Annabell

2040. december 17., szombat 15:36
1. nap

 Eddig el sem tudtam képzelni, hogy hány kérdés merülhet fel egy lányban, ha csupán 4 percre is hunyja le a szemét valami hát borzongató dolog után. Most viszont pontosan tudom rá a választ, ami egyenlő a végtelennel. Millió kérdés a fejemben és nulla válasz rájuk. Kavargó gondolatok, másodpercenként felmerülő kérdések, majd kiugró szív és fejfájás ami az elmúlt 4 perc alatt kínozott. Mit tehetnék én? Annabell Storn egy lány volt, és azok alapján amit papírra vetett ismerte a bácsikáimat és az apámat is. Azt az apát akitől ha megkérdezném, hogy ki volt ez a lány azt mondaná nem tudja. Hazudna nekem, pedig ez nem volt tisztességes a mi családunkban, nem hazudunk egymásnak, sem pedig magunknak...

 Ahogy lehunyt szemem feltárult, megpillantottam a plafont és nagyon melegem volt, pedig a fűtést csak egy órája kapcsolta fel Niall bácsi. Nem aludtam a földön, csak pár percig pihentem rajt, és elgondolkodtam. A levélen, a papírokon. Ez a lány tudott valamit, amit én nem tudtam. Valami olyat, amit csak apáék tudnak és amit eltitkoltak előlünk. Mindenki elől. Jake elől, Kate elől, Valerie elől, Olivia elől, Lucas elől, Harry elől és még tudnám sorolni a tudatlanok névsorát. Felálltam és sétálgatni kezdtem a szobában. A halvány, szürke fény megcsillogtatta a világos parkettát, a nárciszok harsányan illatozva, mozdulatlanul álltak továbbra is a vázában. A beépített szekrény kivett hátulja még mindig a szoba közepén díszelgett, én pedig sokszor megkerülvén köröztem. Megtorpantam, és csak bámultam a semmibe. Tekintetem azonban lassan az ablakra siklott. Odakint láttam a fák lombját, azokon túl pedig a vékony hó réteggel borított gyepet. Nem látszott a zöld színe, csupán a rászitált hó, azonban miután alaposabban szem ügyre vettem, megláttam pár kibukó fűszálat. Szám mosolyra húztam, mert egyedül volt. Egyedül, akárcsak én ezekkel az információkkal azok közül, akik alig tudnak belőlük valamit.

 A következő pillanatban a szemem a vas ládára vándorolt, és a levélre, amely mellé hullott. Leültem elé, és eszembe jutott mit írt Annabell a levélbe. Azt állt benne, hogy van még benn egy bársony tasak és egy tőr. Kíváncsivá tett most, ahogy visszagondoltam rá, ezért egy mély levegőt vettem és újra a doboz felé nyúltam. Kivettem az öt naplót, amely régen még apáé és a bácsikáimé volt, aztán haladtam tovább. Volt benne egy mintás póló is, melyen boszorkány szimbólumokat véltem felfedezni. Érdekessége az volt, hogy amint megfordítottam, ugyan azok a minták voltak rajta, mint az elején. A derék résznél keskeny vér vörös szalag fogta körbe, fekete alapszínükön pedig átütött az arany színű minta. Mély V alakú kivágása volt, ujjai pedig háromnegyedesek voltak, végükön varrott csík után kiszélesedtek. Talán Annabell csak elfelejtette említeni, hogy beletette a felsőt is vagy ezt a levél megírása után rakta bele? Minden esetre is, egyszer biztos hasznát veszi majd.

 A póló után, megláttam egymás mellett heverni a bársony tokot, és a bőr tokot is. Mindegyikben volt valami rejtélyes, titokzatos, de félelmetes is. Díszítésük a pólóéval egyezett, így irányítottak magukra az emberek tekintetét. Melyiket nyissam ki először?

 Amint feltettem magamban a kérdést, az ablakon beáramló fény hirtelen elgyengült. Megremegett, akárcsak a kezem ahogy a bársony tokban rejlő tárgy után akartam nyúlni. Gyanúsnak találtam de nem foglalkoztam vele. A kíváncsiság hajt, és ha nem teszek eleget neki, akkor megemészt.

 Végül minden porcikámmal megpróbáltam a tasakra koncentrálni, és kivettem a helyéről. Egy porszem sem éktelenkedett rajta, azonban a vörös bársony csordultig volt díszítve arany színű jelképekkel. Tartalma nem volt nehéz, szinte már kezdtem elhinni hogy semmi nincs benne, de az érintésére már nem voltak kétségeim a tartalmával kapcsolatban. Ahogy tapogattam, kezem valami égető érzés csiklandozta, nem voltam biztos hogy jó ötlet de muszáj volt kinyitnom.

 Kigomboltam a finom bársonyt, és fejre állítottam. Nem tudtam pontosan mi lehet benne, de valami azt súgta legbelül, hogy nagyon rosszul cselekszem. A gravitáció következtében a tasakból egy nyaklánc hullott a földre, felfedve ezzel kilétét. Ahogy a földön koppant, megpillanthattam a medált, amely minden díszét jelentette. Egyébként csak egy sima lánc volt ezüstből. Azonban a medál nagyon különlegesen nézett ki. Vonzotta a tekintetet de amint ránéztél meg is bántad. Én így voltam ezzel. Egy öt ágú csillagot jelképezett, amit egy sárkány font keresztül. Pikkelyei egyenként voltak ráillesztve, így láthatóvá vált, milyen alaposan dolgoztak rajta. Még sosem láttam azelőtt ehhez foghatót, nem csak a kinézete miatt, hanem amiatt is hogy valami meghatározhatatlanul különleges erő sugárzott belőle. Valami félelmetes, és olyan amitől minden apró szőr szál felállt a hátamon.

 Felugrottam a helyemről, amint földet ért, és hátrálni kezdtem. A levegő lehűlt a szobában, és komor sötétség keletkezett. Kifújtam a levegőt, leheletem pedig nyomot hagyott a levegőben. Negatív energiák futkostak a falon, és árnyakat láttam a szemem sarkából a falon táncolni. Semmi nem volt ott, de mintha még is lett volna. A hideg levegő végigfutott a hátamon, de én csak a medált tudtam nézni. Semmi másra nem voltam képes, mint azt figyelni. A bútorok mind e közben sötétebbnek tűntek mint egy komor téli éjszaka, a nárciszok szirmai pedig mintha megfagytak volna, talán még dideregtek is?

 Anélkül hogy szerettem volna, megindultam a lánc felé, ami továbbra is a földön hevert, tőlem legalább két méter távolságra. Közelebb érve hozzá, egyre jobban kezdtem fázni. Arcom kipirosodott, szám pedig kiszáradt. Nyelni is alig tudtam de lassú lépteim fokozatossá tették a levegő változását, és ez valamennyire segített. Mikor elé értem leguggoltam, és remegő kezem közelített felé. Úgy éreztem magam, mint ha nem is én lennék, mint ha valami más irányítana. A medál mágnesként húzta maga felé remegő kezeimet amíg el nem érték. Amint ez megtörtént elöntött a vágy. Szemeim előtt soha nem látott kép kockák futottak végig. Jobbra-balra ingattam a fejem, nagyon lassan, amíg le nem hunytam a szemeimet. A nyaklánc a kezemben volt, azonban amint lezárult a szemhéjam kiesett a kezemből. Dőlni kezdtem, amíg el nem értem a földet és be nem vágtam az oldalam. A fájdalom az érintett pontba nyílalt, azonban nem volt időm, hogy reagáljak rá...

 Mikor újra magamhoz tértem az ágyon feküdtem. Fogalmam sem volt arról, hogy hogy kerültem fel az ágyamra, de az biztos hogy rajta feküdtem, és az ablakon át észrevettem hogy esik ott kint a hó. Felültem, és végigvezettem a tekintetem a szoba minden szegletén. Eleinte semmit nem vettem észre, de aztán a beépített szekrényből egy alak lépett elő. Eleinte azt hittem hogy Valerie, de aztán amint felém fordította az arcát, egyből rájöttem, hogy ez nem ő. Ennek a lánynak is fekete haja volt, de nagyon nyúzottan nézett ki. Szemei körül enyhén füstös, elkenődött szem festék volt észrevehető, arca pedig gömbölyded volt. Haja csapzott, ruházata nem hasonlított semmihez amit eddig láttam, bár valahonnan ismerős volt a stílusa. Talán anya egyik fiatalkori fényképéről volt ismerős? Nem voltam benne biztos, de amint észrevettem sikítani akartam, a szó azonban a torkomon akadt.

 Hirtelen az jutott eszembe hogy apáról soha nem láttam fiatal kori fényképeket. Szinte semmit, soha nem mesélt nekem a múltjáról...

Szám továbbra is nyitva volt, és valami hangtalan visítás hagyta el. A lány rámosolygott, én pedig a fal felé kezdtem mászni az ágyon ülve. Egész testével felém fordult, és lassan lépkedett. Szinte már nézni is kínzás volt.

 - Nyugodj meg! Semmi bajod nem fog esni ha rajtam áll. - mondta boldogan, és megtorpant - Hogy hívnak?

 Egy pillanatra haboztam, és csak tátogtam, de végül remegő hanggal feleltem. - A nevem Darcy.

 - Megtudhatom azt is, hogy milyen Darcy?

- Styles. - feleltem kurtán és nagyot nyeltem. Az előttem álló személy hangja tele volt élettel és maga biztossággal. Ahhoz képest pedig hogy milyen nyúzottnak tűnt, még szép is volt... Csodaszép. - Te ki vagy?