből néztem a tengerszín szempárba. Mégpedig úgy, hogy múlt éjszaka álmomban is láttam.

 Arcomból minden szín kiszaladt, és elkerekedett szemekkel fordítottam el a fejem. Arcom kezeimbe temettem, és mély gondolkodásba estem. Niall bácsi szemei pont olyanok voltak, mint a szőke hajú srácé az álomból. Nem is egy álomból. Nem tudom, hogy most mi van. Mégis mi ez!? Az a fiú biztos nem lehet...

"Lábujjhegyen lopództam el az ajtó mellé, ahol csendesen megbújva kezdtem hallgatózni.
  - Éhesek vagytok? - kérdezte egy férfi, vagy inkább fiú hang.
  - Én nagyon is! - szólt vissza neki egy másik.
  - Niall, te mindig éhes vagy! - szólt rá egy harmadik, úgy tűnik Niallre.
  - Nem is igaz! - védte meg magát Niall.
  - De, igaz. - szólt ismét a legelső hang, ami nekem szörnyen ismerős volt. Nem tudtam beazonosítani, de ismertem... valahonnan. - Mit kértek vacsorára?
  - Én csirkét .- egy ajtó csapódott és gyanítom az a srác ment be rajta aki a csirkét kérte."

 - Uram Isten... - suttogtam az emlék hatására. Hisz a fiút Niallnek hívták az álomban, mégpedig ő az a Niall volt akit én ismerek! Az a szőke hajú fiú Niall, az én Niall nevű bácsikám, csak fiatalon! Ahogy apa is, de akkor itt mindenki más is...

 "- Te mit keresel itt? - villany felkapcsolódott és egy rövid, tüsis hajú srác vont kérdőre a szoba másik végéből. Csak hallgattam, és kikerekedett szemekkel néztem őt. - Nem hallasz talán!? Mit csinálsz itt!? - ismételte meg a kérdést sokkal hangosabban, és azt hiszem ezt már a csirkések is meghallották.
- Mi a baj Liam? - jött egy hang a konyhából."

- Ezt nem hiszem el... - az újabb álomba illő kép szertefoszlott a szemem előtt, én pedig meglepően gyorsan keltem fel az asztal mellől, ez pedig mindenkinek feltűnt.

 - Mi a baj bogaram? - kérdezte Perrie kíváncsian.

 - Itt? Körülbelül minden. - mondtam mély lélegzetet véve és hátraléptem egyet. Az öt családfőre néztem, aztán megpróbáltam őket annak az öt fiúnak a helyébe illeszteni akiket az előbb láttam. Az eredmény pedig nem meglepően, túlzottan egyezett. 

 - Hogy mondod, Darcy? - csatlakozott a beszélgetéshez El néni.

 - Úgy, ahogy hallottátok. - válaszoltam pimaszul és éreztem, hogy lábaim remegni kezdtek a sokk hatására.

 - Darcy, én ezt nem értem! Olyan furán viselkedsz tegnap óta! - kezdte apa - Mi bánt?

 - Egyet értek apáddal, kislányom. Nagyon fura vagy mostanában, de nem csak tegnap óta. Az elmúlt pár hétben is ilyen voltál. Mi az oka?

 - Mintha érdekelne! Hisz egyszer sem kérdezted meg! - vontam felelősségre a saját anyámat. Eddigre már szinte mindenki engem figyelt és a falfehér arcomat. 

 Nem bírtam tovább, végigrohantam a rövid folyosón, egyenesen fel az emeletre, a szobám rejtekébe. Nem követett senki, de még mielőtt eljöttem volna, hallottam apa kiáltását:

 - Darcy, azonnal gyere vissza!

 - Hagyd, Harry! - mondta neki Liam bácsi. - Ez csak egy tinédzser kori trauma lehet. Majd elmúlik!

 Lihegve rontottam be a szobámba, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Lehet, hogy ez nem volt túl szép tőlem az imént, de muszáj volt végre kiengednem azt, ami bennem dúl. Még akkor is ha ez másoknak nem tetszik. Gyenge vagyok, mert félek elveszíteni a szeretteim, de ez ellen én nem tehetek semmit. Inkább háttal az ajtónak támaszkodtam, és lassan csúsztam a föld felé, míg magával nem ragadott saját kis világom bejárata.

Drága olvasók!

Elnézést kérek tőletek a nagy csúszásért de megpróbálok ezentúl rendszeresen minden hétvégén hozni nektek egy-egy részt. Eddig ez azért maradt ki, mert ugye most kellett írni az írásbeli felvételit, az utolsó héten pedig eltiltottak az internettől. :(

Azonban már mindennek vége, kivéve azt a szóbelit amire majd február 22-én kerül sor az egész felsős biológia-kémia tananyagból, szóval akkor se várjatok tőlem semmi komolyat. 

Szombaton higgyétek el eszembe jutottatok, hisz megígértem nektek! ;) Most pedig remélem tetszett az új rész! Várom a véleményeket és azt is, hogy nektek, hogyan sikerült a központi. Nekem a magyar ment, a matekban meg csak az utolsó 3-at nem tudtam! :)

xx Esther 

 

 

Végzetes hiba

2040. december 18., vasárnap 08:57
2. nap

 Leérve a lépcsőn Jake elengedte a kezem, és lehuppant a szokásos helyére. Én mellé ültem. Valerie már ott ült a másik oldalamon, és hangosan korgó gyomorral fordult felém.

 - Te meg hol jártál? - Vont kérdőre. - Már az idegesítő ikertesómat kellett utánad küldeni. Egyébként tegnap mikor keveredtél haza?

 - Őszintén szólva, nem is tudom. Miután elmentetek már nem sok minden történt. Csak sétáltam a hóban, és halálra fagytam. - Természetesen hazudtam, de senki nem tudhatja meg, hogy mi történt velem valójában. Ez is benne volt az alkuban. 

 Mosolyt erőltettem az arcomra, majd az étkezőbe éppen becsörtető anyukámra néztem. A kezében egy nagy tálcát egyensúlyozott, mely tele volt rakva a legkülönbözőbb kiőrlésű kenyerekkel. Mögötte közvetlen Perrie tűnt fel, akit végérvényesen azért tegezhetek, mert betöltöttem a 17-et. Meg azért is, mert nem szeretné, hogy vénülő kisasszonyként gondoljunk rá. Bár ez az utóbbi az én gondolatom.

  - Nem láttátok Lucast? - Mondta végül.

 - A szobájában láttuk Darcyval. Bár inkább hallottuk. Nem igaz, Darc? - Mosolygott rám Jake. Vetettem rá egy pillantást, de mikor Perrie és Louis bácsi vetettek egy titokzatos pillantást, eszembe jutott Annabell. Csak második napja vagyunk itt, de nem is telik el óra úgy, hogy ne gondoljak rá, meg azokra a dolgokra amiket mondott.

 - De igen - kezdtem bele -, valami dalt énekelt a szobájában. Kihallatszott a folyosóra, ezért mentem oda az ajtó elé, és ezért késtem. Jake ott talált rám, aztán hallgattuk még egy kicsit. - Louis bácsi, és az asztalnál ülő összes felnőtt megfeszült az imént mondottak hatására. Mi történhetett? - De el kell mondjam, hogy nagyon jó hangja van.

 - Igen, abban biztos vagyok. - Felelte El néni, és férjére pillantott.

 A beszélgetést a lépcső felől hallatszó léptek zavarták meg, ami Lucastól származtak. Ahogy belépett a szobába minden szem rá szegeződött. Meglepetten pillantott körbe a szülei némiképp szúrós tekintete miatt. Pár pillanattal később apa jelent meg az ajtóban.

 - Louis, a fiadat a szobájában találtam. Remélem nem gond, ha szóltam neki jöjjön le. - Apa megkerülte az asztalt és közvetlenül velem szemben foglalt helyet, Zayn bácsi és egy üres szék között, amit hamarosan édesanyám foglal el.

 - Dehogy, Harold. - Louis bácsi kissebb mosolyt erőltetett az arcára, aztán a fiára meredt. - Úgy is el akartam majd vele beszélgetni a szabályokkal kapcsolatban. - A hangjából áradó szigor hatására egyenes vonallá préseltem a számat, szemeimet pedig behunytam. Mikor egyszer régen apa így beszélt hozzám sírva fakadtam. Pedig csak arra kértem anyát, hogy had karaokézzunk egy ilyen családi összejövetel során. Ő csak megrázta a fejét, apa pedig határozott szigorúsággal beszélgetett el velem erről a dologról. Soha többé nem hoznám szóba.

 - T-tényleg? - Dadogta Lucas. Én csak bocsánatkérően rápillantottam az asztal felett, mire a szemembe nézett, és megrázta a fejét. 

 - Tudjátok mit? - Szólt Sophia néni. - Hagyjuk most ezt inkább, és együnk!

 Mint egy varázsütésre, minden feszültség feloldódott, csak Lucas hunyorgott még mindig üres tekintettel maga elé. Az időközben elémkerült barna zsemléket kezdtem vizsgálni, hogy melyiket is válasszam, mikor sikerült kiválasztanom felnéztem, és apa tekintetével találtam szembe magam. Engem bámult, és mosolygott. Méghozzá ijesztően ismerősen. Ajkaim enyhén elnyíltak és félúton kiesett a kezemből a zsemle. Néhányan értetlenül néztek rám, köztük Niall bácsi, Jake, Angie, Valerie.

 - Kicsim, minden rendben? - Szólt apa, de nem volt erőm válaszolni. Hirtelen minden amit eddig szerencsésen elfeledtem, az eszembe ötlött. Az egyre öregedő fiú, az álomból, és az a név amit suttogott. 

 - Harold Edward Styles. 

 - Igen, Darcy. - Nem vettem észre, hogy hangosan is kimondtam a szavakat. Gyorsan felkaptam a leejtett ételt, és megráztam a fejemet.
 - Semmi, csak tudod - szám elnyílt, de nem jöttek belőle a szavak -, nem is tudom, hogy mi ütött belém.
 - Akkor jó. - Válaszolta, majd mindenki visszafordult a reggelije felé. De nem bírtam ki, nem állhattam meg itt. Nem elégszem meg ennyivel. Több információra van szükségem.
 - Apa, mond, neked volt valaha göndör hajad?

Drága olvasók!
Mint látjátok megérkeztem a következő résszel, és nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Továbbra is várom a saját véleményeteket és boldog új évet szeretnék kívánni! Nekem elég őrült éjszakám volt 31-én, remélem ti is legalább olyan jól éreztétek magatokat mint én. Méltó zárása volt ez, egy csodálatos évnek! Még akkor is, ha nem alakult minden úgy, ahogy szerettem volna. :)
Új blogom pedig már látható a menü utolsó pontjában. Szeretettel várok mindenkit! 

xx Esther

Közlemény

Drága olvasók!

Nem olyan régen említettem nektek egy blogot, amit terveztem. Eleinte ennek a blognak a ''testvére'' lett volna, de a végeredménye merőben eltér ettől. Egy könyvre, és egy mesére alapszik. Azért írom most ezt a bejegyzést, hogy közöljem veletek, felkerült a prológus, és sok szeretettel várom az olvasókat. Remélem lesz olyan, akinek megtetszik, és feliratkozik. Hamarosan a menüben is látható lesz. Várom az érdeklődőket, és a véleményeket!

Jégtánc

Kellemes olvasást!

xx Esther

U.i.: Új rész holnap várható! :)

Blogverseny

Drága feliratkozók!

Nem is tudom pontosan már, hogy mikor, de a blog meghirdette első blogversenyét. Most ezzel kapcsolatban írok nektek bejegyzést, mivel sajnos rossz hírrel kell szolgálnom...
Személyes okok miatt a blogversenyt töröltem. Tudom, hogy ezért most sokan utálni fogtok, vagy már utáltok, de mostanában egyre nagyobb lett a vállamon a teher. A felvételi előkészítők, a millió szakkör, és még sorolhatnám a végtelenig. Ezek most kifogásnak tűnnek, de higgyétek el, hogy megélni mindent más, mint így elolvasni. Nem is beszélve azt, hogy mi minden történt mostanában a családommal.
A blogról nyugodtan le lehet iratkozni, kinek hogy tetszik. Nem szerettelek volna benneteket becsapni, nem is annak szántam ezt az egészet. A gyűlölködő kommentek felőlem jöhetnek, el tudom viselni mások véleményét, lehet az pozitív vagy negatív.
Sajnálom, hogy így történt. A bocsánatotokat kérem...

xx Esther

1. naplóbejegyzés

2040. december 18., vasárnap 08:22
2. nap 

Kedves naplóm!

Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy elkezdem írni ezt az egészet. A fejemben millió kérdés kavarog, és nem tudom mit kezdjek velük. Nincs itt Annabell, hogy segítsen, bár tőle semmit nem kaptam a világon, csak egy fekete mintát a csuklómon, ahol megvágott. Halálra lettem rémisztve, de az én döntésem volt, és el kell fogadnom.
Az éjszaka megint rémálmom volt. Még mindig a parkban jártam, ahol a minap, de nem voltam egyedül. Csak egy ideig. Aztán a tó másik oldalán, mert egy tó partján álltam, valami mozgást észleltem. Végül megjelent egy férfi, vagy inkább egy fiú, nem is tudom... Itt kiesett egy rész, aztán már csak arra emlékszem, hogy apa felém lépdelt az arca pedig folyamatosan változott és változott. Mikor már csak pár lépés választott el minket egy határozottan ismerős arcban ülő zöld szempár tekintett vissza rám. Ő volt az, a göndör hajú fiú, és azt mondta, hogy a neve Harold Edward Styles.
De ezt nem akarom elhinni. Ez a név az apám neve ő pedig... ő pedig nem lehet az apám... lehetetlen...
De azt is meg kel említsem, hogy apáról soha nem készültek fiatalkori képek, vagy legalább is nekünk egyet sem mutatott magáról. Soha nem beszélt a múltjáról, de soha nem is kérdeztük. Most már bánom, hogy nem tettük, de ha rajtam múlik ez hamarosan meg fog változni. Mindent meg akarok tenni, hogy bebizonyítsam az a fiú nem az apám! Nem lehet az, mert folyamatosan bánt engem! Csak fájdalmat tudott okozni, ő meg a... barátai!
Viszont félek. Félek attól, hogy nincs igazam. Félek tőle, mert egyenlőre nincs bizonyítékom róla. Egyenlőre, pedig még a kiindulási pont sincs meg, ahonnan kezdhetném az egészet.
Az éjszaka az álmaimról szóló noteszt az éjjeliszekrényen találtam, pedig határozottan emlékszem rá, hogy a fiókba csúsztattam kipakolás közben. Nem tudom, hogy hogyan került máshova. Gyanúsnak találtam viszont azt, hogy az egyik lapon a közepe táján, ahová még nem írtam, egy nagy, piros betűkkel írott szót biggyesztettek:

"ONE DIRECTION"

Ez volt az a szó, illetve két szó. Nem tudom mit akarnak jelenteni. Miért írná bárki is ezt a noteszembe? És ki tenne ilyet, vagy miért tenne ilyet? Megint csak a kérdések. Néha már úgy érzem beléjük roskadok, pedig csak nemrégen kötöttem meg azt az úgynevezett "alkut". Azóta egy jel került a vágás helyére, ami szinte meg sem látszik. A jel kicsi, de magabiztos vonalak alkotják, melyek tekerednek, csavarodnak, és a tenyerem közepén érnek véget. Nem tudom, hogyan fogom elrejteni anyáék, vagy bárki más elől. Olyan feltűnően fekete, hogy szinte fáj ránéznem is...

Tegnap este, mikor hazavonszoltam magam teljes öntudatlanságban mindenki rám szegezte a tekintetét a nappaliban, és felajánlották a segítségüket. Én azonban csak gépi hangon, üres tekintettel mindenkinek ugyan azt mondtam. Nem tudom mi ütött akkor belém. Üresnek éreztem magam, és elhagyottnak. Mintha a vér, ami kicsordult az ereimből és a hóra hullott megfosztott volna minden életerőmtől. Kicsit ijesztő volt, de este Zayn bácsi feljött, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Nagyon kedves volt tőle, de persze ő mindig ilyen volt. 

Most azonban mindjárt reggeli, és már hallom is El néni kiáltozásait, hogy toljuk már le hozzá a képünket. Ilyenkor mindig nagyon viccesnek találom, de erről ennyit. most reggeliznem kell.

Darcy Styles

2040. december 18.

 Becsuktam magam előtt a fekete, kemény táblás könyvet, melybe az imént írtam.

 Nem tudom, miért kezdtem naplót írni, de jó ötletnek tűnik megosztani valamivel a gondolataimat ami nem nevet ki, és biztosan hisz nekem.

 - Reggeli! - Hallottam ismét Eleanor néni kiáltását, de mintha anyáéval vegyült volna. 

 Gyorsan felugrottam az ágyról, a naplót pedig a párna alá rejtettem. Ez olyan régi filmes dolog, azt hiszem. Átszeltem a szobát és kiléptem az ajtón. Halkan indultam meg lefelé a lépcsőn, világos farmeremben és sötétkék, kasmír pulóveremben. A harmadik emeleten az egyik szobából halk éneklés hallatszott. Nyitva volt az ajtó, én pedig akaratlanul is elindultam a hang irányába. Belestem az ajtón, odabent pedig megpillantottam Lucast. Valami dallamot énekelgetett éppen, én pedig elmosolyodtam. Még sosem hallottam őt énekelni, pedig egész jó hangja van. Kíváncsi vagyok honnan örökölhette. 

 - Tudja Miss Styles, nem illik fiatalemberek után hallgatózni, miközben ők éppen a szobájukban pakolásznak. - szólalt meg mögöttem egy hang. Lucas nem vette észre, mert folytatta amit eddig. Megfordultam és Jake állt előttem. - Nem gondolja?

 - Te meg mit csinálsz itt? Halálra rémisztettél! - Förmedtem rá. 

 - Bocs. Mit csinálsz itt? - Kérdezte, és belesett mellettem a szobába.

 - Azt, amit mondtál. - Válaszoltam, és mind a ketten hallgattuk tovább a szekrénybe pakoló Lucas énekét. Minden hang kellemesen simogatta a fülem, nem énekelt hamisan, érezhető volt a tehetsége.

 - Nem tudtam hogy tud énekelni. - suttogta felettem Jake, és elrántott az ajtó elől. - Nem jössz?

 - Hova?

 - Hát reggelizni! Eleanor néni meg anyukád ki fog minket nyuvasztani, ha nem megyünk le azonnal. Amúgy is érted küldtek, csak azt nem hittem, hogy Lucas szobája előtt szobrozva találok rád. - Furán húzogatni kezdte a szemöldökét, én valószínűleg fura képet vághattam mert kuncogni kezdett.

 - Mire célzol? - Kérdeztem mit sem sejtve. Egy pillanatra mint ha eltűnt volna az arcáról a magabiztosság, és megremegett volna. De ez csupán néhány néhány pillanat volt. Talán csak képzeltem.

 - Semmire nem célzok. Na gyere! - Magával húzott, én pedig követtem lefelé a lépcsőn. Kezem a kezébe vette, testem pedig valami fura borzongást engedett meg magának. Tapasztaltam már, de Jake soha nem hozta ki belőlem ezt. Olyan rég ismerem pedig...

Boldog karácsonyt!

Kedves olvasók!

Ezennel szeretnék nektek ismét nagyon boldog karácsonyt kívánni! Remélem nagyon jól telt el nektek ez a nap. Nekem jobb is lehetett volna, de ez most nem ide tartozik. Végül is megkaptam azt, amire vágytam. :)
Ti is megkaptátok azt, amire vágytatok? Legyen az valami ajándék, vagy egy családi összejövetel? Remélem teljesült minden kívánságotok! :D

xx Esther