Felismerés

2040. december 18., vasárnap 02:19
2. nap

 Még mindig a parkban jártam, egy tó előtt. Világos volt, a borús felhők pedig lassan vonultak tovább az égen. A dermesztő hidegnek nyoma sem volt, a hó azonban esett. Nem éreztem semmit, sem hideget, sem meleget. Vékony ködfelhő fedte a tájat.

 Elgondolkodva néztem körül, és egyszer csak mozgást véltem felfedezni a túlsó parton, a köd halovány fátylán túl. Lassan közeledett, és egyszer csak egy ember alakját véltem felfedezni benne, azonban túl messze volt, hogy pontosan meg tudjam nézni... Fekete póló volt rajta, mely ellensúlyozta a szőke haját. Kezében sötét fekete kalapot tartott. Egy férfi volt az, és nekem integetett. Megfordultam a tengelyem körül, hogy megnézzem ez tényleg nekem szól. Rajtunk kívül senki nem volt a közelben, arca azonban még mindig homályos volt a távolság miatt. Nem tudtam mit tegyek, ezért visszaintegettem neki, ő pedig válaszul leengedte a kezét. Feltett a fejére egy kalapot, és a víz felé indult. Már csak pár lépés választotta el a jég hideg halál kezdetétől, ezt pedig nem hagyhattam.

 - Ne! - iáltottam - Meg fog fulladni! 

 Nagyon megijedtem azonban, amikor a kiáltásaim ellenére is nagy léptekkel haladt a víz felé. Kikerekedett szemekkel néztem, és kishílyán én is beleszaladtam a tó zavaros, sötét pocsolyájának tükrébe. Még mielőtt azonban ezt megtehettem volna, a szőke fiú, akinek arcát még mindig nem láttam, a vízre lépett, az pedig világoskék jéggé dermedt lábai előtt. Csak hunyorogtam, hogy tényleg jól látok e, de a szemem nem csalt. Egyenletes tempóban közelített felém, a fagyos tó tetején. Ahogy közeledett, a köd úgy vékonyodott kettőnk közt és lassan láthatóvá tette arcát. Mikor már csak pár méter választott el minket, megvillantak zafírkék szemei, és én hátrahőköltem. Egy nagy kupac hóba léptem, de nem tudtam felmérni a hideget az ijedtségtől. Ő volt az. Egyike azoknak az embereknek akik rémálmok lavináját zúdítják rám minden egyes éjszakán. Mikor felébredek úgy sem fogom majd tudni a nevét, de amint meglátom ezt a kék szem párt úgy is eszembe jut...
 Niall.
 - Látom megismersz, drágaságom. - kuncogott - Talán félsz?
 Hangosan is kimondtam volna a nevét? Nem tudom pontosan, talán csak gondolat olvasó. - Nem félek. - Válaszoltam, de remegő hangom elárulta neki az igazságot.
 - Hazudsz. - mondta határozottan, szája sarka pedig felfele kunkorodott - Talán hülyének nézel? A szemed úgy olvasható mint egy nyitott mesekönyv. - válaszolta, mire nagyon mérges lettem. Hirtelen elkapott valami különös érzés, de nem tudom pontosan mi volt az.
 - Jobb hasonlat nem volt? - Magabiztosság volt. Nem tudom pontosan, hogy honnan, de kedvem támadt feleselni neki. Apa mindig azt mondta, hogy ez nem illik, de amiről nem tud, az nem fáj neki.
 - Látom tréfás kedvedben találtalak. Hirtelen magabiztosság? Hmm...
 - Ez meg mi volt? Éhes vagy? Csak mert nem messze a sarkon van egy büfé és... - Kezdtem bele a mondatba, mire valaki felnevetett. Ez a valaki azonban nem Niall volt. Ő csak huncutul vigyorgott valamire, vagy inkább valakire, mögöttem.
Meglepődött arckifejezéssel fordultam meg, de nem értettem amit láttam. Apa állt előttem. Olyan volt, mint mindig. Fekete öltönyt viselt, és mosolygott. Ez a mosoly azonban nem az a mosoly volt, amit mindig akkor vett elő ha ránézett Charlottra. Ebből még 3 méterről is sugárzott a gonoszság. A magabiztosságom egy másodperc alatt hagyott el.
 - Apa? - Kérdeztem remegő hangon de ő csak megcsóválta a fejét. Hátamon éreztem Niall üres tekintetét.
 - Rossz kislány voltál Darcy. Aláírtad a halálos szerződésed. - Mondta, és elindult felém.
 A környezet vele együtt kezdett változni. Eltűnt a hó, a park, a köd, az érzés, hogy Niall hátulról engem figyel. De a legfurcsább még is ő volt. Minden lépéssel amit megtett vonásai megváltoztak. A finoman ráncos bőre egyre feszesebb és fiatalosabb lett. Fakó barna haja, olyan színben kezdett pompázni amit minden reggel a tükörben látok. Most már egy utcán voltunk, valahol Londonban. Mögötte a semmiből egyszer csak autók tűntek fel, és gyorsan haladtak tovább. Mikor csak két lépés választott már el minket, megfagyott bennem a vér is. Meredten néztem rá, ő pedig csak mosolygott. Még gödrei is lenézően kacarásztak rajtam, bár lehet, hogy az csak a képzeletem szüleménye volt. Már nem az apámat láttam benne, hanem egy szörnyeteget, aki minden éjszakámat megkeserítette az elmúlt hetekben...
 - Mit csináltál az apámmal? - Mondtam olyan élesen ahogy csak tudtam. Fellángolt bennem a düh. Dühös voltam rá, erre a zöld szemű sátánra. Dühös voltam Niallre, aki villogó kék szemeivel közelített felém nem is olyan régen. Dühös voltam Annabellre, mert a véremmel kellett esküdnöm. De legjobban mégis apára voltam dühös. Pedig még azt sem tudom, hogy miért...
 - Hát nem érted kis szívem. - hangja úgy csengett mintha csak egy feltörő nevetést akarna magába folytani. - Akkor inkább elmagyarázom...
 - Mit magyarázol el? - Értetlenkedtem, pedig valahol sejtettem, hogy mit fog mondani.
 - Az én nevem Harold Edward Styles...

 Izzadtan, lihegve ültem fel az ágyamban. Szemeim előtt olyan gyorsasággal forogtak le az álmaim kockái, hogy nem bírtam levegő után kapkodni. A takaró gyűrött volt körülöttem, az óra pedig halk ketyegéssel jelezte, hogy lassan múlik az idő. Rémülten kúsztam az ágyam széléhez, arcom pedig tenyerembe temettem. Körbevett a sötétség.
 Azonban egyszer csak eszembe jutott a kis notesz, ami azért van, hogy bele írjam az álmaim azon részét amit nem felejtek el néhány perc alatt. Agyam folyamatosan zakatolt, és csak egy nevet ismételgetett. Felkeltem, és letérdeltem az éjjeli szekrényem elé. A fiókban kezdtem kotorászni, de nem láttam semmit. Felkapcsoltam a kis lámpát, de észrevettem, hogy a notesz már az éjjeli szekrényen van. Nem ott ahol hagytam, de ezen most nem volt időm gondolkodni. Sietve a kezembe kaptam a tollam és írni kezdtem mindent amire emlékeztem: 

• hóesés
• park, tó
• egy kék szempár
• jéggé dermedt víz
• huncut nevetés
• London, utca
• apa, a göndör hajú fiú

 Nem figyeltem mit írok, a szavak csak jöttek és mentek. Azonban mire ezt az utolsót leírtam, pörögni kezdtek előttem a képek. Láttam a barna, gömdör hajú fiút, amint egyre öregszik az arca. A végeredménytől elállt a lélegzetem is, a toll pedig kihullott a kezemből.

 Apát láttam magam előtt...

Drága olvasóim!

Nagyon sajnálom, hogy az első bekezdés ilyen pici betűkkel van írva, de valami problémája támadt a bloggernek, és semmit nem tudtam vele kezdeni. 

Remélem tetszett az új rész, nagy lendülettel kezdtem írni és elképzeltem a történet végét. Persze eddig is tudtam, hogy fog végződni, de az, hogy kiderül e csak rajtatok áll! :)

Helyesírási hibákért elnézést kérek, remélem nem bántották annyira a szemeteket!

Boldog karácsonyt kívánok, de új évet még nem, mert addig még azt hiszem találkozunk! (Még ha így virtuálisan is.)

Jó olvasást, és boldog karácsonyt!

xx Esther