Ebédidő

2040. december 17., szombat 13:28
1. nap

 A gyűlő adrenalinnal az ereimben kukkantottam be a két fal közé, ahol egy tárgyat véltem felfedezni. Mégpedig egy ládát. Nem volt nagy, olyan közepes méretű lehetett. Portól és pókhálótól teljesen mentes volt, ezt pedig azért furcsállom mert Liam bácsi szerint a szekrényt egy nagy pókháló borította. Mégis mi védhette meg ezt a kis ládát a pókok hadától?

 Apró lépést téve szorítottam be magam a két fal közé, és lassan megindultam a tőlem körülbelül két méterre lévő láda felé. Oldalazva haladtam míg végre leguggolhattam, hogy a kezembe vegyem a tárgyat ami a látszat ellenére igen nehéznek bizonyult. Csak éppen annyira fogtam meg hogy húzni tudjam magam után és kijussak vele a két fal közül. Mikor ez megvolt, és kikerültem a kis, vagy inkább nagy pók holt testét, az ágyam elé fektettem a dobozt. Koromfekete volt, és ezüstözött csillagok díszítették. Lakat védte tartalmát, amely fölött egy koponya vicsorított rám. Talán csak én gondolom úgy, hogy ez fura? Megvizsgáltam a lakatot és roppant ismerősnek találtam a mintázatát. Eleinte nem jöttem rá honnan, de aztán belém ötlött. A kulcs a fiókban, és a láda a fal mögött nem lehet véletlen. A kulcs amit úgy negyed órája találtam, ehhez a zárhoz tartozik. Mint a villám, olyan gyorsan pattantam fel a helyemről és pár lépést megtéve az éjjeli szekrényen lévő kis kulcsért nyúltam, majd újra a láda előtt termettem. Igaz, hogy az a furcsa, bennem lakozó érzés a dupláját produkálta, de úgy éreztem muszáj  most azonnal kinyitnom a ládát. Hajtott a kíváncsiság, mely ellen nincsen gyógyszer. Törökülésbe elé ereszkedtem, de még mielőtt összehasonlíthattam volna a kulcsot a lakattal kiáltást hallottam az alattam lévő 4 szint mindegyikéről.

 - Ebéd! - Kiabálta el magát alattam Lucas. Lehet, hogy alattam volt és fal választott el minket de mégis olyan hangosan ordított, hogy már szinte a füleim fogtam be. Megértettem a célzást, de még mindig nem hittem el, hogy tényleg ebben a pillanatba kell menni enni. Mondjuk inkább halasztom el ezt a dolgot, minthogy magamra uszítanám apát meg Perriet, mert nem érek időben az étkező asztalhoz. Közben legalább érdeklődhetek afelől, hogy régen ki lakott ebben a házban. Valakinek azért még is oda kellett tennie ezt a ládát. Magától mégsem varázsolód hatott oda...

 Gyors léptekkel indultam a keskeny lépcső felé, és gyorsan felkaptam az eddig a földön heverő, poros pólómat. Nagy léptekkel haladtam lefelé a keskeny fokokon,miközben végig az víz hangzott a fejemben, hogy miért pont most pont most kell menni ebédelni... Nem mondom, hogy nem vagyok éhes, csak mert nagyon is az vagyok, de akkor is. Viszont ha majd nem fog korogni a gyomrom talán majd még kíváncsibb leszek. Hiszen akármi lehet abban a ládában, itt már csak a képzelet szab határokat.

 A második emeleten haladtam épp át, mikor gyorsan megfordultam a tengelyem körül és megtettem még pár lépést. A pólót bedobtam a mosókonyha közepére, és mentem tovább. Majd maximum ha valakinek nem tetszik akkor szól, és én majd visszajövök, hogy beletegyem a szennyes kosárba. Haladtam tovább, de a második emeleti nappaliban felfigyeltem egy heverésző alakra. Nem sietett ahogy láttam, de még talán a felkelést sem erőltette, mivel a kanapén terült el hosszasan. Épp elsuhantam volna mellette, de mint a másokkal törődő emberek egyike, úgy nem hagyhattam szó nélkül.

 - Mm, Niall bácsi? - Fordultam felé kérdő tekintettel, de ő csak lehunyt szemmel feküdt tovább. - Te nem szeretnél jönni ebédelni?

 - Nem nagyon. - Válaszolt unottan, én pedig megrántottam a vállam. Nála ez a fajta viselkedés nem túl gyakori. Általában mindig vidám és mosolygós, nem pedig szomorú és letört.

 - Miért nem? - Összeszorítottam a szemem, és közelebb léptem a kanapéhoz. - Talán valami baj van?

 - Á, hagyd csak. Semmi gond. De azt hallottam, hogy a csirke mellnek elviselhetetlen íze van. - Válaszolta fintorogva.

 - Ezt nem hiszem el. - Akadékoskodtam. - Látom rajtad, hogy valami bánt, és mivel érdekel, hogy mi van veled, ezért nem tágítok amíg el nem mondod. Ráadásul tuti hogy nem a csirke az ami ennyire kiakaszt.

 - Miért vagy ilyen makacs? - Ült fel, és rápillantott.

 - Örököltem. - Válaszoltam büszkeséggel teli hangon.

 - Azt tudom. Mégpedig anyádtól. Ő mindig is ilyen volt. - Vágyakozóan pillantott rám, aztán a földre, gyanítom hogy visszatekintett egy régi emlékére, különben nem a padlót bámulta volna.

 - Milyen az az "ilyen"? - Rajzoltam idéző jeleket a levegőbe.

 - Az néha jó, néha nem. - Válaszolt most már mosolyogva, és felkelt a kanapéról. - Na gyere! Ne várassuk a többieket, még leszedik a fejünket. - Nevetett, és az egyik vállamra tette a kezét.

 - Nem mondod el...

 - Csak gyere! - Parancsolt rám fél mosollyal az arcán, én pedig nevettem rajt egyet.

 Mikor az utolsó lépcsőt is elhagytuk, mindenki szúrós szemekkel nézett ránk, és gyanítom azért mert közéjük és az ebédjük közé álltunk. Nem volt szándékos, és bár Niall bácsi meg én nem győztünk elnézést kérni, valahogy senki nem bocsátott meg teljesen. Gyilkos pillantások kíséretében ültünk le az asztalhoz. Én Valerie és Jake közé ültem, mert a szüleik megtanulták, hogy ők ketten nem ülhetnek egymás mellé. Ez azért van így, mivel az egyik újévi vacsorán kitört a pokol. Azt nem részletezném hogy miért de legyen elég annyi, hogy két embernek nem elég egy csirke mell korong.

 - Mi volt ez az egész? Hol voltatok Niall bácsival? - Kérdezte mosolyogva Valerie.

 - Semmi nem volt, csak rátaláltam ahogy a másodikon terült épp a kanapén, és addig nyaggattam amíg nem volt jött velem. Semmi extra dolog. - Válaszoltam unottan, de gondolataim valahogy mégsem akartak teljesen a beszélgetésünk felé irányulni.

 - Értem, egyébként tényleg a padlásra lettél száműzve? - Hallottam barát nőm egyre halkuló hangját, miközben az ablakot néztem.
 Valahogy olyan ismerős volt ez a helyszín. Olyan, mintha már jártam volna itt. Nemrég, és nem arról beszélek mikor ma megérkeztünk, hanem az elmúlt hetekben valamikor. Tekintetem lassan haladt az ablaktól egészen a konyha bejáratáig, amint túl pedig a nappali volt található. Akaratom ellenére is, de felálltam az asztaltól. Lassan lépkedtem a konyháig és szemem előtt képek villantak fel. A sötétség, a fény ami kiszűrődött a konyhából. Halk beszélgetés, amely kiszűrődött. Egy régi kép bevillanása, mely csupán az álmaimban létezett, de aztán megint visszatértem a valóságba és megláttam Perriet ahogy apával merítik épp ki a levest. Furán néztek rám és én nem értettem hogy kerültem a konyhába.

 - Kicsim, jól vagy? - nézett rám aggódóan apa - Olyan furán viselkedtél. Szólongattunk de nem válaszoltál.

 - Tényleg? Ez furcsa, de hogy kerültem ide? - Megdörzsöltem a szemeim mert hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Energiám lassanként visszatért belém de úgy éreztem, hogy összeesem.

 - Az előbb jöttél ki. Nem emlékszel? – Kérdezte Perrie.

 - Tényleg? Biztos... - fordultam meg mint egy részeg, és támolyogva visszamentem a helyemre. Mikor visszaültem a fejemet fogva támasztottam a könyököm az asztalnak. Valerie furcsa tekinteteket vetett rám, én pedig nem tudtam hova tenni őket. - Mi az?

 - Mi volt ez az előbb? - Szemeit összeszorítva vizsgálta az arcom. A háttérben a felnőttek beszélgettek és mindenki jól érezte magát. Jake és Harry valami videó játékot beszéltek ki éppen, anyáék mese délutánt tartottak. Kate és Angelica velünk szembe vihogtak valamin, és el kell mondjam, hogy szörnyen idegesítettek mert a fejem úgy zúgott mint ha valaki neki esik a csengőnknek otthon. Nem tudom mi idézte elő a fül zúgást meg a fejfájást de nem volt kellemes érzést. Mély lélegzeteket vettem, hátha úgy jobb lesz, de tévedtem.

 - Mi mi volt? - Viszonoztam a pillantását.

 - Csak úgy felálltál a beszélgetésünk közepén és mint egy zombi, kis lépésekkel mentél be a konyhába. Közben egyszer sem pislogtál. Szóltam utánad, de reakció semmi. Ilyet még soha nem csináltál. - Barátnőm aggódó pillantása bűntudattal töltött meg és szörnyen éreztem magam az előbbiért.

 - Sajnálom Valerie! - öleltem át végül, mire a velünk szemben ülő Angie és Kate nagyot sóhajtott. Mikor elváltunk egymástól intettem egyet a levegőbe hogy inkább foglalkozzanak a saját dolgukkal. - Tudod mostanában nem vagyok jó passzban és alig tudok aludni is. Rém álmaim szoktak lenni.

 - Akkor már értem a karikákat a szemed alatt. - Valerie lesütötte a szemét és láttam rajt, hogy átérzi azt ami velem történik. Nála jobb barát nőt még kívánni sem lehetne. Azonban mindent még ő sem tudhat, főleg az árnyalakokat az álmokban és a ládát, amire bukkantam.

 Beszélgetésünknek az vetett véget, hogy apa megjelent egy nagy porcelán tányérral a kezében, amelyből gőz és jó illatok áradtak. Azt hiszem korgó gyomrom hamarosan finom levessel és lehetőleg elviselhető ízű csirkével lesz teli... 

Sziasztok!

Ez lett volna az új rész és remélem mindegyikőtöknek tetszett. Nem mára terveztem, de valamivel fel kellett avatnom az 1000. oldal megjelenítést amit nagyon köszönök!

xx Esther