Érdekes reggel

2040. december 19., hétfő 05:53

3. nap

 Az étkező a frissen sütött tojás, szalonna és sok más illat bűzét árasztotta. Legalább is számomra ez bűz, mivel utálom a tojást. Szerencsémre azonban újonnan sütött édességek is érkeztek a pékségből. 

 Odakint a hó még mindig esett, de minden órában abbahagyta egy öt percre, így állíthatom, hogy ez már haladás! A fák még mindig meg-meg rogytak a rájuk nehezedő súly alatt és olykor az áram is elment, de mindig csak egy pillanatra, aztán minden vissza állt az eredeti kerékvágásba. Az utcában csend volt, egy autó sem közlekedett, csak az itt bent szóló tévé zavarta meg a némaságot.

 Leraktam magam mellé az imént olvasott könyvem, majd a számon lélegeztem tovább és átvágtam a konyhán. A rádióból egy számomra ismeretlen előadójú dal szólt, melyet Naomi néni halkan dúdolt. Közben a számomra oly gyűlölt ételt sütögette. Apa is a konyhában tartózkodott, ő azonban a kenyeret szeletelte. A vaj és a tej már ki volt készítve a közeledő tálaláshoz. 

 Ahogy elhaladtam mellette hangosan köszöntött, hisz fiatal volt még a reggel és gondolom, hogy csak most ébredt fel hosszú, nyugodt álmából. Velem ellentétben, aki lihegve és csuromvizesen ébredt Zayn rémálmától. Megint ugyan azt álmodtam amit tőle megszokhattam. Ugyan ott volt a padlásszoba, ő és én megint csak ugyan úgy sikítottam.

 - Jó reggelt kincsem! - intett apa azon mosolyán, melyet a What Makes You Beautiful című One Direction videoklipben oly sokszor megvillantott.

 Megtorpantam és egy szó sem jött ki a torkomon, így csak kurtán biccentettem, majd indultam tovább utamon. Azonban eszembe jutott valami fontos, így mégis visszafordultam.

 - Apa? - felhúztam a szemüvegem és közelebb léptem. Szürke pólóm szellemként lebegett körülöttem, fekete kardigánom pedig melegített. Ilyenkor reggel még hideg a ház és alig néhány lélek botorkál a kihalt folyosókon.

 - Igen? - édesapám mosolyogva várta kérdésem, de vajon a válaszolni is ilyen mosolygósan fog?

 - Azt szeretném megkérdezni, hogy ha lenne esetleg egy helyiség ebben a házban, amit ki szeretnék nyitni, de az kulcsra lenne zárva, akkor találnék hozzá kulcsot? Mármint itt mindenhez van kulcs, amit egykor bezártatok? Nem, mintha lenne ilyen hely, csak úgy kérdezem, szóval érted, úgy általánosságban - olyan gyorsan hadartam, hogy néha még magam sem értettem mit beszélek, apa arcát látva azonban fogalmam sincs, hogy most mit értett a beszédemből és mit nem. Végül barátságosan rám mosolygott.

 - Nos, minden helyiségnek, szekrénynek, zárnak a kulcsa egy nagy réz karikán lóg. El sem tudod képzelni, hogy hány kulcs van rajta! Minden ajtóhoz külön kulcs tartozik. Még az éjjeliszekrények fiókjait is más-más, méretben és mintában is különb nyitja - apa lelkesen magyarázott, azonban mikor meglátta boldog mosolyomat furcsán nézett rám. Örültem, hisz apa éjjeliszekrényének, annak legalsó fiókjának kulcsa nem egy zárt banki széfben, hanem egy kulcscsomón lóg. Már csak azt kell tudni...

 - Na és apa, mond hol van ez a kulcscsomó? - érdeklődtem szelíden, hogy ne keltsek gyanút. Hisz nem tudja, hogy tudok a kis titkáról és egy ideig jobb, ha nem is tudja, hogy tudom.

 - Liam bácsikádnál - mondta, majd Naomi néni felé fordult.- Ugye Liamnél van a kulcscsomó Naomi?

 - Igen - felelte a néni, de nem hiszem, hogy bármit is hallott volna a beszélgetésünkből, mivel közben végig hangosan recsegett az olajban a szalonna.

 - De ez miért is érdekel téged olyan nagyon Darcy? - fordult hozzám felhúzott szemöldökkel hím nemű szülőm.

 Gondolj! Gondolj! Gondolj! - noszogattam magam belülről, mert hirtelen torkomon akadt a szó. Megvan!

 - Csak mert Liam bácsi bezárta a régi, harmadik emeleti szobámat, én pedig még az előző látogatásunkkor bent hagytam valamit, ami mos kéne - feleltem elégedetten a saját kis hihető füllentésem után. - Szeretném elkérni tőle a kulcsát.

 - Ó! Liam biztos kölcsön adja, ő... - kezdte Naomi néni.

 Azt viszont soha nem tudjuk meg, hogy milyen ő, mert ekkor ásítozó bácsikám a szobába lépett. Sötétkék köntöse erősen elütött apa fehérjétől, ezzel erősen ellensúlyozva álmaim világát. Ott apa a sötét, ő meg inkább piszkos szürke. Nagyon piszkos szürke.

 - Én mi? - kérdezte bácsikám félálomban.

 - Darcy bennhagyott valamit tavaly a szobájában és azt szeretné kihozni. Odaadnád neki a kulcsokat Liam? - apa rámosolygott, miközben a szavakkal illetett személy szemeit dörzsölgette.

 - Nem - felelte váratlanul.

 - Ne-nem? - felhúzott szemöldökkel meredtem rá, ahogy rajtam kívül mindenki más is a konyhában.

 - Miért nem? - törte meg a csendet Naomi néni.

 - Mert a szoba üresen áll. A beázás miatt az embereim még a beépített szekrényt is lebontották a hibátlan munka érdekében.

 - És hol vannak a cuccaim?! - felháborodottságomnak hangot adva dobbantottam lábammal. Nagyon mérges arcot vághattam, mert apa nyugtatólag felállt és a vállamra tette a kezét. Nem is tudta, hogy a kulcsok valójában azért kellenek, hogy meglopjam...

 - Sajnálom Darcy, de azokat kénytelenek voltunk levinni a pincébe. Mind nagyon réginek tűntek - dadogta bácsikám - és azt hittük, hogy ha itt hagytad talán szükséged sincs rájuk. Sajnálom.

 Fejemben fellobbant a harag hatalmas vöröses lángja és valószínűleg az arcom is lángra kapott. Teljes erővel préseltem egymáshoz ajkaim, mint a mérget megtagadó fogoly. Lehunytam szemeim és erősen koncentráltam, hogy higgadtan végig tudjam gondolni. Mi az, hogy a cuccaimhoz nyúltak? Mi joguk volt ehhez? Á! Nem is ez az igazi probléma. Sokkal inkább az, hogy így nem tudom gyanú nélkül megszerezni a kulcsokat. Habár...

 - Akkor a pincét esetleg meglátogathatom? - szóltam a leghiggadtan hangon, amit magamra tudtam erőltetni.

 - Természetesen és még egyszer elnézést szeretnék kérni tőled - Liam bácsi a kezét kezdte tördelni, majd megbánást tanúsító szemeivel nézett rám. Minden dühöm egy pillanat alatt elszállt és a világ hirtelen megszűnt. Csak az a két csillogó barna szempár létezett és az emlék, ahogy az a szempár a sötét lepedőként vonja körém a félelmet. A félelmet minden pillanatban, agyam legmélyebb zugainak egyikén. Annak a szempárnak a tulajdonosa bántott már engem eleget az elmúlt hetekben és most mégis szemernyi pillanat alatt bocsátottam meg idősebb kiadásának, mert szerettem ezt az embert.

 Mert ez az ember végig velem volt életem egyes szakaszaiban. Mert ez az ember a legjobb barátaim édesapja. Mert ez az ember nem érdemli meg, hogy az alteregója miatt haragudjak rá és mert ez az ember talán eltitkolt valamit, de mégis okkal tette amit tett. És mert ez az ember úgy tudott énekelni egykoron, mint egy földre szállt angyal.

 - Semmi baj Li bácsi - feleltem végül -. Akkor megkaphatom a kulcsot? - a bácsi elmosolyodott, majd kiment a szobából.

 Negyed órával később a bejárati ajtó előtt vártam Liam bácsit, aki pár másodperc múlva meg is jelent teljes ruházatban. Bő melegítő nadrágot és fehér pólót viselt, mint bármelyik normális ember, ha épp szabadságon volt. Apa is mindig így öltözködött a szabadidejében, haját viszont mindig rövidre vágatta és hátra fésülte. Nyomát sem hagyta meg annak a göndör hajkoronának, mely egykori fiatal énjét idézte.

 Mikor véget ért a részletes bemutató, hogy hogyan kell benyomni a lábammal az ajtót és aztán elfordítani a kulcsot létszer jobbra a zárban, végül kiléptem a hóval fedett járdára. A táj békés volt és eme gyönyörű pillanatban a felhők elapadtak. Mindig is a tél volt a kedvenc évszakom. Szeretem a fehér hótakarót, a megszokottnál is hidegebb levegőt, de legfőképpen az, hogy most kivételesen nem eső hullik alá az égből.

 Fekete csizmám minden lépés után mély lyukat hagyott a combközépig érő hóban, nadrágomon keresztül pedig éreztem a simogató hideget. Végül elértem a pincelejáró ajtajához és gyorsan elkotortam előle a havat, mert persze ez is kifelé nyílt. Miután végeztem, bácsikám utasításait teljesítve benyomtam az ajtót, elfordítottam a kulcsot és résnyire nyitottam az ajtót, hogy bemenjek. Ekkor azonban eszembe jutott: nincs is semmi dolgom a pincében, csak hazudtam odabenn.

 Öklömet erősen a homlokomhoz vágtam, hogy a legfontosabb dologról elfelejtkeztem. Mondjuk, ha belegondolok, az, hogy ideáig eljöttem azt a látszatot keltheti, hogy tényleg ruhákért akartam menni. Bumm! Már össze is állt a fejemben a terv.

 Leszaladtam a lépcsőn, berontottam a tágas helyiségbe és gyorsan előkotortam a holmijaimmal teli dobozokból egy feliratos pólót. Felfelé kettesével vettem a lépcsőfokokat és hamar felértem. Az ajtót bezártam magam után, majd mit sem törődve a hóval átgázoltam a buckákon. Teljes átáztam, csizmám szárába pedig bőven jutott a fehér hópelyhekből.

 Hangtalanul levettem a kabátom, a csizmám és zsebembe csúsztattam a kulcscsomót. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Hangtalanul osontam be a bejárati ajtón és mikor megbizonyosodtam róla, hogy anya és apa hangját is hallom a konyha felől a lépcső felé vettem az irányt. Fel kell jutnom abba a szobába és meg kell szereznem azt, ami a fiókban rejtőzik - biztattam magam. Semmi perc alatt szüleim hálószobájának ajtaja előtt teremtem és az idő hirtelen lelassult. Hallottam a nyitott ajtókon kiszűrődő hangokat, melyek azt hirdették, hogy a bent lakók hamarosan kilépnek a folyosóra. 

 Amilyen halkan csak tudtam kinyitottam nyikorgó ajtót és beléptem a szobába. Bent félhomály volt a sötétítő függönyök miatt, az ágy pedig be vetetlenül hevert. Apa oldalán az éjjeliszekrényen üres vizes pohár szobrozott, tegnapi ruhája pedig a földön hevert. Gyors léptekkel elindultam a bútor felé, majd leguggoltam és előhúztam zsebemből a kulcsokat. Gyorsan forgattam őket egymás után a karikán és kerestem egy olyat, amely a legkisebb hasonlóságot is mutatja a zárral. Három ilyen kulcs kipróbálása után kissé reményvesztetten fordultam vissza a dologhoz, míg eljutottam egy kicsi, egyszerű darabig és azt nyomtam bele a kulcslyukba elfordítottam jobbra, mire egy kattanó hangot hallottam. 

 Kinyílt.

 Gyorsan húztam ki a fiókot, melyben egy kis kartondobozt találtam. Szerencsémre ezen nem volt zár (hogy is lett volna?). Majd visszatoltam a fiókot, újra bezártam és a lehető legóvatosabban fellopództam a szobámba. Útközben azonban mikor körbe tekintgettem véletlenül bepillantottam Jake szobájának nyitott ajtaján. A fiú nem volt egyedül. Az ágyon feküdt és egy göndör, szőke hajkoronával rendelkező lánnyal beszélgetett. Angelicával.

 - El kell mondanod neki - hangzott Angie hangja. 

 - Nem. Erre nem fogsz rávenni - tiltakozott Jake. - Addig jó, amíg senki nem tudja. Pláne nem Ő - hangoztatta a fiú ellentmondást nem tűrő hangon. 

 Mégis kiről van szó? - kérdeztem magamtól.

 - Jaj, te! Egyszerűen kibírhatatlan a titkolózásod! - Angie fojtott hangon tiltakozott. Gondolom nem szerette volna, hogy bárki is meghallja, csakhogy nem tud rólam.

 - Ez nem egy olyan egyszerű dolog, amit csak így ki lehet kotyogni egy olyan fontos ember előtt, mit Ő! - az "Ő"-t, jelentősen megnyomta, így tisztává vált számomra, hogy egy nagyon fontos emberről lehet szó. De kiről?

 - Nem értem mi ilyen bonyolult ezen - jelentette ki olyan komolyan Angelica, amilyen hangon még sosem hallottam beszélni -, hiszen szereted!

 - Igen, talán így van. De soha nem fogom elmondani neki - Jake elkeseredettnek tűnt. Ez a lány nagyon fontos lehet neki - gondoltam és egyszer csak beugrott a tegnapi álmom. A fiú ölelő karjai, az, ahogy rám nézett és az a szó...

 Ennyi elég is volt a hallgatózásból! Tovább siettem a harmadik emelet felé és felmentem a lépcsőn. A harmadikon nem hangzottak fel beszélgetések. Egyértelmű volt, hogy mindenki az igazak álmát alussza. 

 Szobámba érve Annabell ládája mellé rejtettem az édesapámtól lopottat és visszaindultam a konyhába, hogy visszaszolgáltassam a kulcsokat. Ekkor azonban eszembe jutott a feliratos póló, amit felhoztam a pincéből és amit apáék szobájában felejtettem.

 Ajjaj!

Drága olvasók!

Remélem a mai rész, csakúgy, mint a többi, elnyerte tetszéseteket. :) Elég hosszúra sikeredett, de mostanában valahogy megszállt az ihlet. Egyre jobban élvezem az írást is és örömmel tölt el, ha az elkövetkező történésekre gondolok. Higgyétek el, hogy ha velem maradtok, még nagyon sok mindent fogunk megélni mi együtt! ;)

Számítok rátok és a kommentjeitekre!

Az utolsó részhez érkezetteket pedig nagyon szépen köszönöm! Ha olvasom őket, mindig mosolyt csalnak az arcomra. :D

Ölel benneteket,

xx Esther