Kérdések lavinája

2040. december 17., szombat 16:36

1. nap

 - Styles vagy? - Nézett rám az ismeretlen lány, és az arca olyan fehérre fakult, mint az ablakon túl hulló hó. Ijedtebbnek tűnt mint én, pedig nekem volt nagyobb jogom félni tőle. Végül is, nem én jelentem meg az ő szobájában vad idegenként, és nem én kérdezősködtem tőle úgy, hogy még a nevemet sem árultam el.

 Csak bámultam rá, és ugyan úgy rám. Egyikünk sem tudta, hogy mit szóljon. Valami őt is megrázta velem kapcsolatban, de eddig csak a nevem árultam el neki, talán azzal van valami probléma? Leszállt közénk a kínos csend, mint a köd, hűvös őszi éjszakákon. Most már csak a semmit bámulta, és gondolkozott, amíg én még egyszer végigmértem a hívatlan látogatót. Megvoltam ezzel, és úgy döntöttem hogy véget vetek a hallgatásnak. Leszedtem magamról a takarót, és leültem az ágy szélére. Tekintetem a padlóra szegeztem, és úgy folytattam.

 - Mi a baj? - Kérdeztem tőle, mire csak megrázta a fejét és közelebb lépett.

 - Semmi, csak tudod most hogy alaposan megnéztelek, annyira hasonlítasz Harryre. - felelte, én pedig összerázkódtam ahogy kimondta apa nevét. Úgy tűnik ismeri, vagy inkább ismerte őt. De az utóbbi csak akkor igaz, ha az, akinek gondolom. - Nem tudod ki vagyok, igaz? Sosem mesélt rólam. - Halványan elmosolyodott, és egy pillanatra ő is a földet nézte. Hangjában csengett a remény, de ott volt benn a kétség is.

 - Nem, nem tudom ki vagy. De van egy halvány sejtésem. - Üres tekintettel néztem a parkettát, azonban most rá emeltem a szemem. Valami megváltozott rajta, mint ha a haja már nem lenne olyan csapzott. Kisimult, és csillogott a kintről beáramló fehér fénytől. A színe is más volt, a sötét, barna tincsek, most aranyló szőkén ragyogtak az ezüstös fényben. Elkápráztató látvány volt, most már csak egy halvány arany-fehér báli ruha kellett volna és angyalnak is nevezhette volna magát, akkor is elhittem volna.

 - Mi a sejtésed? - Jött az egyszerű kérdés, halkan, szinte mintha suttogás lett volna.

 - Te vagy Annabell Storn? - néztem kérdően rá. Válasza csak egy magabiztos, de szomorú mosoly volt. Igennek vettem, de szerettem volna a szájából hallani a választ. Azt, ahogy kimondja a saját nevét, valamint azt, hogy hogyan kerül ide mikor már 25 éve halott. - Kérlek, mondd ki!

 - Azt, hogy ki vagyok?

 - Igen, a saját szádból akarom hallani a választ. Nem tudom miért, de ezt szeretném. - Hangom határozott volt, és magabiztos.

 - Jó. - felelte, és a hangja éles volt mint a penge - A nevem Annabell Storn, és a szomszéd házban laktam 25 évvel ezelőtt.

 - De akkor hogy lehetsz itt? Hogy kerültél az én szobámba? Mi késztetett arra, hogy ide gyere, és miért pont hozzám? Te halott vagy, már 25 éve! - Már nem bírtam ki ülve, és muszáj volt felállnom ültő helyemből. A kérdések továbbra is a fejemben lebegtek, válaszra várva és most itt volt a lehetőség arra, hogy megkapjam azokat a válaszokat.

 - Nem vagyok itt, és nem élek, mint ahogy azt már említetted az előbb. A magyarázat a jelenlétemre az a nyaklánc. - Mutató ujját rám szegezte, és én nem értem mire mutogat. Aztán megéreztem a mellkasomon valami hideget, és egyből tudtam mire mutogat. A nyaklánc ott lógott a nyakamban, és mindannak ellenére, hogy már vagy 10 perce ott lógott, még mindig hideg volt, és ezt félelmetesnek véltem. Ijedten kaptam hozzá, és tapogattam meg. Tényleg nem képzelődtem, még akkor sem ha eleinte abban reménykedtem.

 - Hogyan került a nyakamba? Hiszen a földre esett! - Tiltakoztam reménytelenül, és a kapcsához nyúltam, de amint megéreztem, hogy nincs neki, riadtan meredtem Annabellre. Kapkodtam a levegőt.

 - A nyaklánc hozzáfűződik az idézőhöz. Ez esetben ez te vagy. - Higgadt volt és most már mindkét keze a teste mellett lógott.

 - Milyen idéző?

 - Elmagyarázhatom neked, mi az az idéző, vagy hogy miért vagy arra képes hogy láss engem. Azonban a válaszokhoz meg kell nyugodnod, mert ha nem nyugszol meg, akkor olyan dolognak leszel a része amit még csak nem is értesz. - tisztázótlan volt előttem, hogy ő miért ilyen nyugodt, és mit akar elmagyarázni. Minek vagyok én a része? - Képes vagy megnyugodni, és leülni velem?

 - Igen. - Magamra erőltettem egy nyugodtabb hangnemet, és higgadtan néztem rá.

 - Akkor mit szólnál hozzá, ha mondjuk... - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen kopogás hallatszott az ajtón, és egy kedves hangot hallottam meg az ajtó mögül.

 - Darcy! Bejöhetek? - szólt Angelica az ajtó mögül. Én ijedten néztem Annabellre, aki még mindig nyugodt volt, de látszott az arcán hogy meglepődött.

 - Nem lát senki, rajtad kívül. - jelentette ki - Csak nyugodtan. - Mosolygott, mire én megnyugodtam.

 - Gyere be Angie! - Kiáltottam, és az ajtó már nyílt is, az mögül pedig Angelica bukkant elő. Farmert viselt csizmával, és egy fehér, nyomott mintás pólóval. Ezt a szettet egy fekete bőr dzseki egészítette ki.

 - Szia! - kisugárzása mint mindig, most is jobb kedvre derített. Olyan pozitivitás sugárzott minden léptéből, hogy az már szinte fájdalmas volt. - Bocs ha zavarok, csak azt akarom megkérdezni, hogy van e kedved eljönni egy kicsit sétálni. Tudod, most esik a hó és ilyen ritka szép időben ez csodának számít. - Száját hatalmas mosolyra húzta, és én is követtem a példáját. De hogy mit értett "ritka szép idő" alatt, nem tudom. Hiszen borzasztóan hideg lehet odakint, és a szél ezt csak még jobban fokozza. Vonakodtam, de ha jobban belegondolok, még is el kellene mennem vele, hisz ki kéne szellőztetnem a fejemet. 

 - Nem zavarsz, és elmehetünk, ha gondolod. Menj, kerítsd elő Valerie-t, és indulhatunk is! 

 - Rendben! Valerie is jön? - Arcán döbbenetet véltem felfedezni, arcát pedig megdöntötte balra. Be kell valljam, hogy Angelica nem a legokosabb lány akit ismerek, ezek a jelzők inkább Kate-re vezethetők vissza. De szeretem Angie-t, és barátnőmnek tartom.

 - Hát persze, csak szólj neki! Oké? - arcomon továbbra is ott volt a mosoly, és amint rájött miről beszélek, azonnal vad bólogatásba kezdett és ő is mosolygott.

 - Oké! Akkor lent megvárunk téged! - Kivonult az ajtón, és hallottam szegecses csizmájának kopogását a lépcsőn. Ismét Annabell felé fordultam aki az ajtót nézte, és gyanítom azon tanakodott hogy ki lehetett ez a lány.

 - Ő ki volt? - Tekintett rám végül érdeklődve.

 - Angelica Horan.

 - Niall lánya. - Döbbent rá Annabell, és mosolyra húzta a száját.

 - Honnan ismered Niall bácsit? Na meg persze apát? - Tettem fel a döntő jellegű kérdést, Annabell arca pedig fagyos lett, mint a jég.

Sziasztok!

Remélem tetszett mindenkinek az új rész, mert nagy örömöt jelentett nekem megírni. Örömömben pedig szeretném ha ti is osztoznátok. :)

Azonban szeretném megkérdezni tőletek, hogy olvassátok a blogot? Csak mert nagyon kevés komment érkezik, ez pedig elbizonytalanít engem. :(

Ezzel persze senkit nem akarok arra ráerőszakolni, hogy kommentljen, meg hasonlók, csak nem tudom van e értelme tényleg folytatni, mert ha összesen 3-an olvassátok, akkor abbahagyom...

Csak ennyit szerettem volna közölni veletek. :D

xx Esther

U.i.: Tényleg csúnya a fejléc??? :O