Lehetőség

2040. december 17., szombat 17:15

1. nap

  Valerie és Angelica mögött gyalogoltam pár méterrel a Cannon Hill parkban. A hűvös téli szél borzolta a hajamat. A hó nagy pelyhekben hullt, ami arról árulkodott, hogy nem sokára eláll. Angie ezért akart eljönni most sétálni. Ki akarta élvezni azt, amiben már nem sokáig lesz részünk.

 Nevetés hallatszott. Valerie gyengéden oldalba bökte a mellette lépdelő szőke lányt, és hirtelen felém fordult. Lenézően pillantott rám, mire én csak megvontam a vállam.

 - Mi az? - Kérdeztem bambán. Talán azért néz rám így, mert lemaradtam mögöttük, vagy mert hiányol? Talán csak azt hiszi valami bánt...

 - Furcsa vagy. - jelentette ki csípőre tett kézzel - Mi a baj?

 Tekintetem a park köves járdájára szegeztem, és melléjük siettem. Közben Angie is észrevette, hogy mindenki eltűnt mellőle és Valerie mellé lépett. Barna hajának és szemének, tökéletes egyensúlyt kölcsönzött fekete kabátja. Szegecses, comb középig érő csizmát viselt szűk farmerrel. Sötét színeivel teljesen Angelica ellentéte volt. Ő vaj színű kabátot húzott, és ugyan ilyen színű csizmát. A hó itt-ott fehér színt kölcsönzött arany szőke hajának.  Valamiért Annabell jutott az eszembe, és bár az ő vonásai élesebbek voltak mint Angie-nek, a hajuk egyformán pompázott. Régen bármit megadtam volna azért, hogy ilyen szőke hajam legyen.

 - Nincs semmi baj. Nem tudom miről beszélsz. - Ez persze nem volt igaz. Gondolataim végig Annabell körül forogtak amíg sétáltunk. Minden amit mondott, és amit nem mondott, erős hatást gyakorolt rám.

 - Jaj, ne hülyíts már! Nem most jöttünk le a falvédőről! - Mordult rám Angie.

 - Figyelj Darcy - kezdett bele Valerie, és mellém lépett - régóta ismerjük egymást, és tudod hogy barátok vagyunk. Számíthatsz ránk, és bármit elmondhatsz nekünk. - Vállamra tette a kezét, és bíztatóan tekintett rám. Elmondjam nekik, hogy mit mondott Annabell? Hinni fognak nekem? - gondoltam.

 - Tudom Valerie. Tudom, hogy számíthatok rátok, hiszen már rég óta barátok vagyunk. Az igazság az, hogy valami tényleg bánt...

 - És elmondod mi az? - Lépett elém Angie.

 Haboztam. Nem adhattam ki Annabellt. Ő megbízik bennem, azt hiszem. Bár ehhez is kétségek fűznek.

 - Igazából, megígértem az illetőnek, hogy nem adom ki ezt a dolgot. Higgyétek el, én elmondanám, de nem lehet! - szomorúan néztem rájuk, és a halvány mosoly ami egyszer csak megjelent a lányok arcán boldogsággal töltött el. Nekem is felfelé kunkorodott a szám sarka. Ahogy egymásra néztünk, és felfogtuk hogy mind mosolygunk, elnevettük magunkat. - Na, gyertek ide! - mondtam, és megöleltük egymást. Igazi baráti ölelés volt, olyan amelyet csak az egymáshoz legközelebb álló emberek szoktak véghez vinni. Carrie és én is mindig így öleljük meg egymást. Ő a legjobb barátnőm, és az első neve még csak nem is Carrie, én folyton így szólítom. Rajtam kívül senki nem mondja ezt neki, ő pedig nem szól nekem emiatt. Carrie igazi neve Satrina Cher Garroway. Egy csodálatos ember. Külföldről származik, és hazájához köthetően magyarul, jelenlegi otthonához köthetően angolul, és az iskola miatt spanyolul beszél. Anyáéknak eleinte kétségeik voltak, hogy Carr rossz hatással van rám, de mikor bemutattam őket egymásnak, minden ilyen érzésük szertefoszlott. Apa járt már Magyarországon, és szerinte nagyon szép hely. Anya azonban aggódott miatta, hogy Carrie egy megszállott, aki csak a rosszra buzdítana. De nem így történt, sőt! Pont fordítva, mert én veszem rá őt, hogy minden féle hülyeségeket próbáljon ki, amik nem végződnek mindig jól.

 A lányok lassan eltávolodtak tőlem, Angie pedig megborzongott. Összedörzsölte a tenyerét és kifújta a levegőt.

 - Ti nem fáztok? - Kérdezte remegő hangon. Én csak elgondolkodva mértem fel a bennünket körülvevő hó födte tájat és rádöbbentem hogy tényleg hideg van. A lábam még mindig sajgott egy cseppet a lépcsőn leborulásom óta, de a gondolataim mindenről elterelték a figyelmemet. Még a fagyos levegőről, és a hulló hóról is.

 - De igen. - felelte neki Angie, majd felém fordult - Vissza menjünk?

 - Én biztosan visszamegyek! - Jelentette ki Miss Horan, és nagy léptekkel indult a park bejárata felé, ahonnan jöttünk.

 - Azt hiszem vele megyek. Még a végén eltéved nekem! - Valerie utána nézett és már éppen indult is, mikor visszapillantott rám. - Te nem jössz?

 - Nem, én még maradok ha nem bánod. Otthon találkozunk! - Elmosolyodtam, ő pedig a fejét kezdte ingatni. Lehet hogy Valerie Malik egy igazi dívának nézett ki, de a barátaihoz mindig hű és jó maradt. 

 Csak álltam, és figyeltem a két egyre távolodó lány alakját. A szakadó hóban már csak a halvány körvonalaik látszódtak. Sóhajtottam és megfordultam, hogy tovább induljak. Minden lépésem alatt csikorgott a hó. Még ha csendben is akartam volna haladni, akkor sem sikerült volna. Gondolataimba merültem, és ismét Annabellre gondoltam. A lány csapzott külsejére, és arra ahogy egyszer csak megváltozott a haja. Ez pedig akkor következett mikor én megnyugodtam. Furcsa egybeesés lenne, de ez biztos nem csak véletlen. Valami köze lehet a nyaklánchoz. Akaratlanul is a mellkasomhoz kaptam, amin ott pihent a maga hideg tapintásával az öt ágú csillagos lánc. Amióta csak rajtam van, furán érzem magam. Nem tudom mi teszi, vagy hogyan de így van...

 - Min gondolkodsz annyira? - Kérdezte egy furcsán ismerős, de nem kellemes hang. Az egyik fa mögül jött. Ijedten megtorpantam és elfordítottam az arcom a hang irányába. A fehér havon, egy köpenyes alak lépdelt felém közeledve. Arany tincsei kibuktak a csukja alól, mely teljesen eltakarta a lány arcát. Hangja édes volt, és kellemesen csengett. Fehér, földig érő köpenyt viselt, mely olyan hosszú volt, hogy egy részét maga után húzta. Mikor megállt hátraejtette a csuklyát és sejtésem beigazolódott. A két fa között ott állt egy lány, még pedig nem is akár kicsoda.

 Annabell.

 Bőre sápadt volt, haja viszont rémisztően csillogott az ezüstös fényben. Mosolygott rám, de ez nem egy kellemes, vagy bájos mosoly volt. Inkább ijesztő, és lesújtó.

 - Annabell. - Suttogtam és közelebb lépett.

 - Mondd, kedvesem. - Felelte némiképp kedvesen.

 - Miért jöttél? Mikor nemrég találkoztunk eltűntél a szobámból. Lehet hogy egy órája volt csak, de eltűntél. - Zavarodott voltam. A lány mostanra teljesen megváltozott. Tiszta volt, és gyönyörű. Kedvem támadt irigykedni rá.

 - Azt hitted talán, hogy sosem jövök vissza hozzád? Ugyan Darcy! Ennél még neked is okosabbnak kellett volna lenned. - legyintett a kezével és elindult felém. Én rémülten hátrálni kezdtem, azonban megbotlottam és hátraestem. A hóban kúszva próbáltam távolodni, viszont ő gyorsabb volt és előttem termett. - Nem kell félned! Nem bánthatlak.

 - Akkor meg mit akarsz, ha nem bántani? - Suttogtam a rémülettől remegő hangomon.

 - Válaszokat akarok neked adni Darcy. Olyan kérdésekre, melyekre senki más nem tud válaszolni, vagy csak nem akar. Akár el is kezdhetnéd feltenni őket, de persze csak akkor ha adsz is érte valamit. A mai világban már semmi nincs ingen. - Harsányan felkacagott és kinyújtotta felém az egyik kezét, hogy felsegítsen. Én csak meredtem rá.

 - Mit akarsz tőlem? 

 - Elmondom, de csak akkor ha most szépen felállsz. Tudnod kell, hogy nem sokszor nyújtok segítőkezet másoknak, és ha nyújtok, akkor hasznos elfogadni. - Kipirosodott kezem kinyújtottam felé, és ő felhúzott a földről.

 - Mit szeretnél a válaszokért cserébe Annabell?

 - Van számodra egy alkum...

Drága olvasóim! 

Nagyon köszönök nektek minden kommentet, dicséretet és a felvilágosítást az emberi lustaságról! :) Az különösen tetszett. További véleményeket is szívesen fogadok a mostani fejezetről.

Meghoztam nektek az új részt, és nagyon sajnálom a nagy kihagyást de ígérem hogy a téli szünetben gyakrabban hozom majd a részeket, valamint remélhetőleg minden hétvégén megörvendeztetlek majd titeket. 

Ráadásul, decemberre terveztem is egy új blogot, ami ezzel komoly kapcsolatban lesz, ugyan is Darcy legjobb barát nőjének a téli élményeit fogja bemutatni. Róla ebben a részben megtudtatok néhány dolgot, és elárulom hogy Annabell őt is elég jól megbolygatja majd, hasonlóan mágikusan, de nem akarom lelőni a poént. Erről majd még tájékoztatlak benneteket részletesebben.

Addig is, jó olvasást!! :D

xx Esther

Kérdések lavinája

2040. december 17., szombat 16:36

1. nap

 - Styles vagy? - Nézett rám az ismeretlen lány, és az arca olyan fehérre fakult, mint az ablakon túl hulló hó. Ijedtebbnek tűnt mint én, pedig nekem volt nagyobb jogom félni tőle. Végül is, nem én jelentem meg az ő szobájában vad idegenként, és nem én kérdezősködtem tőle úgy, hogy még a nevemet sem árultam el.

 Csak bámultam rá, és ugyan úgy rám. Egyikünk sem tudta, hogy mit szóljon. Valami őt is megrázta velem kapcsolatban, de eddig csak a nevem árultam el neki, talán azzal van valami probléma? Leszállt közénk a kínos csend, mint a köd, hűvös őszi éjszakákon. Most már csak a semmit bámulta, és gondolkozott, amíg én még egyszer végigmértem a hívatlan látogatót. Megvoltam ezzel, és úgy döntöttem hogy véget vetek a hallgatásnak. Leszedtem magamról a takarót, és leültem az ágy szélére. Tekintetem a padlóra szegeztem, és úgy folytattam.

 - Mi a baj? - Kérdeztem tőle, mire csak megrázta a fejét és közelebb lépett.

 - Semmi, csak tudod most hogy alaposan megnéztelek, annyira hasonlítasz Harryre. - felelte, én pedig összerázkódtam ahogy kimondta apa nevét. Úgy tűnik ismeri, vagy inkább ismerte őt. De az utóbbi csak akkor igaz, ha az, akinek gondolom. - Nem tudod ki vagyok, igaz? Sosem mesélt rólam. - Halványan elmosolyodott, és egy pillanatra ő is a földet nézte. Hangjában csengett a remény, de ott volt benn a kétség is.

 - Nem, nem tudom ki vagy. De van egy halvány sejtésem. - Üres tekintettel néztem a parkettát, azonban most rá emeltem a szemem. Valami megváltozott rajta, mint ha a haja már nem lenne olyan csapzott. Kisimult, és csillogott a kintről beáramló fehér fénytől. A színe is más volt, a sötét, barna tincsek, most aranyló szőkén ragyogtak az ezüstös fényben. Elkápráztató látvány volt, most már csak egy halvány arany-fehér báli ruha kellett volna és angyalnak is nevezhette volna magát, akkor is elhittem volna.

 - Mi a sejtésed? - Jött az egyszerű kérdés, halkan, szinte mintha suttogás lett volna.

 - Te vagy Annabell Storn? - néztem kérdően rá. Válasza csak egy magabiztos, de szomorú mosoly volt. Igennek vettem, de szerettem volna a szájából hallani a választ. Azt, ahogy kimondja a saját nevét, valamint azt, hogy hogyan kerül ide mikor már 25 éve halott. - Kérlek, mondd ki!

 - Azt, hogy ki vagyok?

 - Igen, a saját szádból akarom hallani a választ. Nem tudom miért, de ezt szeretném. - Hangom határozott volt, és magabiztos.

 - Jó. - felelte, és a hangja éles volt mint a penge - A nevem Annabell Storn, és a szomszéd házban laktam 25 évvel ezelőtt.

 - De akkor hogy lehetsz itt? Hogy kerültél az én szobámba? Mi késztetett arra, hogy ide gyere, és miért pont hozzám? Te halott vagy, már 25 éve! - Már nem bírtam ki ülve, és muszáj volt felállnom ültő helyemből. A kérdések továbbra is a fejemben lebegtek, válaszra várva és most itt volt a lehetőség arra, hogy megkapjam azokat a válaszokat.

 - Nem vagyok itt, és nem élek, mint ahogy azt már említetted az előbb. A magyarázat a jelenlétemre az a nyaklánc. - Mutató ujját rám szegezte, és én nem értem mire mutogat. Aztán megéreztem a mellkasomon valami hideget, és egyből tudtam mire mutogat. A nyaklánc ott lógott a nyakamban, és mindannak ellenére, hogy már vagy 10 perce ott lógott, még mindig hideg volt, és ezt félelmetesnek véltem. Ijedten kaptam hozzá, és tapogattam meg. Tényleg nem képzelődtem, még akkor sem ha eleinte abban reménykedtem.

 - Hogyan került a nyakamba? Hiszen a földre esett! - Tiltakoztam reménytelenül, és a kapcsához nyúltam, de amint megéreztem, hogy nincs neki, riadtan meredtem Annabellre. Kapkodtam a levegőt.

 - A nyaklánc hozzáfűződik az idézőhöz. Ez esetben ez te vagy. - Higgadt volt és most már mindkét keze a teste mellett lógott.

 - Milyen idéző?

 - Elmagyarázhatom neked, mi az az idéző, vagy hogy miért vagy arra képes hogy láss engem. Azonban a válaszokhoz meg kell nyugodnod, mert ha nem nyugszol meg, akkor olyan dolognak leszel a része amit még csak nem is értesz. - tisztázótlan volt előttem, hogy ő miért ilyen nyugodt, és mit akar elmagyarázni. Minek vagyok én a része? - Képes vagy megnyugodni, és leülni velem?

 - Igen. - Magamra erőltettem egy nyugodtabb hangnemet, és higgadtan néztem rá.

 - Akkor mit szólnál hozzá, ha mondjuk... - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen kopogás hallatszott az ajtón, és egy kedves hangot hallottam meg az ajtó mögül.

 - Darcy! Bejöhetek? - szólt Angelica az ajtó mögül. Én ijedten néztem Annabellre, aki még mindig nyugodt volt, de látszott az arcán hogy meglepődött.

 - Nem lát senki, rajtad kívül. - jelentette ki - Csak nyugodtan. - Mosolygott, mire én megnyugodtam.

 - Gyere be Angie! - Kiáltottam, és az ajtó már nyílt is, az mögül pedig Angelica bukkant elő. Farmert viselt csizmával, és egy fehér, nyomott mintás pólóval. Ezt a szettet egy fekete bőr dzseki egészítette ki.

 - Szia! - kisugárzása mint mindig, most is jobb kedvre derített. Olyan pozitivitás sugárzott minden léptéből, hogy az már szinte fájdalmas volt. - Bocs ha zavarok, csak azt akarom megkérdezni, hogy van e kedved eljönni egy kicsit sétálni. Tudod, most esik a hó és ilyen ritka szép időben ez csodának számít. - Száját hatalmas mosolyra húzta, és én is követtem a példáját. De hogy mit értett "ritka szép idő" alatt, nem tudom. Hiszen borzasztóan hideg lehet odakint, és a szél ezt csak még jobban fokozza. Vonakodtam, de ha jobban belegondolok, még is el kellene mennem vele, hisz ki kéne szellőztetnem a fejemet. 

 - Nem zavarsz, és elmehetünk, ha gondolod. Menj, kerítsd elő Valerie-t, és indulhatunk is! 

 - Rendben! Valerie is jön? - Arcán döbbenetet véltem felfedezni, arcát pedig megdöntötte balra. Be kell valljam, hogy Angelica nem a legokosabb lány akit ismerek, ezek a jelzők inkább Kate-re vezethetők vissza. De szeretem Angie-t, és barátnőmnek tartom.

 - Hát persze, csak szólj neki! Oké? - arcomon továbbra is ott volt a mosoly, és amint rájött miről beszélek, azonnal vad bólogatásba kezdett és ő is mosolygott.

 - Oké! Akkor lent megvárunk téged! - Kivonult az ajtón, és hallottam szegecses csizmájának kopogását a lépcsőn. Ismét Annabell felé fordultam aki az ajtót nézte, és gyanítom azon tanakodott hogy ki lehetett ez a lány.

 - Ő ki volt? - Tekintett rám végül érdeklődve.

 - Angelica Horan.

 - Niall lánya. - Döbbent rá Annabell, és mosolyra húzta a száját.

 - Honnan ismered Niall bácsit? Na meg persze apát? - Tettem fel a döntő jellegű kérdést, Annabell arca pedig fagyos lett, mint a jég.

Sziasztok!

Remélem tetszett mindenkinek az új rész, mert nagy örömöt jelentett nekem megírni. Örömömben pedig szeretném ha ti is osztoznátok. :)

Azonban szeretném megkérdezni tőletek, hogy olvassátok a blogot? Csak mert nagyon kevés komment érkezik, ez pedig elbizonytalanít engem. :(

Ezzel persze senkit nem akarok arra ráerőszakolni, hogy kommentljen, meg hasonlók, csak nem tudom van e értelme tényleg folytatni, mert ha összesen 3-an olvassátok, akkor abbahagyom...

Csak ennyit szerettem volna közölni veletek. :D

xx Esther

U.i.: Tényleg csúnya a fejléc??? :O

       

Annabell

2040. december 17., szombat 15:36
1. nap

 Eddig el sem tudtam képzelni, hogy hány kérdés merülhet fel egy lányban, ha csupán 4 percre is hunyja le a szemét valami hát borzongató dolog után. Most viszont pontosan tudom rá a választ, ami egyenlő a végtelennel. Millió kérdés a fejemben és nulla válasz rájuk. Kavargó gondolatok, másodpercenként felmerülő kérdések, majd kiugró szív és fejfájás ami az elmúlt 4 perc alatt kínozott. Mit tehetnék én? Annabell Storn egy lány volt, és azok alapján amit papírra vetett ismerte a bácsikáimat és az apámat is. Azt az apát akitől ha megkérdezném, hogy ki volt ez a lány azt mondaná nem tudja. Hazudna nekem, pedig ez nem volt tisztességes a mi családunkban, nem hazudunk egymásnak, sem pedig magunknak...

 Ahogy lehunyt szemem feltárult, megpillantottam a plafont és nagyon melegem volt, pedig a fűtést csak egy órája kapcsolta fel Niall bácsi. Nem aludtam a földön, csak pár percig pihentem rajt, és elgondolkodtam. A levélen, a papírokon. Ez a lány tudott valamit, amit én nem tudtam. Valami olyat, amit csak apáék tudnak és amit eltitkoltak előlünk. Mindenki elől. Jake elől, Kate elől, Valerie elől, Olivia elől, Lucas elől, Harry elől és még tudnám sorolni a tudatlanok névsorát. Felálltam és sétálgatni kezdtem a szobában. A halvány, szürke fény megcsillogtatta a világos parkettát, a nárciszok harsányan illatozva, mozdulatlanul álltak továbbra is a vázában. A beépített szekrény kivett hátulja még mindig a szoba közepén díszelgett, én pedig sokszor megkerülvén köröztem. Megtorpantam, és csak bámultam a semmibe. Tekintetem azonban lassan az ablakra siklott. Odakint láttam a fák lombját, azokon túl pedig a vékony hó réteggel borított gyepet. Nem látszott a zöld színe, csupán a rászitált hó, azonban miután alaposabban szem ügyre vettem, megláttam pár kibukó fűszálat. Szám mosolyra húztam, mert egyedül volt. Egyedül, akárcsak én ezekkel az információkkal azok közül, akik alig tudnak belőlük valamit.

 A következő pillanatban a szemem a vas ládára vándorolt, és a levélre, amely mellé hullott. Leültem elé, és eszembe jutott mit írt Annabell a levélbe. Azt állt benne, hogy van még benn egy bársony tasak és egy tőr. Kíváncsivá tett most, ahogy visszagondoltam rá, ezért egy mély levegőt vettem és újra a doboz felé nyúltam. Kivettem az öt naplót, amely régen még apáé és a bácsikáimé volt, aztán haladtam tovább. Volt benne egy mintás póló is, melyen boszorkány szimbólumokat véltem felfedezni. Érdekessége az volt, hogy amint megfordítottam, ugyan azok a minták voltak rajta, mint az elején. A derék résznél keskeny vér vörös szalag fogta körbe, fekete alapszínükön pedig átütött az arany színű minta. Mély V alakú kivágása volt, ujjai pedig háromnegyedesek voltak, végükön varrott csík után kiszélesedtek. Talán Annabell csak elfelejtette említeni, hogy beletette a felsőt is vagy ezt a levél megírása után rakta bele? Minden esetre is, egyszer biztos hasznát veszi majd.

 A póló után, megláttam egymás mellett heverni a bársony tokot, és a bőr tokot is. Mindegyikben volt valami rejtélyes, titokzatos, de félelmetes is. Díszítésük a pólóéval egyezett, így irányítottak magukra az emberek tekintetét. Melyiket nyissam ki először?

 Amint feltettem magamban a kérdést, az ablakon beáramló fény hirtelen elgyengült. Megremegett, akárcsak a kezem ahogy a bársony tokban rejlő tárgy után akartam nyúlni. Gyanúsnak találtam de nem foglalkoztam vele. A kíváncsiság hajt, és ha nem teszek eleget neki, akkor megemészt.

 Végül minden porcikámmal megpróbáltam a tasakra koncentrálni, és kivettem a helyéről. Egy porszem sem éktelenkedett rajta, azonban a vörös bársony csordultig volt díszítve arany színű jelképekkel. Tartalma nem volt nehéz, szinte már kezdtem elhinni hogy semmi nincs benne, de az érintésére már nem voltak kétségeim a tartalmával kapcsolatban. Ahogy tapogattam, kezem valami égető érzés csiklandozta, nem voltam biztos hogy jó ötlet de muszáj volt kinyitnom.

 Kigomboltam a finom bársonyt, és fejre állítottam. Nem tudtam pontosan mi lehet benne, de valami azt súgta legbelül, hogy nagyon rosszul cselekszem. A gravitáció következtében a tasakból egy nyaklánc hullott a földre, felfedve ezzel kilétét. Ahogy a földön koppant, megpillanthattam a medált, amely minden díszét jelentette. Egyébként csak egy sima lánc volt ezüstből. Azonban a medál nagyon különlegesen nézett ki. Vonzotta a tekintetet de amint ránéztél meg is bántad. Én így voltam ezzel. Egy öt ágú csillagot jelképezett, amit egy sárkány font keresztül. Pikkelyei egyenként voltak ráillesztve, így láthatóvá vált, milyen alaposan dolgoztak rajta. Még sosem láttam azelőtt ehhez foghatót, nem csak a kinézete miatt, hanem amiatt is hogy valami meghatározhatatlanul különleges erő sugárzott belőle. Valami félelmetes, és olyan amitől minden apró szőr szál felállt a hátamon.

 Felugrottam a helyemről, amint földet ért, és hátrálni kezdtem. A levegő lehűlt a szobában, és komor sötétség keletkezett. Kifújtam a levegőt, leheletem pedig nyomot hagyott a levegőben. Negatív energiák futkostak a falon, és árnyakat láttam a szemem sarkából a falon táncolni. Semmi nem volt ott, de mintha még is lett volna. A hideg levegő végigfutott a hátamon, de én csak a medált tudtam nézni. Semmi másra nem voltam képes, mint azt figyelni. A bútorok mind e közben sötétebbnek tűntek mint egy komor téli éjszaka, a nárciszok szirmai pedig mintha megfagytak volna, talán még dideregtek is?

 Anélkül hogy szerettem volna, megindultam a lánc felé, ami továbbra is a földön hevert, tőlem legalább két méter távolságra. Közelebb érve hozzá, egyre jobban kezdtem fázni. Arcom kipirosodott, szám pedig kiszáradt. Nyelni is alig tudtam de lassú lépteim fokozatossá tették a levegő változását, és ez valamennyire segített. Mikor elé értem leguggoltam, és remegő kezem közelített felé. Úgy éreztem magam, mint ha nem is én lennék, mint ha valami más irányítana. A medál mágnesként húzta maga felé remegő kezeimet amíg el nem érték. Amint ez megtörtént elöntött a vágy. Szemeim előtt soha nem látott kép kockák futottak végig. Jobbra-balra ingattam a fejem, nagyon lassan, amíg le nem hunytam a szemeimet. A nyaklánc a kezemben volt, azonban amint lezárult a szemhéjam kiesett a kezemből. Dőlni kezdtem, amíg el nem értem a földet és be nem vágtam az oldalam. A fájdalom az érintett pontba nyílalt, azonban nem volt időm, hogy reagáljak rá...

 Mikor újra magamhoz tértem az ágyon feküdtem. Fogalmam sem volt arról, hogy hogy kerültem fel az ágyamra, de az biztos hogy rajta feküdtem, és az ablakon át észrevettem hogy esik ott kint a hó. Felültem, és végigvezettem a tekintetem a szoba minden szegletén. Eleinte semmit nem vettem észre, de aztán a beépített szekrényből egy alak lépett elő. Eleinte azt hittem hogy Valerie, de aztán amint felém fordította az arcát, egyből rájöttem, hogy ez nem ő. Ennek a lánynak is fekete haja volt, de nagyon nyúzottan nézett ki. Szemei körül enyhén füstös, elkenődött szem festék volt észrevehető, arca pedig gömbölyded volt. Haja csapzott, ruházata nem hasonlított semmihez amit eddig láttam, bár valahonnan ismerős volt a stílusa. Talán anya egyik fiatalkori fényképéről volt ismerős? Nem voltam benne biztos, de amint észrevettem sikítani akartam, a szó azonban a torkomon akadt.

 Hirtelen az jutott eszembe hogy apáról soha nem láttam fiatal kori fényképeket. Szinte semmit, soha nem mesélt nekem a múltjáról...

Szám továbbra is nyitva volt, és valami hangtalan visítás hagyta el. A lány rámosolygott, én pedig a fal felé kezdtem mászni az ágyon ülve. Egész testével felém fordult, és lassan lépkedett. Szinte már nézni is kínzás volt.

 - Nyugodj meg! Semmi bajod nem fog esni ha rajtam áll. - mondta boldogan, és megtorpant - Hogy hívnak?

 Egy pillanatra haboztam, és csak tátogtam, de végül remegő hanggal feleltem. - A nevem Darcy.

 - Megtudhatom azt is, hogy milyen Darcy?

- Styles. - feleltem kurtán és nagyot nyeltem. Az előttem álló személy hangja tele volt élettel és maga biztossággal. Ahhoz képest pedig hogy milyen nyúzottnak tűnt, még szép is volt... Csodaszép. - Te ki vagy?

Sziasztok!

Csak szeretném jelezni, hogy az utóbbi időben nem írtam új részt, és sajnálom. :( Azonban ma belelendültem az írásba és megígérem, hogy holnap megkapjátok amire vártok! Amint azt eddig észrevettétek, lett egy új menüpontom a Blogverseny névvel, ami csak addig lesz látható amíg meg nem történik az eredményhirdetés. A jelentkezési határidő november 11-e, a végeredmény kihirdetése pedig még kilátástalan. Nem állítok semmit, amíg nem biztos.

Ahogy pedig azt már említettem, holnap új rész! 

Köszönöm, hogy meghalgattatok. :) 

Sziasztok!