1. naplóbejegyzés

2040. december 18., vasárnap 08:22
2. nap 

Kedves naplóm!

Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy elkezdem írni ezt az egészet. A fejemben millió kérdés kavarog, és nem tudom mit kezdjek velük. Nincs itt Annabell, hogy segítsen, bár tőle semmit nem kaptam a világon, csak egy fekete mintát a csuklómon, ahol megvágott. Halálra lettem rémisztve, de az én döntésem volt, és el kell fogadnom.
Az éjszaka megint rémálmom volt. Még mindig a parkban jártam, ahol a minap, de nem voltam egyedül. Csak egy ideig. Aztán a tó másik oldalán, mert egy tó partján álltam, valami mozgást észleltem. Végül megjelent egy férfi, vagy inkább egy fiú, nem is tudom... Itt kiesett egy rész, aztán már csak arra emlékszem, hogy apa felém lépdelt az arca pedig folyamatosan változott és változott. Mikor már csak pár lépés választott el minket egy határozottan ismerős arcban ülő zöld szempár tekintett vissza rám. Ő volt az, a göndör hajú fiú, és azt mondta, hogy a neve Harold Edward Styles.
De ezt nem akarom elhinni. Ez a név az apám neve ő pedig... ő pedig nem lehet az apám... lehetetlen...
De azt is meg kel említsem, hogy apáról soha nem készültek fiatalkori képek, vagy legalább is nekünk egyet sem mutatott magáról. Soha nem beszélt a múltjáról, de soha nem is kérdeztük. Most már bánom, hogy nem tettük, de ha rajtam múlik ez hamarosan meg fog változni. Mindent meg akarok tenni, hogy bebizonyítsam az a fiú nem az apám! Nem lehet az, mert folyamatosan bánt engem! Csak fájdalmat tudott okozni, ő meg a... barátai!
Viszont félek. Félek attól, hogy nincs igazam. Félek tőle, mert egyenlőre nincs bizonyítékom róla. Egyenlőre, pedig még a kiindulási pont sincs meg, ahonnan kezdhetném az egészet.
Az éjszaka az álmaimról szóló noteszt az éjjeliszekrényen találtam, pedig határozottan emlékszem rá, hogy a fiókba csúsztattam kipakolás közben. Nem tudom, hogy hogyan került máshova. Gyanúsnak találtam viszont azt, hogy az egyik lapon a közepe táján, ahová még nem írtam, egy nagy, piros betűkkel írott szót biggyesztettek:

"ONE DIRECTION"

Ez volt az a szó, illetve két szó. Nem tudom mit akarnak jelenteni. Miért írná bárki is ezt a noteszembe? És ki tenne ilyet, vagy miért tenne ilyet? Megint csak a kérdések. Néha már úgy érzem beléjük roskadok, pedig csak nemrégen kötöttem meg azt az úgynevezett "alkut". Azóta egy jel került a vágás helyére, ami szinte meg sem látszik. A jel kicsi, de magabiztos vonalak alkotják, melyek tekerednek, csavarodnak, és a tenyerem közepén érnek véget. Nem tudom, hogyan fogom elrejteni anyáék, vagy bárki más elől. Olyan feltűnően fekete, hogy szinte fáj ránéznem is...

Tegnap este, mikor hazavonszoltam magam teljes öntudatlanságban mindenki rám szegezte a tekintetét a nappaliban, és felajánlották a segítségüket. Én azonban csak gépi hangon, üres tekintettel mindenkinek ugyan azt mondtam. Nem tudom mi ütött akkor belém. Üresnek éreztem magam, és elhagyottnak. Mintha a vér, ami kicsordult az ereimből és a hóra hullott megfosztott volna minden életerőmtől. Kicsit ijesztő volt, de este Zayn bácsi feljött, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Nagyon kedves volt tőle, de persze ő mindig ilyen volt. 

Most azonban mindjárt reggeli, és már hallom is El néni kiáltozásait, hogy toljuk már le hozzá a képünket. Ilyenkor mindig nagyon viccesnek találom, de erről ennyit. most reggeliznem kell.

Darcy Styles

2040. december 18.

 Becsuktam magam előtt a fekete, kemény táblás könyvet, melybe az imént írtam.

 Nem tudom, miért kezdtem naplót írni, de jó ötletnek tűnik megosztani valamivel a gondolataimat ami nem nevet ki, és biztosan hisz nekem.

 - Reggeli! - Hallottam ismét Eleanor néni kiáltását, de mintha anyáéval vegyült volna. 

 Gyorsan felugrottam az ágyról, a naplót pedig a párna alá rejtettem. Ez olyan régi filmes dolog, azt hiszem. Átszeltem a szobát és kiléptem az ajtón. Halkan indultam meg lefelé a lépcsőn, világos farmeremben és sötétkék, kasmír pulóveremben. A harmadik emeleten az egyik szobából halk éneklés hallatszott. Nyitva volt az ajtó, én pedig akaratlanul is elindultam a hang irányába. Belestem az ajtón, odabent pedig megpillantottam Lucast. Valami dallamot énekelgetett éppen, én pedig elmosolyodtam. Még sosem hallottam őt énekelni, pedig egész jó hangja van. Kíváncsi vagyok honnan örökölhette. 

 - Tudja Miss Styles, nem illik fiatalemberek után hallgatózni, miközben ők éppen a szobájukban pakolásznak. - szólalt meg mögöttem egy hang. Lucas nem vette észre, mert folytatta amit eddig. Megfordultam és Jake állt előttem. - Nem gondolja?

 - Te meg mit csinálsz itt? Halálra rémisztettél! - Förmedtem rá. 

 - Bocs. Mit csinálsz itt? - Kérdezte, és belesett mellettem a szobába.

 - Azt, amit mondtál. - Válaszoltam, és mind a ketten hallgattuk tovább a szekrénybe pakoló Lucas énekét. Minden hang kellemesen simogatta a fülem, nem énekelt hamisan, érezhető volt a tehetsége.

 - Nem tudtam hogy tud énekelni. - suttogta felettem Jake, és elrántott az ajtó elől. - Nem jössz?

 - Hova?

 - Hát reggelizni! Eleanor néni meg anyukád ki fog minket nyuvasztani, ha nem megyünk le azonnal. Amúgy is érted küldtek, csak azt nem hittem, hogy Lucas szobája előtt szobrozva találok rád. - Furán húzogatni kezdte a szemöldökét, én valószínűleg fura képet vághattam mert kuncogni kezdett.

 - Mire célzol? - Kérdeztem mit sem sejtve. Egy pillanatra mint ha eltűnt volna az arcáról a magabiztosság, és megremegett volna. De ez csupán néhány néhány pillanat volt. Talán csak képzeltem.

 - Semmire nem célzok. Na gyere! - Magával húzott, én pedig követtem lefelé a lépcsőn. Kezem a kezébe vette, testem pedig valami fura borzongást engedett meg magának. Tapasztaltam már, de Jake soha nem hozta ki belőlem ezt. Olyan rég ismerem pedig...