Meghökkentő valóság

2040. december 17., szombat 15:03
1. nap 

 Az ebéd nagyon jól eltelt. Mindenki fantasztikusan érezte magát közben. Sokat nevettem együtt a többiekkel, mikor felidéztük az együtt átélt élményeinket. Persze közben folyton az órára vetettem másodperces pillantásokat, mert rám a padláson várt valami nagyon érdekes dolog, ami egy folytában a fejemben volt. Legszívesebben folyton rohantam volna felfelé a lépcsőn, hogy végre kinyithassam a ládát, azonban valaki folyton belekezdett valamibe, mikor épp végeztünk volna, így csak húzták az időt és vele együtt az idegeimet is. Már nem bírtam tovább, így a nagy beszélgetések közben ugyan, de muszáj volt elmennem.

 - Apa? - Szóltam épp társalgó édesapám felé, aki felém kapta a fejét és rám mosolygott.

 - Igen Darcy.

 - Elmehetnék? Csak mert még nem végeztem a kipakolással sem és... - Hangom elcsuklott, mert eddig mindig azt mondták hogy az asztaltól távozni nem illik, amíg nem fejezte be mindenki az evést. Apa egy percre elgondolkodott amíg a többiek a háttérben beszélgettek, de aztán válaszolt a kérdésemre.

 - Menj csak szívem. - Válaszolt végül, én pedig felpattantam és mellé sétáltam. Nyomtam egy puszit az arcára és elindultam fel a lépcsőn. Éreztem a hátamon néhány kérdő pillantást, de nem foglalkoztam velük. Végül is ez egy szabad ország.

 Ahogy egyre gyorsabban szedtem a lábam a ház szintjeit összekötő lépcsőkön, egyre inkább kezdtem izgatott lenni. Szívem majd kiugrott a helyéről és már a lábam elé sem néztem. Talán ez lehet az oka annak, hogy a negyedik szintre vezető lépcsőn egyszerűen eleste. Illetve inkább leestem.

 Mikor elterültem a harmadik emeleten éles fájdalom hatolt a térdembe. Odakaptam, és lábaim szorosan öleltem magamhoz. A fájdalom elöntötte egész testem és könny csordult ki a szememből. Nem hiszem hogy bárki meghallotta volna odalent a kis „balesetem”, mert nem keltettem nagy hangzavart. Zöld szememből csak folytak a könnyek, a hajam pedig szerteszét volt hullva a lábam, és a hátam között. Nem tudtam mitévő legyek, de ha szólok akkor felvisznek a szobámba és meglátják a rejtegetni valóm, ezért inkább megpróbáltam lábra állni, hátha sikerül. Ahogy kezemmel felnyomtam magam a földről, még jobban kezdett fájni mindenem. Úgy éreztem, hogy a lábaim letörnek a helyükről, én meg a földre zuhanok. De elég erős vagyok ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Pont ezért megragadtam a korlátot és fájó lábakkal meg háttal ugyan, de felküzdöttem magam a negyedikre. Innen pedig már csak egy ugyan ilyen hosszúságú lépcső választ el új szobámtól.

 Megpróbáltam egy számomra legkényelmesebb pózt találni, hogy hogyan jussak el a lépcsőig és azon fel, hogy legkevésbé fájjanak a végtagjaim. Lehet, hogy holnapra sántítani fogok, de nekem akkor is megéri. A földön kúszva értem el a lépcsőt, amin most inkább ülve haladtam felfelé. Mikor már az utolsó lépcsőfokokat láttam, egy mosoly ült ki az arcomra a bennem keringő fájdalom ellenére is. Szenvedtem ehhez nem fért kétség, de amint megéreztem magam alatt a rövid folyosó hideg csempéit megkönnyebbültem. Szerettem volna, ha tényleg igaz lenne hogy fenn vagyok. Ha nem kéne megint felküzdenem magam valamin, ha végre az ágyamban fekhetnék. De ahhoz hogy az ágyamba fekhessek fel kell állnom, ami ebben a percben nem biztos, hogy menni fog.

 Egy kevés heverészés után a hideg földön, a múló fájdalommal együtt tápászkodtam fel, és indultam el a szobámba. Szerencsére nem kellett sok, csupán két lépés hogy benyithassak a szürke falak közé, és elmerülhessek a fekete-fehér festményekben amelyek a falon voltak. Sophia néni festette őket, még mikor először szakítottak Liam bácsival. Mindig mondta, hogy nagyon megbánta és soha nem fogja elfelejteni a bácsikámat. Az ex barátjával csalta meg, de öt év után újra képesek voltak egymással normális hangnemben beszélni, nem pedig sírni vagy kiabálni. Ezt apa mesélte nekem pár évvel ezelőtt. Szíven ütött a történetük, és az hogy az alatt az öt év alatt Sophia néni több mint 200 képet megfestett. Még belegondolni is bonyolult, de ha volt inspirációja akkor érthető...

 Lassan ugyan, de végül elértem az ágyam előtt heverő dobozig és letelepedve elé bámulni kezdtem. Vajon mit rejthet? Régi ékszereket, szerelmes leveleket, könyveket? Nem tudom, még nem tudom. Elővettem nemrég a zsebembe csúsztatott kis, mintás kulcsot és a zárba csúsztattam. Lassan fordult, és még a lakat elemeinek a kattogását is hallani lehetett. Lassan vettem a levegőt, és megpróbáltam minden erőmmel az előttem lévő tárgyra koncentrálni. Nem tudhattam mi vár rám, és akár még az is lehet, hogy azért nem lepték meg kívülről a pókok, mert éppen benne vannak. Fel kell készülnöm a legrosszabbakra is. A lakat kinyílt, és az eddig szilárdan magában tartó titkot elárulván hullott alább. Remegő ajkakkal vettem le a díszes lakatot a helyéről, és ejtettem a földre. Félrehajtottam a sárkányokkal díszített vas darabot, mely még nagyobb biztonságban tartotta a láda tartalmát. A fekete fa, amelyből az egész láda készült, és amelyet sötétszürke vas tartott össze, most lassan felemelkedett. Egész testem összerándult a jelenet láttán és a kezem is beleremegett, ahogy felhajtottam a tetejét.

 Ami a szemem elé tárult, egyenlőre unalmasnak tűnt, hisz csak papír darabokat láttam. Kézzel voltak írva, és ahogy a kezembe véve őket alaposabban megnéztem mindet, nagyon kitűnővé váltak rajtuk a víz cseppek. Bár lehet hogy inkább könnycseppek voltak? Réginek tűntek, az oldaluk nem mesterségesen volt elkészítve. Inkább úgy néztek ki, mintha megégtek volna. Érdeklődő tekintettel, és egyre több kíváncsisággal tettem le magam mellé a papírokat és haladtam tovább a láda feltárásával. A papírok alatt már inkább volt különlegesebb a helyzet. Volt még benn 5 vékonyabb könyv, vagy talán napló, egy kis tasak, rajz füzetek, és egy levél. Először a levelet vettem ki, mert lehet annak szól aki megtalálja a dolgait. Kibontottam a viasszal lezárt borítékot, amelyben azonban már egy hófehér, tégla lap alakú lap rejtőzött, a jobb felső sarokban a következő dátummal:

2016. október 13.

Kedves Idegen!

Ha megtaláltad ezt a ládát, annak nyomós okai vannak. Nem gondoltam volna hogy valaha bárki is ki fogja tudni nyitni egyszer a fiók legalsó rekeszét, de most nem ez a lényeg.

Az én nevem Annabell Storn, és azon a dátumon, amelynek időpontján eme levelet írtam ebben a helységben éltem mindennapjaimat. Ennek pedig a következő az oka:

Édesanyám szegény családból származott, és apám halála után nem volt pénze arra hogy eltartson engem, sem pedig magát. 37 évesen került a halál kapuja elé, amelyen be is lépett, én ekkor 19 éves voltam. Nem sokkal a halála előtt igen jó viszonyba kerültem az egyik szomszéd fiúval aki, nemrég oszlatta fel a barátaival a bandáját. Nagy hírnévre tettek szert abban a 6 évben, amely alatt együtt zenéltek de azt állították annak már vége. Az utolsó szálak elsimítása miatt vették meg ezt a hazát, pár hónappal ezelőtt. Mindannyian itt laktak.

Az a fiú, akit én nagyon megszerettem volt Liam Payne. Kedves volt ő, és a barátai is. Anyám halála után pedig felajánlották nekem a padlás teret, hogy ha szeretném ott lakhatok. Eleinte normális szobába akartak költöztetni, de én még a padlást is vonakodva fogadtam el tőlük.

Erős, baráti kötelék alakult ki köztem és a fiúk közt. Semmi többet nem éreztem egyikük iránt sem, pláne hogy legtöbbjüknek volt barát nője. Néhányuk rossz szemmel is nézte az itt létemet. Csupán Perrie volt kivétel. Mondjuk Louis barát nője nem is járt hozzánk, mert dolgoznia kellett. Inkább Louis ment el hozzá hétvégente. De a többiek nem szerettek. Nem is akartam, hogy szeressenek.

Végül aztán 3 hónap alatt a szálak kezdtek megoldódni és a fiúknak már nagyon honvágya volt. Megértettem őket, ezért elmegyek. A három hónap ugyanis most, nemrég telt le, én pedig útba kerültem. A boldogságuk útjába, mivel miattam nem akarnak haza menni. Nem akarok nekik fájdalmakat okozni de mindenkinek jobb lesz ha én eltűnök a föld színéről.

A legfontosabb dolgaim rejtettem ebbe a ládába, mely a boszorkányság legfőbb jelképeit viseli. Egyes emberek szerint ezek a szimbólumok megvédik a tárgyakat a gonosz erőktől és minden fertőzéstől. Ha nem lepi meg minden bogár akkor még igazat is mondtak. A rajzokat én készítettem, a leveleket én írtam de nem volt merszem átadni őket. A tőr, ami egy bőr tokban lapul a láda alján édesanyám egyetlen hagyatéka reám. A bársony tasak viszont egy nagyon különleges dolgot rejt. Valamit, ami megváltoztat hatja az egész életed. Valamit, ami meg is fogja változtatni az egész életed.

Az egyetlen ami nem hozzám tartozik az az öt napló. Ezt a fiúktól csentem el még pár nappal ezelőtt. Remélem nem bántja majd őket nagyon. Olvasd őket figyelmesen! Minden részletre ügyelj, és ami a legfontosabb, fektess nagy hangsúlyt a nevek elolvasására, hiszen még nagy meglepetés is érhet ha az vagy akire gondolok...

Sok sikert kívánok minden titok felkutatásához, mert van egy olyan érzésem semmit nem tudsz valamiről, amiről kéne. Pusztán egy jó tanács: Válj eggyé a titkokkal, és csak aztán oldd meg őket! Képzeld magad a másik helyébe, és csak aztán cselekedj!

Szeretettel:

Annabell

 Ahogy végigolvastam eme sorokat a hideg futkosott a hátamon.

 - Már tudom ki Annabell és hogy miért lakott itt, de milyen Liamről beszélt? Mert én csupán egyet ismerek, és ha az a Liam akiről ő beszélt, az a Liam akit én ismerek, akkor most sokkot kaptam. Ez a lány már halott, de 2016-ban vették apáék a házat. Abban az évben Perrie együtt volt Zayn bácsival és az a Louis, akit... akkor... ő ismert... az... az én mostani bácsikám. - csak meredtem a papírra, és minden leírt sorra, minden névre. Nem tudom hogy szabad e hinnem. - Ez a lány leírt ide valamit de nem biztos hogy igazak! Lehet hogy csak hazudni akart! De honnan tudta hogy valaki valaha meg találja a dolgait?! Miért hazudott volna?! Nem tudom mi tévő legyek.

Hátraestem a földön és gondolkodni kezdtem. Újra a kezembe vettem a levelet és még vagy hatszor elolvastam amíg leesett. Neki van igaza...