Prológus

2040. december 17., szombat 9:36

1. nap

 Csukott szemmel álltam a becipzározott csomagom előtt, miközben végiggondoltam az elmúlt félévet. Mindjárt kezdődik a téli szünet, és én újra a barátaimtól távol töltöm azt. Persze Birminghamben is vannak barátaim azok között, ahova megyünk, de az valahogy mégsem az igazi. A mondás szerint is "Mindenhol jó, de legjobb otthon.". Én ezen az állásponton vagyok, de mindhiába. Akkor is megyünk, ha nem akarom. Ez nem rajtam múlik.

 Az elmúlt néhány hét nagyon megrázó volt számomra. Amint megtudtam, hogy ismét megyünk, egy furcsa érzés költözött belém és azóta sem tágított. Rossz előérzetem van ezzel az utazással kapcsolatban. Rémálmok gyötörnek, melyek főszereplője én vagyok és öt másik fiú. Legtöbbször ugyanaz a kettő ismétlődik, melyek után mindig meggyullad a testem és félelem tölt el. A múltkor anya állítása szerint kiabáltam is álmomban. Sikítottam, és folyton azt hajtogattam, hogy "Menj innen!", meg "Ne bánts!". Azon az éjjelen álmomban egy padlásszobában voltam, és egy fekete függöny előtt álltam. Eleinte minden nyugodt volt, szemeimmel méregettem a szobát, de aztán az egyik sarokban fekete ködből előlépve megjelent egy fiú. Akkor még a nevét is tudtam, de mire felébredtem rájöttem, hogy örök titok marad. Mikor feltűnt, és észrevett, elindult felém, tekintetében pedig csak gyűlt az indulat. Ekkor félelem járta át a testem, és remegni kezdtem. A nevét kiabáltam és azt kértem, hogy ne bántson. Mire odaért volna elém, csak anyát és apát láttam, amint fölém hajolnak és csitítgatni próbálnak. Borzasztó volt, de már elmúlt. Ez volt a legszörnyűbb mind közül.

 A visszaemlékezés közben felidéztem a helyszínt, de még mielőtt újra megtörténtek volna gondolataimban azok az események, lassan felnyitottam a szemem, és tekintetem végigemeltem az ágyamon, a falakon, minden bútoron, és azon a fekete felakasztott kardigánon amit az elkövetkezendő 3 hétben nem fogok látni. Pedig annyi szép emléket éltünk meg együtt, és bár néha biztos voltam abban, hogy a sarat ami beleragadt a pocsolyatúráim alatt nem lehet kimosni, de a végén mindig tisztán került vissza a kezembe. Szeretnem kéne azt, hogy a családommal szinte körbeutazzuk a világot, és mindig máshol találkozunk apa régi barátainak a családjával, de sajna én nem olyan vagyok, aki könnyen alkalmazkodik egy új környezethez. Néha még az is nehezemre esik, ha meg kell válnom egy kinőtt ruhámtól, mert azt én régen hordtam, szerettem és velem élt meg különböző életszakaszokat. Persze nem vagyok maradi, meg unalmas, mert minden vagány dolgot képes vagyok kipróbálni. Nyáron fesztiválozni járok, de nem mondom, hogy nem nehéz otthon hagynom a családom. Ennek az az oka, hogy nyaranta apa sűrűbben van itthon, és valamiért pont úgy hozza a sors, hogy akkor, mikor nekem mennem kell. Ez teszi nehézzé ezt az egészet.

 Lehajtottam a fejem, és a padlót kezdtem méregetni. A vonalakat a parketta lécei között. Ágyam szélére telepedtek, és előhúztam egy könyvet a párnám alól. A Vérbe öltözött Anna volt az, a kedvenc könyvem mind közül. Szellemek, vadászok és szerelem mely a halálhoz köt. Ez az utóbbi igézett meg leginkább. Kinyitottam a könyvet, és írni kezdtem a cím alatti rövid helyre arra az esetre, azért, hogyha esetleg akármilyen okból nem térnék vissza, tudják az emberek, mit is gondolok Holmes Chapelről.

Ismerem utcáid, édes városom,

Ismerem az ágaidon rajokban kuporgó

démonokat és angyalokat.

Ismerlek téged, folyó, mintha a szívemben hömpölyögnél.

Harcos lányod vagyok.

Testedből betűk fakadnak,

akár forrásból a víz.

Nyelvek lenyomata vagy te

ahogy beszélünk rajtuk

a város felemelkedik.

~Elka Cloke

 Mikor az utolsó betűket is leírtam, visszacsúsztattam a könyvet rejtekhelyére és nagyot sóhajtottam. Még pár percig csukott szemmel, csendben ültem és gondolkodtam, mielőtt még anya kiabálása megzavart volna, hogy indulnunk kell. Felálltam hát az ágyról, aztán bőröndömet magam után húzva még egyszer visszanéztem az ajtóból. Végül kiléptem és becsuktam magam mögött. Erőt vettem magamon, és magabiztos léptekkel sétáltam át a szűk folyosóról a nappaliba.

 Már távolról hallottam, ahogy apa, anya és a nagyi beszélgetnek. Azért jó, hogy Holmes Chapel az otthonom, mert igaz, hogy nincs annyi lehetőségem szórakozni, mint mondjuk Manchesterben, de könnyebben kiigazodok a városon, és biztosan nem tévedek el, ráadásul a nagyi is csak három utcával lakik alrább. Sokszor fordulok hozzá, akár tanácsért, akár egy kis anyagi segítségért, mert tudom, hogy segít, és mindig mellettem van.

  - Hol van már ez a lány? - idegeskedett anya.

  - Nyugodj meg Natalia! - hallottam a nagyi válaszát.

 - Jó, csak már régen el kellett volna indulnunk. - folytatta anya, és fogadni mertem volna, hogy egy nyugtalan pillantást vetett az órájára.

  - Ebben igazad van, már amúgy is késésben vagyunk. - szólt bele apa is a beszélgetésbe, de nem hallatszott túl izgatottnak, inkább unott volt, mint akit nemigazán izgat, hogy éppen mi történik. Bár ő gyakorta fojtja el az érzéseit.

  - Itt vagyok. - léptem át a helyiség küszöbét, mire minden szem rám szegeződött. Apa és anya egymással szemben álltak, a nagyi pedig mellettük. Bihar kis háromszöget alkottak együtt, nem lehetett nem rájuk nézni, pedig nem csak ők tartózkodtak a szobában. A kanapén Harry nyomogatta a telefonját, Charlott pedig az asztal alatt csinált valamit. Ők ketten a testvéreim, fiatalabbak nálam, de Harry néha sokkal idősebbnek tűnik nálam. Mondjuk csak másfél év van köztünk, szóval ez nem meglepő. Charlott 8 éves, aranyos kisiskolás, aki imádja a lehetetlen sorozatokat és a gyerekes figurákat. Egyszóvalelbűvölő teremtés. Mindkettejükkel szoros kapcsolatot ápolok, de nem mondhatnám, hogy régebben ne vertem volna meg néha Harryt. Tegyük hozzá, hogy megérdemelte, ráadásul egy egészséges fivér-nővér kapcsolatban ez igenis normális.

  - Kislányom, te meg hogy nézel ki!? - nézett rám anya enyhén elborzadva. Gondolom a fekete pólóra, szegecses csizmára, bőrdzsekire meg csöves sapkára gondolt. Most, hogy így belegondolok, lehet nem épp az alkalomhoz öltöztem. Ráadásul az is hozzátett még egy lapáttal a kinézetemhez, hogy a pólóm alja tele volt lyukakkal, de ami régi, az régi. Legalább már tudom, hogyan ne öltözzek anyák napján.

  - Gyászolok - válaszoltam pimaszul mosolyogva.

  - Mégis mit? - húzta gúnyos mosolyra, bár szerintem inkább fintorra a száját.

  - Nyugodj meg Natalia! - szólt hozzá apa, majd lassan elindult felém - Inkább örülj neki, hogy lejött és nem kell rá tovább várnunk.

  - Jól van, tudod mit? Inkább kimegyek az autóhoz. - mondta megadva magát, és hátat fordított nekünk.

  - Veled tartok. - Tette el a telefonját Harry, és felpattant Charlottal együtt, akinek lovacskázni támadt kedve a bátyja hátán.

  - Charlott, szállj le rólam! - kiáltotta Harry, miközben össze-vissza rázkódott, hogy kevéssé a hátáról a kishúgát.

  - Nem. Vigyél! - parancsolta Charlott gonosz vigyorral.

  - Szállj le a bátyád hátáról! - utasította a nagyi, de nem sok sikerrel, mert Charlott továbbra is Harry hátán lógott, aki végül megadta magát, és elindultak anya után. Nagymama derűsen nézett utánuk. Az arca ilyenkor egészen megfiatalodott, és furcsa fény lobbant fel a szeméban, ami mintha egy régebbi emlékhez repítette volna.

 - Szerintem nekünk is menni kéne - ismertem el, amire apa csak bólintott egyet, majd átvette a csomagjaim. 

 A nagyi mosolyogva nézett rám, miközben egymás mellett indultunk az autóhoz. Mire kiértünk, mindenki bent ült rajtunk kívül. Apa berakta a csomagom, én pedig egy hosszas ölelés után, amit a nagyitól kaptam, behuppantam Charlott mellé az autóba.

 Lassan apa is érkezett, és az autónk kigördült a feljáróról, mi pedig integetve búcsúztunk. Mindenki más a nagyitól, azonban én inkább az otthonomtól, barátaimtól és a sok borzalomtól búcsúztam, remélve azt, hogy az összes rémálom itthon marad, az árnyszerű fiatalemberekkel és az általuk képviselt rémségekkel egyetemben...