Egy kis csevegés

2040. december 18., vasárnap 13:20
2. nap

Fekszem, és a plafont bámulom. Hosszú ideje tértem már vissza a szobámba az Annabelles mutatvány óta. Ez az idő mindössze 10 perc, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Gondolatok suhannak át az agyamon minden másodpercben, de valahogy egyiket sem tudom ott tartani. Olyan ez mint a fizika. Csak jön, és aztán megy.

 Ez az "apa popsztár volt" dolog sem izgat most annyira. Csak tegnap jöttem ide, és máris olyan dolgok történtek, amik egy normális ember hónapjait bőven kitöltik. De nekem... Á, nekem socius-om van, meg elveszett léleknek titulált barátaim, és rémálmaim, amiknek az előidézői a bácsikáim, meg az apám 25 évvel ezelőtti verziói. Meg kell mondjam, hirtelen elég bonyolult életem lett.

 Ajkamba harapok, és lehunyom a szemem. A sötétségben egyszerre csak fény támad. Fehér fény, amely előtt mintha fátyol lebegne. Fehér fátyol, mint a mennyasszony arca előtt, amíg ki nem mondja a boldogító igent. Beletelik néhány pillanat mire rájövök, hogy a fátyol függöny, a fehér fény pedig egy ablakon keresztül jut a helyiségbe. Viszont ez most nem az én szobám. Valahol máshol járok. Itt ezüstszürke csillogás lep el mindent, ami gyönyörű, de valahogy mélységesen üres is. Az ablak felé indulok, de még mielőtt elérném megpillantom magam a falra akasztott egész alakos tükörben. Hajam lófarokban omlik a hátamra, szemem alatt pedig a kék karikák messziről is kivehetők. Egyszerű pólóm, és farmernadrágom is olyan szürke mint ez az egész hely. Még sosem jártam itt, de kellemes felismerés lankad elmém legmélyén. Folytatom utam az ablakig, ahova eredetileg el akartam jutni. Elhúzom a függönyt, és rájövök, hogy valamiben még is megegyezik ez a hely, és a szobám. Kint kövér pelyhekben hull a hó. 

 Itt minden olyan távolinak tűnik amit az üvegen át látok. A fák ágai, ahogy a rájuk nehezedő sújtól lehajolnak szinte a földig. Ahogy érzem a madarak minden szárnycsapását, pedig nem is vagyok az udvaron. Megnyugtató a kép, mégsem valóságos. 

 Ahogy megpillantom magam ismét, csak ezúttal az ablakról visszaverődő másolatom, felfigyelek valamire. Mögöttem sötét árny suhan el, azonban mielőtt megijedhetnék, valaki a csípőmre helyezi a kezét, és arcát a vállamba fúrja. Tágra nyílnak a szemeim, de nem húzódom el. Valamiért nem megy, mintha valaki nem engedné belűl. 

 A fiú most felemeli a fejét és rámpillant. Jake az. Bármikor felismerném ezt a szempárt. Tulajdonosa most varázslatosan mosolyog, és úgy mered rám, mintha én lennék a világ legnagyobb csodája. Régebben sokat merengtem azon, hogy vajon fog e valaha így nézni rám valaki, és ha fog, akkor ki lesz az. Ezelőtt soha nem gondoltam volna, hogy ő lesz az. Bár ez biztosan nem a valóság.

 - Mi a baj? - Suttogja Jake, és elenged. Ezután a kezem után nyúl, és szembefordít magával. Meglep a cselekedete, és fura is, de nem ellenkezem.

 - Nem tudom. Olyan furcsán érzem magam. - válaszolom, majd eszembe jut egy logikus kérdés - Hol vagyunk?

 - Birminghamben. Már el is felejtetted? - Felnevet. Olyan őszinte ez a mosoly, és Jake tekintete is az. Összetéveszteni se lehetne a fiú szemeiben csillogó érzelmet. Szerelmes. Mégpedig belém.

 - Nem ismerem fel ezt a helyet. - Mondom, és elengedem Jake kezét, aki erre kicsit elszontyolodik. Bár nem hiszem, hogy azért tenné, mert nem ismerős a táj. Eltávolodom, és csak ekkor tűnik fel, hogy a sok szürkeség ellenére Jake talpig hófehérben áll, ami csak kiemeli a fekete fürtöket.

 - Értem, de ugye jól érzed magad? - kérdezi aggódó tekintettel, hisz feltűnhetett neki a furcsa viselkedésem - Nem akarom, hogy bajod essék. 

 - Jól vagyok, de valamit nem értek.

 - És mi volna az? - Jake megint mosolyog, méghozzá ugyan úgy, ahogy az imént is tette.

 - Miért aggódsz így értem? - Kérdezem, s a szobában leülepedik a csend. Olyan ez, mintha minden porszem a padló közelébe ereszkedett volna a hatás kedvéért. Azért, hogy ne törjön meg rajtuk a napfény, az ember közvetlen látókörén belűl, pedig most még a nap sem süt.

 - Azt hittem ez eggyértelmű. Hiszen szeretlek. 

  Kimondta. Kimondta azt a szót, amit egész életemben hallani akartam. Egy bökkenő azonban még mindig akad.

 Nem tőle akartam ezt hallani. Akármilyen gonoszul is hangzik, én nem szeretem őt. Vagy mégis? Igazából még sosem pillantottam úgy Jacob Malikra mint egy pasira, akinek akár én is tetszhetek. Azonban meg kell neki mondanom, most amíg lehet.

 Ekkor azonban hirtelen fekete füstfelhő támad, és a szürke szoba eltűnik, ahogy Jake is. Mikor újra kialakul körülöttem a környezet, már a saját szobámban állok.Egyedül.

 - Nem vagy egyedül. - Szól egy hang mögűlem. A hozzá tartozó arc élesen hatol az emlékeim tükrébe, és egybő beugrik egy név.

 - Zayn. - Suttogom, ő pedig elmosolyodik, de ez nem az a mosoly, amit én eddig láttam tőle. Ez egy vidám mosoly, nem pedig kárörvendő.
 - Szia! Nagyon sajnàlom, ha esetleg rádijesztettem. Nem volt szándékos. - Mondja, majd közelebb lép.
 Végigmérem a fiút, majd megállapítom, hogy fekete haját elől szőke tincs tarkítja, fekete pólója pedig csak kiegészíti az összhatást. Sötétkék farmert visel, kezén a bőr pedig teljesen üres. Egy tetovált minta sem díszíti, pedig az én Zayn bácsim keze tele van tetoválva, ebben biztos lettem az évek során.
 - Nem hittem volna, hogy te valaha azt mondod, hogy nem akartál rám ilyeszteni. - Arcom grimaszba torzul, ahogy barna szemeibe meredek. A hasonlóságot keresem benne, és a fia közt, de nem járok nagy sikerrel. Ő olyan, akárcsak a szellemek a filmekből, amik felveszik mások alakját. Úgy néznek ki, ahogy akarnak, de a tekintetük üres, és elveszett. Ez a Zayn is ilyen. Fakó bőre szinte már fehér, szemei üresek. Ekkor azonban ő is belém fúrja tekintét, és meglátok benn valamit. Valami meghatározhatatlant.
 - Valójában most nem azért vagyok itt, hogy rádijesszek.
 - Akkor mi szél hozott ebbe az álmomba? - Felhúzom a szemöldököm, mire féloldalas mosoly kerül arcára. Be kell ismernem valamit.
 Erre a fiúra én az elmúlt hónapokban úgy tekintettem, mint a legrosszabb rémálmomra. De hát az is volt! Most viszont, mikor azt mondja, hogy nem akar megijeszteni hiszek neki. Nem tudom miért, de muszáj hinnem neki. A megérzéseim ezt súgják bent.
 - Nem is tudom, talán csak unatkoztam. - Elindul az ablakom irányába, majd megáll előtte. A kinti világot nézi, és azt hiszem ez megkönnyebüléssel tölti el. Csak azt tudnám miért.
 - Ó, és unalomból betörsz mások magánéletébe? Az jó elfoglaltság!  - Mellléépek, és hasonlóan teszek, mint ő.
 - Ne érts félre! Nem vagyok kukkoló, de kérdezhetek valamit? - Tekintete az enyémet keresi, én pedig leállítom ezt a folyamatot. Ránézek, és egész testem felé fordítom. Hasonlít ez a felállás az előbbire Jake-el. Vele is így áltunk, csak ő fogta a kezem, ami alapjába véve fura volt tőle. Hát akkor ettől a fiútól milyen fura lenne!
 - Mondjad csak. - Válaszolom szárazan.
 - Miért nem szereted azt a fiút? - Kérdi felhúzott szemöldökkel.
 - Melyiket?
 - Hát Jake-et! Tudom, hogy szeret. Láttam rajta az előbb. A tekintetébe volt írva, de ezt te is észrevetted, igaz?
 - Igen. De ez miért lényeges neked? - értetlenkedve nézek rá, amikor egyszer csak leesik - Csak nem a fiad szerelmi élete miatt aggódsz?
 - Dehogy! Csak furának találtam, és amúgy is. Nem az én fiam, hanem Zayné. Azé, akit te ismersz. - Újra a tájat kémleli a szemével, aminek a tartalma most sem mond semmit.
 - És még te nem vagy kukkoló. - Motyogom az orrom alatt, mire felém fordul, és furán kezd méregetni.
 - Mit mondtál?
 - Én? Á, semmit! - Hazudom, mire az oldalamba bök a hüvelykujjával. A fájdalmas ponthoz kapom a kezem, majd ezt mondom:
 - Ez meg mire volt jó?
 - Semmire, de élveztem. Amúgy most mennem kell.
 - Hogyan? - Lepődöm meg hirtelen, és figyelem, ahogy hátrálni kezd.
 - Sajnálom, de hidd el, még találkozunk.
 - Várj! Nincs esetleg egy jó tanácsod, vagy valami? Vagy nem szeretnéd esetleg elmondani, hogy mi vagy? - Őt nézem, de magábafordult és gondolkodik. Azon, hogy mit válaszoljon a kérdésekre. Mikor a szoba közepéhez ér megáll, majd félig lehunyja a szemét, és így szól:
 - Először is: A szerelem bonyolult, halgass a szívedre! Másodszor pedig: Az vagyok, ami Annabell. - Feleli legnagyobb meglepetésemre, de ekkor megszakad az egész. A szoba újra homályos lesz, karomon pedig erős ráncigálást érzek.

 Szemeim kipattanak, majd az erőhatást kifejtő tárgy felé fordulok, ami a bal vállamra gyakorol hatást. Egy kéz az, ami pedig egy igencsak jóképű fiatalemberhez tartozik. Ez a fiú William Horan, Angie bátyja.
 - Te aztán jó mélyen tudsz aludni! - Hangoztatja a fiú, miközben a szemeim dörzsölgetem.
 - Kössz. - Felelem kurtán, aztán végre ránézek, hogy mondja amit szeretne.
 - Gyere le a konyhába. - Feleli.
 - Micsoda? - Kérdezem vissza, pedig tudom, hogy ez milyen idegesítő. Én se szeretem.
 - Csak gyere le! A szülők leléptek, és Angie hozza a szokásos formáját Vallel eggyütt.
 - Jó, mingyárt megyek - válaszolom -, csak adj egy percet!