Az alku

2040. december 17., szombat 17:51

1. nap 

 - Egy alkud? - Kérdeztem remegő hangon.

 - Igen. Gondolom nem kell elmondjam mi az alku szó jelentése. - Hangja mint egy kés, úgy hasított belém. Rezzenéstelen tekintetével engem fürkészett, és száját mosolyra húzta.

 - Nem, nem kell elmondanod mit jelent. De miért pont velem akarsz alkut kötni? Miért pont én? - Hangom még mindig remeg. Nem tudom felfogni, hogy Annabell, hogyan került ide vagy azt, hogy miért. Ki vagyok, hogy csak én látom...?

 - Ez nagyon egyszerű, Darcy. - felelte még mindig rezzenéstelen tekintettel. Arcvonásai simák voltak, mint ha nem lennének érzései. A mosolya pedig üres volt, semmit nem lehetett kiolvasni belőle. Akár egy maszk. - Te idéztél meg. Te vagy az, akinek sikerült. Ez pedig azt jelenti, hogy te vagy a socius-om. 

 - A micsodád vagyok?

 - Socius-om. Latinul azt jelenti, hogy a társam. Vagyok én, és vagy te. Mi ketten pedig össze vagyunk kötve. - arany tincsei ragyogtak miközben fehér hópelyhek tarkították őket. Kezét lassan felemelte, és mutató ujját rám szegezte. Egyből tudtam, hogy mire mutat vele. - A nyaklánc az oka. Mikor hozzáértél megéreztelek, és biztos vagyok benn, hogy te is engem. Furcsa volt, igaz?

 Nem válaszoltam, csak bólintottam. Nem szívesen beszélgetek ezzel a lánnyal. Amióta csak megláttam furának tartom. Megjelent csapzottan, és csúnyán aztán egyszer csak így néz ki! Csodaszép, makulátlan és ahogy elnézem okos is lehet. - Hogy változott meg a külsőd ilyen gyorsan? Miért csak én látlak? - A hideg végig futott a hátamon, ahogy feltettem ezeket a kérdéseket. 

 - Azért változtam meg, mert te már itt vagy nekem. Tele vagy energiával, boldog vagy és még szép is. Hogy őszinte legyek veled, kiüt rajtad apád vére, azok a zöld szemek és a göndör haj. - Közelebb lépett és a hajam után nyúlt, azonban én hátraugrottam.

 - Ne érj hozzám! - Kiáltottam kétségbe esetten, amint felém közeledett. A kíván hatást elértem, mert megtorpant.

 - Nem tudom - folytatta -, hogy miért látsz engem. Ennek nem így kéne lennie, de ha engem látsz akkor a többi elveszett lelket is látod. Az összes testvéremet láthatod világ szerte.

 - Mik azok az elveszett lelkek? - Testem egészét átjárta a félelem, amint kimondtam ezt a nevet: Elveszett lélek. 

 - Ők olyan lények mint én. De csak akkor vagyok hajlandó többet mondani, ha megkötjük az alkut. - Nem mondhatnám, hogy megelégedtem a válasszal, de a kevesebb, néha több.

 - Milyen alkuról beszélsz? 

 - Arról az alkuról, amit egy halandó, mint te, és egy elveszett lélek, mint én, köt meg. Minden esetben mások a feltételek, és az emberek általában álmukban beszélnek az alku ajánlójával mert a való életben nem látnak minket. Azonban a te eseted más. Te látsz engem a hétköznapokban, szóval különlegesebb vagy mint bárki. Én is ilyen voltam, és az édesanyám is. - Közölte a hideg tényeket. De még is mit jelent az, hogy különlegesebb vagyok mint bárki? Miben lennék bárkinél is különlegesebb? Gondolom ha ezzel apáékhoz fordulnék, akkor őrültnek néznének és elmegyógyintézetbe dugnának. Erre pedig semmi szükségem, hisz van elég bajom nélkülük is.

 - És mik a te alkud feltételei? - A szavak csak úgy kicsúsztak a számon. Eszem ágában sem volt őket kiejteni, de mint a villám csapás, olyan gyorsan, és hirtelen jöttek. A levegőben meglátszott a leheletem az egyre gyatrább hóesésben. Egyre kevesebb hópehely közeledett felénk fentről, mint ha csak a mozgás akarna megszűnni ezen a területen. Nincsenek emberek a parkban, nincsenek állatok sem. Én vagyok az egyetlen élőlény, és mások már elfutottak volna, ha a helyemben lennének. Azonban ahogy Annabell is mondta, más vagyok. Csupán azt nem tudom, hogy jó vagy rossz értelemben.

 - Remek kérdés. Tudod, régen én is...

 - Ne tereld a szót! - parancsoltam rá, és hangom élesebbre sikerült mint gondoltam. - Hallani akarom, hogy mi ez az egész körülöttem! Mostantól mindig el kell viseljelek a közelemben, vagy csak néha látlak ténylegesen?

 - Nem leszek mindig a közeledben, hiszen Infinitus-ban nekem is vannak elintézni valóim, és ha megkérhetlek akkor ne kiabálj velem. Különben...

 - Különben mi? Nem hiszem, hogy ennél lehet rosszabb az életem. Hiszen bolond vagyok. Biztos, hogy te nem, is létezel, csak a képzeletem játszadozik! - Hangosan kifújtam a levegőt a tüdőmből, és lassan lehunytam a szemem. Csak délelőtt érkeztem, de már akkor tudtam hogy ez lesz életem legrosszabb nyaralása. A rém álmok, és az a sejtelmes érzés mind igaz jelekre utalt. A múlt héten még egy egyszerű lány voltam, most pedig itt állok valami akármilyen lélekkel szemben, aki azt állítja, hogy egyek vagyunk...

 - Nem vagy őrült, csak különleges! Büszkének kéne lenned magadra, hisz olyan halandó aki rendelkezett a látás képességével utoljára én voltam! Az pedig 25 évvel ezelőtt volt! - Most először igazi érzelmek halovány fátyla rajzolódott ki az arany hajú lány arcán. Szemében csalódottság árnya bujkált, és könnyeket csepegtetett szemeibe. 

 - Akkor halott vagy, és ha jól sejtem ismerted apáékat is. Vagy legalább a levélben ezt írtad. Liam, Louis. Ők a te barátaid voltak? - Közelebb léptem hozzá, és barátságosan kérdeztem. Azt hiszem talán megbánthattam a szavaimmal, pedig ez igazán nem állt szándékomban.

 - Igen, tulajdonképpen az egyetlen barátaim egész életemben.

 - És hol voltál az elmúlt 25 évben? - Bátorkodtam, hogy erre rákérdezzek e, de végül úgy döntöttem, hogy merész leszek.

 - Ezt nem áll jogomban elmondani, azonban válaszolnék egy korábbi kérdésedre. Megtehetem? - Látszott rajt, hogy egy pillanatra eluralkodtak rajt az érzései, de már összeszedte magát. Bőre fehér árnyalata nem változott, azonban a könnyek felszívódtak a szeme sarkából. Újra megrendíthetetlen pillantással nézett rám, csak abban nem vagyok biztos, hogy tényleg igaz e rá a megrendíthetetlen jelző.

 - Attól függ, hogy pontosan melyikre.

 - Az alku feltételeit illető kérdésre.

 - Hát persze. Erre vártam. - Halványan elmosolyodott, majd szólásra nyitotta a száját.

 - Az én alkum annyiból áll, hogy van egy titok. Ezt a titkot édesapád, és a bácsikáid elrejtették előletek. Mármint előled, és a többi gyerek elől. Az lenne a dolgod, hogy rájössz arra, mi ez a titok.

 - Csak ennyi? - Kicsit meglepődtem, de nem tartott sokáig.

 - Még nem fejeztem be. Nos, mi után megfejtetted ezt a titkot, és az apád szemébe mondtad mindenki előtt hogy tudod, én segítek neked. Olyan módon, ahogy akarom, te pedig nem szólhatsz bele. - mondta határozottan - Rendben?

 - Milyen titokról beszélsz? Apa soha nem titkolna el...

 - Azt kérdeztem, hogy rendben? - Szavamba vágott, de meg tudtam érteni. Nem szeretem, ha ezt csinálják velem, azonban nem válaszoltam a kérdésére.

Teljes komolysággal fordultam az elmondottak felé, és még ötször elismételtem őket magamban. Összeszorítottam a számat és egyenesen a szemébe néztem. Azt mondta, hogy apa eltitkolt előlem valamit, pedig ez nem szokás a mi családunkban, és szerintem másokéban sem. Oka lehet annak, hogy nem mondta el de a kíváncsiság amit Annabell bennem ébresztett erős. Erősebb mint valaha volt.

 - Ha kísértést akartál ébreszteni bennem, akkor sikerült, mert a válaszom igen. Feltéve, ha válaszolsz a kérdéseimre. - éreztem a lábamban a lépcsőn való borulásom utó érzéseit, éreztem, hogy az ujjaim majd le fagynak, és éreztem Annabell kifejezéstelen tekintetét is, mely most épp a környezetet pásztázta. 

 - Választ kapsz a kérdéseidre, de a véreddel kell esküdnöd. - Szeme megállapodott rajtam, én pedig magabiztosan léptem egyet felé.

 - Bármit megteszek.

 - Akkor gyere közelebb! - szólt, és elővett egy tőrt a köpenye alól. A fehér köpeny hosszú fehér ruhát takart, melyen arany színű, viktoriánus díszítés volt. A nyakában olyan jelet pillantottam meg, melyek a dobozban talált pólót is megmintázták. - Add a csuklód! - parancsolta, én pedig remegő kezem felé nyújtottam. Hirtelen kételkedés hasított belém, azonban gyorsan elűztem a kósza érzelmeket. - Esküszöl, hogy betartod az alku minden pontját, nem szeged meg azt, és hogy hű leszel hozzá?

 Ajkamba haraptam. Nem vártam, hogy vérrel kell esküdni, és a gondolat, hogy egy kést éppen a csuklóm fölé helyeztek félelmetes volt, viszont azt mondtam igen. Ez a szó pedig nagy jelentéssel bír. Még pedig azzal, hogy nem hátrálhatok meg, már nem.

 - Esküszöm. - amint kimondtam eme szavakat, Annabell a csuklómra helyezte a tőrét és egy furcsa jelet karcolt a bőrömbe. A határozott, és kecses vonalak mentén kicsordult vörös vérem, és cseppekben a fehér hóba hullott. Nem éreztem fájdalmat, inkább furcsán teltem meg energiával.