Blogverseny

Drága feliratkozók!

Nem is tudom pontosan már, hogy mikor, de a blog meghirdette első blogversenyét. Most ezzel kapcsolatban írok nektek bejegyzést, mivel sajnos rossz hírrel kell szolgálnom...
Személyes okok miatt a blogversenyt töröltem. Tudom, hogy ezért most sokan utálni fogtok, vagy már utáltok, de mostanában egyre nagyobb lett a vállamon a teher. A felvételi előkészítők, a millió szakkör, és még sorolhatnám a végtelenig. Ezek most kifogásnak tűnnek, de higgyétek el, hogy megélni mindent más, mint így elolvasni. Nem is beszélve azt, hogy mi minden történt mostanában a családommal.
A blogról nyugodtan le lehet iratkozni, kinek hogy tetszik. Nem szerettelek volna benneteket becsapni, nem is annak szántam ezt az egészet. A gyűlölködő kommentek felőlem jöhetnek, el tudom viselni mások véleményét, lehet az pozitív vagy negatív.
Sajnálom, hogy így történt. A bocsánatotokat kérem...

xx Esther

1. naplóbejegyzés

2040. december 18., vasárnap 08:22
2. nap 

Kedves naplóm!

Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy elkezdem írni ezt az egészet. A fejemben millió kérdés kavarog, és nem tudom mit kezdjek velük. Nincs itt Annabell, hogy segítsen, bár tőle semmit nem kaptam a világon, csak egy fekete mintát a csuklómon, ahol megvágott. Halálra lettem rémisztve, de az én döntésem volt, és el kell fogadnom.
Az éjszaka megint rémálmom volt. Még mindig a parkban jártam, ahol a minap, de nem voltam egyedül. Csak egy ideig. Aztán a tó másik oldalán, mert egy tó partján álltam, valami mozgást észleltem. Végül megjelent egy férfi, vagy inkább egy fiú, nem is tudom... Itt kiesett egy rész, aztán már csak arra emlékszem, hogy apa felém lépdelt az arca pedig folyamatosan változott és változott. Mikor már csak pár lépés választott el minket egy határozottan ismerős arcban ülő zöld szempár tekintett vissza rám. Ő volt az, a göndör hajú fiú, és azt mondta, hogy a neve Harold Edward Styles.
De ezt nem akarom elhinni. Ez a név az apám neve ő pedig... ő pedig nem lehet az apám... lehetetlen...
De azt is meg kel említsem, hogy apáról soha nem készültek fiatalkori képek, vagy legalább is nekünk egyet sem mutatott magáról. Soha nem beszélt a múltjáról, de soha nem is kérdeztük. Most már bánom, hogy nem tettük, de ha rajtam múlik ez hamarosan meg fog változni. Mindent meg akarok tenni, hogy bebizonyítsam az a fiú nem az apám! Nem lehet az, mert folyamatosan bánt engem! Csak fájdalmat tudott okozni, ő meg a... barátai!
Viszont félek. Félek attól, hogy nincs igazam. Félek tőle, mert egyenlőre nincs bizonyítékom róla. Egyenlőre, pedig még a kiindulási pont sincs meg, ahonnan kezdhetném az egészet.
Az éjszaka az álmaimról szóló noteszt az éjjeliszekrényen találtam, pedig határozottan emlékszem rá, hogy a fiókba csúsztattam kipakolás közben. Nem tudom, hogy hogyan került máshova. Gyanúsnak találtam viszont azt, hogy az egyik lapon a közepe táján, ahová még nem írtam, egy nagy, piros betűkkel írott szót biggyesztettek:

"ONE DIRECTION"

Ez volt az a szó, illetve két szó. Nem tudom mit akarnak jelenteni. Miért írná bárki is ezt a noteszembe? És ki tenne ilyet, vagy miért tenne ilyet? Megint csak a kérdések. Néha már úgy érzem beléjük roskadok, pedig csak nemrégen kötöttem meg azt az úgynevezett "alkut". Azóta egy jel került a vágás helyére, ami szinte meg sem látszik. A jel kicsi, de magabiztos vonalak alkotják, melyek tekerednek, csavarodnak, és a tenyerem közepén érnek véget. Nem tudom, hogyan fogom elrejteni anyáék, vagy bárki más elől. Olyan feltűnően fekete, hogy szinte fáj ránéznem is...
Tegnap este, mikor hazavonszoltam magam teljes öntudatlanságban mindenki rám szegezte a tekintetét a nappaliban, és felajánlották a segítségüket. Én azonban csak gépi hangon, üres tekintettel mindenkinek ugyan azt mondtam. Nem tudom mi ütött akkor belém. Üresnek éreztem magam, és elhagyottnak. Mintha a vér, ami kicsordult az ereimből és a hóra hullott megfosztott volna minden életerőmtől. Kicsit ijesztő volt, de este Zayn bácsi feljött, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Nagyon kedves volt tőle, de persze ő mindig ilyen volt. 
Most azonban mindjárt reggeli, és már hallom is El néni kiáltozásait, hogy toljuk már le hozzá a képünket. Ilyenkor mindig nagyon viccesnek találom, de erről ennyit. most reggeliznem kell.

Darcy Styles
2040. december 18.



 Becsuktam magam előtt a fekete, kemény táblás könyvet, melybe az imént írtam.
 Nem tudom, miért kezdtem naplót írni, de jó ötletnek tűnik megosztani valamivel a gondolataimat ami nem nevet ki, és biztosan hisz nekem.
 - Reggeli! - Hallottam ismét Eleanor néni kiáltását, de mintha anyáéval vegyült volna. 
 Gyorsan felugrottam az ágyról, a naplót pedig a párna alá rejtettem. Ez olyan régi filmes dolog, azt hiszem. Átszeltem a szobát és kiléptem az ajtón. Halkan indultam meg lefelé a lépcsőn, világos farmeremben és sötétkék, kasmír pulóveremben. A harmadik emeleten az egyik szobából halk éneklés hallatszott. Nyitva volt az ajtó, én pedig akaratlanul is elindultam a hang irányába. Belestem az ajtón, odabent pedig megpillantottam Lucast. Valami dallamot énekelgetett éppen, én pedig elmosolyodtam. Még sosem hallottam őt énekelni, pedig egész jó hangja van. Kíváncsi vagyok honnan örökölhette. 
 - Tudja Miss Styles, nem illik fiatalemberek után hallgatózni, miközben ők éppen a szobájukban pakolásznak. - szólalt meg mögöttem egy hang. Lucas nem vette észre, mert folytatta amit eddig. Megfordultam és Jake állt előttem. - Nem gondolja?
 - Te meg mit csinálsz itt? Halálra rémisztettél! - Förmedtem rá. 
 - Bocs. Mit csinálsz itt? - Kérdezte, és belesett mellettem a szobába.
 - Azt, amit mondtál. - Válaszoltam, és mind a ketten hallgattuk tovább a szekrénybe pakoló Lucas énekét. Minden hang kellemesen simogatta a fülem, nem énekelt hamisan, érezhető volt a tehetsége.
 - Nem tudtam hogy tud énekelni. - suttogta felettem Jake, és elrántott az ajtó elől. - Nem jössz?
 - Hova?
 - Hát reggelizni! Eleanor néni meg anyukád ki fog minket nyuvasztani, ha nem megyünk le azonnal. Amúgy is érted küldtek, csak azt nem hittem, hogy Lucas szobája előtt szobrozva találok rád. - Furán húzogatni kezdte a szemöldökét, én valószínűleg fura képet vághattam mert kuncogni kezdett.
 - Mire célzol? - Kérdeztem mit sem sejtve. Egy pillanatra mint ha eltűnt volna az arcáról a magabiztosság, és megremegett volna. De ez csupán néhány néhány pillanat volt. Talán csak képzeltem.
 - Semmire nem célzok. Na gyere! - Magával húzott, én pedig követtem lefelé a lépcsőn. Kezem a kezébe vette, testem pedig valami fura borzongást engedett meg magának. Tapasztaltam már, de Jake soha nem hozta ki belőlem ezt. Olyan rég ismerem pedig...

Boldog karácsonyt!

Kedves olvasók!

Ezennel szeretnék nektek ismét nagyon boldog karácsonyt kívánni! Remélem nagyon jól telt el nektek ez a nap. Nekem jobb is lehetett volna, de ez most nem ide tartozik. Végül is megkaptam azt, amire vágytam. :)
Ti is megkaptátok azt, amire vágytatok? Legyen az valami ajándék, vagy egy családi összejövetel? Remélem teljesült minden kívánságotok! :D

xx Esther




Felismerés

2040. december 18., vasárnap 02:19
2. nap


 Még mindig a parkban jártam, egy tó előtt. Világos volt, a borús felhők pedig lassan vonultak tovább az égen. A dermesztő hidegnek nyoma sem volt, a hó azonban esett. Nem éreztem semmit, sem hideget, sem meleget. Vékony ködfelhő fedte a tájat.
 Elgondolkodva néztem körül, és egyszer csak mozgást véltem felfedezni a túlsó parton, a köd halovány fátylán túl. Lassan közeledett, és egyszer csak egy ember alakját véltem felfedezni benne, azonban túl messze volt, hogy pontosan meg tudjam nézni... Fekete póló volt rajta, mely ellensúlyozta a szőke haját. Kezében sötét fekete kalapot tartott. Egy férfi volt az, és nekem integetett. Megfordultam a tengelyem körül, hogy megnézzem ez tényleg nekem szól. Rajtunk kívül senki nem volt a közelben, arca azonban még mindig homályos volt a távolság miatt. Nem tudtam mit tegyek, ezért visszaintegettem neki, ő pedig válaszul leengedte a kezét. Feltett a fejére egy kalapot, és a víz felé indult. Már csak pár lépés választotta el a jég hideg halál kezdetétől, ezt pedig nem hagyhattam.
 - Ne! - iáltottam - Meg fog fulladni! 
 Nagyon megijedtem azonban, amikor a kiáltásaim ellenére is nagy léptekkel haladt a víz felé. Kikerekedett szemekkel néztem, és kishílyán én is beleszaladtam a tó zavaros, sötét pocsolyájának tükrébe. Még mielőtt azonban ezt megtehettem volna, a szőke fiú, akinek arcát még mindig nem láttam, a vízre lépett, az pedig világoskék jéggé dermedt lábai előtt. Csak hunyorogtam, hogy tényleg jól látok e, de a szemem nem csalt. Egyenletes tempóban közelített felém, a fagyos tó tetején. Ahogy közeledett, a köd úgy vékonyodott kettőnk közt és lassan láthatóvá tette arcát. Mikor már csak pár méter választott el minket, megvillantak zafírkék szemei, és én hátrahőköltem. Egy nagy kupac hóba léptem, de nem tudtam felmérni a hideget az ijedtségtől. Ő volt az. Egyike azoknak az embereknek akik rémálmok lavináját zúdítják rám minden egyes éjszakán. Mikor felébredek úgy sem fogom majd tudni a nevét, de amint meglátom ezt a kék szem párt úgy is eszembe jut...
 Niall.
 - Látom megismersz, drágaságom. - kuncogott - Talán félsz?
 Hangosan is kimondtam volna a nevét? Nem tudom pontosan, talán csak gondolat olvasó. - Nem félek. - Válaszoltam, de remegő hangom elárulta neki az igazságot.
 - Hazudsz. - mondta határozottan, szája sarka pedig felfele kunkorodott - Talán hülyének nézel? A szemed úgy olvasható mint egy nyitott mesekönyv. - válaszolta, mire nagyon mérges lettem. Hirtelen elkapott valami különös érzés, de nem tudom pontosan mi volt az.
 - Jobb hasonlat nem volt? - Magabiztosság volt. Nem tudom pontosan, hogy honnan, de kedvem támadt feleselni neki. Apa mindig azt mondta, hogy ez nem illik, de amiről nem tud, az nem fáj neki.
 - Látom tréfás kedvedben találtalak. Hirtelen magabiztosság? Hmm...
 - Ez meg mi volt? Éhes vagy? Csak mert nem messze a sarkon van egy büfé és... - Kezdtem bele a mondatba, mire valaki felnevetett. Ez a valaki azonban nem Niall volt. Ő csak huncutul vigyorgott valamire, vagy inkább valakire, mögöttem.
Meglepődött arckifejezéssel fordultam meg, de nem értettem amit láttam. Apa állt előttem. Olyan volt, mint mindig. Fekete öltönyt viselt, és mosolygott. Ez a mosoly azonban nem az a mosoly volt, amit mindig akkor vett elő ha ránézett Charlottra. Ebből még 3 méterről is sugárzott a gonoszság. A magabiztosságom egy másodperc alatt hagyott el.
 - Apa? - Kérdeztem remegő hangon de ő csak megcsóválta a fejét. Hátamon éreztem Niall üres tekintetét.
 - Rossz kislány voltál Darcy. Aláírtad a halálos szerződésed. - Mondta, és elindult felém.
 A környezet vele együtt kezdett változni. Eltűnt a hó, a park, a köd, az érzés, hogy Niall hátulról engem figyel. De a legfurcsább még is ő volt. Minden lépéssel amit megtett vonásai megváltoztak. A finoman ráncos bőre egyre feszesebb és fiatalosabb lett. Fakó barna haja, olyan színben kezdett pompázni amit minden reggel a tükörben látok. Most már egy utcán voltunk, valahol Londonban. Mögötte a semmiből egyszer csak autók tűntek fel, és gyorsan haladtak tovább. Mikor csak két lépés választott már el minket, megfagyott bennem a vér is. Meredten néztem rá, ő pedig csak mosolygott. Még gödrei is lenézően kacarásztak rajtam, bár lehet, hogy az csak a képzeletem szüleménye volt. Már nem az apámat láttam benne, hanem egy szörnyeteget, aki minden éjszakámat megkeserítette az elmúlt hetekben...
 - Mit csináltál az apámmal? - Mondtam olyan élesen ahogy csak tudtam. Fellángolt bennem a düh. Dühös voltam rá, erre a zöld szemű sátánra. Dühös voltam Niallre, aki villogó kék szemeivel közelített felém nem is olyan régen. Dühös voltam Annabellre, mert a véremmel kellett esküdnöm. De legjobban mégis apára voltam dühös. Pedig még azt sem tudom, hogy miért...
 - Hát nem érted kis szívem. - hangja úgy csengett mintha csak egy feltörő nevetést akarna magába folytani. - Akkor inkább elmagyarázom...
 - Mit magyarázol el? - Értetlenkedtem, pedig valahol sejtettem, hogy mit fog mondani.
 - Az én nevem Harold Edward Styles...

 Izzadtan, lihegve ültem fel az ágyamban. Szemeim előtt olyan gyorsasággal forogtak le az álmaim kockái, hogy nem bírtam levegő után kapkodni. A takaró gyűrött volt körülöttem, az óra pedig halk ketyegéssel jelezte, hogy lassan múlik az idő. Rémülten kúsztam az ágyam széléhez, arcom pedig tenyerembe temettem. Körbevett a sötétség.
 Azonban egyszer csak eszembe jutott a kis notesz, ami azért van, hogy bele írjam az álmaim azon részét amit nem felejtek el néhány perc alatt. Agyam folyamatosan zakatolt, és csak egy nevet ismételgetett. Felkeltem, és letérdeltem az éjjeli szekrényem elé. A fiókban kezdtem kotorászni, de nem láttam semmit. Felkapcsoltam a kis lámpát, de észrevettem, hogy a notesz már az éjjeli szekrényen van. Nem ott ahol hagytam, de ezen most nem volt időm gondolkodni. Sietve a kezembe kaptam a tollam és írni kezdtem mindent amire emlékeztem: 
  • hóesés
  • park, tó
  • egy kék szempár
  • jéggé dermedt víz
  • huncut nevetés
  • London, utca
  • apa, a göndör hajú fiú
 Nem figyeltem mit írok, a szavak csak jöttek és mentek. Azonban mire ezt az utolsót leírtam, pörögni kezdtek előttem a képek. Láttam a barna, gömdör hajú fiút, amint egyre öregszik az arca. A végeredménytől elállt a lélegzetem is, a toll pedig kihullott a kezemből.
 Apát láttam magam előtt...


Drága olvasóim!
Nagyon sajnálom, hogy az első bekezdés ilyen pici betűkkel van írva, de valami problémája támadt a bloggernek, és semmit nem tudtam vele kezdeni. 
Remélem tetszett az új rész, nagy lendülettel kezdtem írni és elképzeltem a történet végét. Persze eddig is tudtam, hogy fog végződni, de az, hogy kiderül e csak rajtatok áll! :)
Helyesírási hibákért elnézést kérek, remélem nem bántották annyira a szemeteket!
Boldog karácsonyt kívánok, de új évet még nem, mert addig még azt hiszem találkozunk! (Még ha így virtuálisan is.)
Jó olvasást, és boldog karácsonyt!
xx Esther 

Őszintén sajnálom...

Sziasztok gyerekek!

Sajnálom, de most nem egy fejezettel jöttem, inkább afféle magyarázatot fogok adni, valamint köszönetet nyilvánítanék! :)
Először is, nagyon hálás vagyok a sok oldalmagjelenítésért és a feliratkozásokért, bár tudom, hogy néhányan csak a blog verseny miatt iratkoztak fel, mely eredmény hirdetésére december 27-én kerül majd sor. Viszont, sokan a blog miatt iratkoztak fel, ezzel tisztában vagyok, és köszönöm nektek! Csodálatosak vagytok! <3
Másodszor pedig a résszel kapcsolatban tájékoztatnálak benneteket. Elnézést szeretnék kérni a késésért, de ez a fránya 8. osztály eléggé ki tudja készíteni z embert, és azt hiszem ezzel ti is tisztában vagytok. Na de most nem ez a téma, hanem a fejezet. A következő rész érkezésének ideje december 23-a, aminek remélem, hogy örültök, mivel nekem már nagyon hiányzik az írás. Annyit pedig biztosan elárulok, hogy Darcy álmai újra végigfuttatják majd a hideget a hátunkon! Ezt garantálni tudom! ;)
Addig is kellemes minden napokat kívánok nektek! Hamarosan újra találkozunk!

xx Esther

Az alku

2040. december 17., szombat 17:51
1. nap 

 - Egy alkud? - Kérdeztem remegő hangon.
 - Igen. Gondolom nem kell elmondjam mi az alku szó jelentése. - Hangja mint egy kés, úgy hasított belém. Rezzenéstelen tekintetével engem fürkészett, és száját mosolyra húzta.
 - Nem, nem kell elmondanod mit jelent. De miért pont velem akarsz alkut kötni? Miért pont én? - Hangom még mindig remeg. Nem tudom felfogni, hogy Annabell, hogyan került ide vagy azt, hogy miért. Ki vagyok, hogy csak én látom...?
 - Ez nagyon egyszerű, Darcy. - felelte még mindig rezzenéstelen tekintettel. Arcvonásai simák voltak, mint ha nem lennének érzései. A mosolya pedig üres volt, semmit nem lehetett kiolvasni belőle. Akár egy maszk. - Te idéztél meg. Te vagy az, akinek sikerült. Ez pedig azt jelenti, hogy te vagy a socius-om. 
 - A micsodád vagyok?
 - Socius-om. Latinul azt jelenti, hogy a társam. Vagyok én, és vagy te. Mi ketten pedig össze vagyunk kötve. - arany tincsei ragyogtak miközben fehér hópelyhek tarkították őket. Kezét lassan felemelte, és mutató ujját rám szegezte. Egyből tudtam, hogy mire mutat vele. - A nyaklánc az oka. Mikor hozzáértél megéreztelek, és biztos vagyok benn, hogy te is engem. Furcsa volt, igaz?
 Nem válaszoltam, csak bólintottam. Nem szívesen beszélgetek ezzel a lánnyal. Amióta csak megláttam furának tartom. Megjelent csapzottan, és csúnyán aztán egyszer csak így néz ki! Csodaszép, makulátlan és ahogy elnézem okos is lehet. - Hogy változott meg a külsőd ilyen gyorsan? Miért csak én látlak? - A hideg végig futott a hátamon, ahogy feltettem ezeket a kérdéseket. 
 - Azért változtam meg, mert te már itt vagy nekem. Tele vagy energiával, boldog vagy és még szép is. Hogy őszinte legyek veled, kiüt rajtad apád vére, azok a zöld szemek és a göndör haj. - Közelebb lépett és a hajam után nyúlt, azonban én hátraugrottam.
 - Ne érj hozzám! - Kiáltottam kétségbe esetten, amint felém közeledett. A kíván hatást elértem, mert megtorpant.
 - Nem tudom - folytatta -, hogy miért látsz engem. Ennek nem így kéne lennie, de ha engem látsz akkor a többi elveszett lelket is látod. Az összes testvéremet láthatod világ szerte.
 - Mik azok az elveszett lelkek? - Testem egészét átjárta a félelem, amint kimondtam ezt a nevet: Elveszett lélek
 - Ők olyan lények mint én. De csak akkor vagyok hajlandó többet mondani, ha megkötjük az alkut. - Nem mondhatnám, hogy megelégedtem a válasszal, de a kevesebb, néha több.
 - Milyen alkuról beszélsz? 
 - Arról az alkuról, amit egy halandó, mint te, és egy elveszett lélek, mint én, köt meg. Minden esetben mások a feltételek, és az emberek általában álmukban beszélnek az alku ajánlójával mert a való életben nem látnak minket. Azonban a te eseted más. Te látsz engem a hétköznapokban, szóval különlegesebb vagy mint bárki. Én is ilyen voltam, és az édesanyám is. - Közölte a hideg tényeket. De még is mit jelent az, hogy különlegesebb vagyok mint bárki? Miben lennék bárkinél is különlegesebb? Gondolom ha ezzel apáékhoz fordulnék, akkor őrültnek néznének és elmegyógyintézetbe dugnának. Erre pedig semmi szükségem, hisz van elég bajom nélkülük is.
 - És mik a te alkud feltételei? - A szavak csak úgy kicsúsztak a számon. Eszem ágában sem volt őket kiejteni, de mint a villám csapás, olyan gyorsan, és hirtelen jöttek. A levegőben meglátszott a leheletem az egyre gyatrább hóesésben. Egyre kevesebb hópehely közeledett felénk fentről, mint ha csak a mozgás akarna megszűnni ezen a területen. Nincsenek emberek a parkban, nincsenek állatok sem. Én vagyok az egyetlen élőlény, és mások már elfutottak volna, ha a helyemben lennének. Azonban ahogy Annabell is mondta, más vagyok. Csupán azt nem tudom, hogy jó vagy rossz értelemben.
 - Remek kérdés. Tudod, régen én is...
 - Ne tereld a szót! - parancsoltam rá, és hangom élesebbre sikerült mint gondoltam. - Hallani akarom, hogy mi ez az egész körülöttem! Mostantól mindig el kell viseljelek a közelemben, vagy csak néha látlak ténylegesen?
 - Nem leszek mindig a közeledben, hiszen Infinitus-ban nekem is vannak elintézni valóim, és ha megkérhetlek akkor ne kiabálj velem. Különben...
 - Különben mi? Nem hiszem, hogy ennél lehet rosszabb az életem. Hiszen bolond vagyok. Biztos, hogy te nem, is létezel, csak a képzeletem játszadozik! - Hangosan kifújtam a levegőt a tüdőmből, és lassan lehunytam a szemem. Csak délelőtt érkeztem, de már akkor tudtam hogy ez lesz életem legrosszabb nyaralása. A rém álmok, és az a sejtelmes érzés mind igaz jelekre utalt. A múlt héten még egy egyszerű lány voltam, most pedig itt állok valami akármilyen lélekkel szemben, aki azt állítja, hogy egyek vagyunk...
 - Nem vagy őrült, csak különleges! Büszkének kéne lenned magadra, hisz olyan halandó aki rendelkezett a látás képességével utoljára én voltam! Az pedig 25 évvel ezelőtt volt! - Most először igazi érzelmek halovány fátyla rajzolódott ki az arany hajú lány arcán. Szemében csalódottság árnya bujkált, és könnyeket csepegtetett szemeibe. 
 - Akkor halott vagy, és ha jól sejtem ismerted apáékat is. Vagy legalább a levélben ezt írtad. Liam, Louis. Ők a te barátaid voltak? - Közelebb léptem hozzá, és barátságosan kérdeztem. Azt hiszem talán megbánthattam a szavaimmal, pedig ez igazán nem állt szándékomban.
 - Igen, tulajdonképpen az egyetlen barátaim egész életemben.
 - És hol voltál az elmúlt 25 évben? - Bátorkodtam, hogy erre rákérdezzek e, de végül úgy döntöttem, hogy merész leszek.
 - Ezt nem áll jogomban elmondani, azonban válaszolnék egy korábbi kérdésedre. Megtehetem? - Látszott rajt, hogy egy pillanatra eluralkodtak rajt az érzései, de már összeszedte magát. Bőre fehér árnyalata nem változott, azonban a könnyek felszívódtak a szeme sarkából. Újra megrendíthetetlen pillantással nézett rám, csak abban nem vagyok biztos, hogy tényleg igaz e rá a megrendíthetetlen jelző.
 - Attól függ, hogy pontosan melyikre.
 - Az alku feltételeit illető kérdésre.
 - Hát persze. Erre vártam. - Halványan elmosolyodott, majd szólásra nyitotta a száját.
 - Az én alkum annyiból áll, hogy van egy titok. Ezt a titkot édesapád, és a bácsikáid elrejtették előletek. Mármint előled, és a többi gyerek elől. Az lenne a dolgod, hogy rájössz arra, mi ez a titok.
 - Csak ennyi? - Kicsit meglepődtem, de nem tartott sokáig.
 - Még nem fejeztem be. Nos, mi után megfejtetted ezt a titkot, és az apád szemébe mondtad mindenki előtt hogy tudod, én segítek neked. Olyan módon, ahogy akarom, te pedig nem szólhatsz bele. - mondta határozottan - Rendben?
 - Milyen titokról beszélsz? Apa soha nem titkolna el...
 - Azt kérdeztem, hogy rendben? - Szavamba vágott, de meg tudtam érteni. Nem szeretem, ha ezt csinálják velem, azonban nem válaszoltam a kérdésére.
Teljes komolysággal fordultam az elmondottak felé, és még ötször elismételtem őket magamban. Összeszorítottam a számat és egyenesen a szemébe néztem. Azt mondta, hogy apa eltitkolt előlem valamit, pedig ez nem szokás a mi családunkban, és szerintem másokéban sem. Oka lehet annak, hogy nem mondta el de a kíváncsiság amit Annabell bennem ébresztett erős. Erősebb mint valaha volt.
 - Ha kísértést akartál ébreszteni bennem, akkor sikerült, mert a válaszom igen. Feltéve, ha válaszolsz a kérdéseimre. - éreztem a lábamban a lépcsőn való borulásom utó érzéseit, éreztem, hogy az ujjaim majd le fagynak, és éreztem Annabell kifejezéstelen tekintetét is, mely most épp a környezetet pásztázta. 
 - Választ kapsz a kérdéseidre, de a véreddel kell esküdnöd. - Szeme megállapodott rajtam, én pedig magabiztosan léptem egyet felé.
 - Bármit megteszek.
 - Akkor gyere közelebb! - szólt, és elővett egy tőrt a köpenye alól. A fehér köpeny hosszú fehér ruhát takart, melyen arany színű, viktoriánus díszítés volt. A nyakában olyan jelet pillantottam meg, melyek a dobozban talált pólót is megmintázták. - Add a csuklód! - parancsolta, én pedig remegő kezem felé nyújtottam. Hirtelen kételkedés hasított belém, azonban gyorsan elűztem a kósza érzelmeket. - Esküszöl, hogy betartod az alku minden pontját, nem szeged meg azt, és hogy hű leszel hozzá?
 Ajkamba haraptam. Nem vártam, hogy vérrel kell esküdni, és a gondolat, hogy egy kést éppen a csuklóm fölé helyeztek félelmetes volt, viszont azt mondtam igen. Ez a szó pedig nagy jelentéssel bír. Még pedig azzal, hogy nem hátrálhatok meg, már nem.
 - Esküszöm. - amint kimondtam eme szavakat, Annabell a csuklómra helyezte a tőrét és egy furcsa jelet karcolt a bőrömbe. A határozott, és kecses vonalak mentén kicsordult vörös vérem, és cseppekben a fehér hóba hullott. Nem éreztem fájdalmat, inkább furcsán teltem meg energiával.

Lehetőség

2040. december 17., szombat 17:15
1. nap

  Valerie és Angelica mögött gyalogoltam pár méterrel a Cannon Hill parkban. A hűvös téli szél borzolta a hajamat. A hó nagy pelyhekben hullt, ami arról árulkodott, hogy nem sokára eláll. Angie ezért akart eljönni most sétálni. Ki akarta élvezni azt, amiben már nem sokáig lesz részünk.
 Nevetés hallatszott. Valerie gyengéden oldalba bökte a mellette lépdelő szőke lányt, és hirtelen felém fordult. Lenézően pillantott rám, mire én csak megvontam a vállam.
 - Mi az? - Kérdeztem bambán. Talán azért néz rám így, mert lemaradtam mögöttük, vagy mert hiányol? Talán csak azt hiszi valami bánt...
 - Furcsa vagy. - jelentette ki csípőre tett kézzel - Mi a baj?
 Tekintetem a park köves járdájára szegeztem, és melléjük siettem. Közben Angie is észrevette, hogy mindenki eltűnt mellőle és Valerie mellé lépett. Barna hajának és szemének, tökéletes egyensúlyt kölcsönzött fekete kabátja. Szegecses, comb középig érő csizmát viselt szűk farmerrel. Sötét színeivel teljesen Angelica ellentéte volt. Ő vaj színű kabátot húzott, és ugyan ilyen színű csizmát. A hó itt-ott fehér színt kölcsönzött arany szőke hajának.  Valamiért Annabell jutott az eszembe, és bár az ő vonásai élesebbek voltak mint Angie-nek, a hajuk egyformán pompázott. Régen bármit megadtam volna azért, hogy ilyen szőke hajam legyen.
 - Nincs semmi baj. Nem tudom miről beszélsz. - Ez persze nem volt igaz. Gondolataim végig Annabell körül forogtak amíg sétáltunk. Minden amit mondott, és amit nem mondott, erős hatást gyakorolt rám.
 - Jaj, ne hülyíts már! Nem most jöttünk le a falvédőről! - Mordult rám Angie.
 - Figyelj Darcy - kezdett bele Valerie, és mellém lépett - régóta ismerjük egymást, és tudod hogy barátok vagyunk. Számíthatsz ránk, és bármit elmondhatsz nekünk. - Vállamra tette a kezét, és bíztatóan tekintett rám. Elmondjam nekik, hogy mit mondott Annabell? Hinni fognak nekem? - gondoltam.
 - Tudom Valerie. Tudom, hogy számíthatok rátok, hiszen már rég óta barátok vagyunk. Az igazság az, hogy valami tényleg bánt...
 - És elmondod mi az? - Lépett elém Angie.
 Haboztam. Nem adhattam ki Annabellt. Ő megbízik bennem, azt hiszem. Bár ehhez is kétségek fűznek.
 - Igazából, megígértem az illetőnek, hogy nem adom ki ezt a dolgot. Higgyétek el, én elmondanám, de nem lehet! - szomorúan néztem rájuk, és a halvány mosoly ami egyszer csak megjelent a lányok arcán boldogsággal töltött el. Nekem is felfelé kunkorodott a szám sarka. Ahogy egymásra néztünk, és felfogtuk hogy mind mosolygunk, elnevettük magunkat. - Na, gyertek ide! - mondtam, és megöleltük egymást. Igazi baráti ölelés volt, olyan amelyet csak az egymáshoz legközelebb álló emberek szoktak véghez vinni. Carrie és én is mindig így öleljük meg egymást. Ő a legjobb barátnőm, és az első neve még csak nem is Carrie, én folyton így szólítom. Rajtam kívül senki nem mondja ezt neki, ő pedig nem szól nekem emiatt. Carrie igazi neve Satrina Cher Garroway. Egy csodálatos ember. Külföldről származik, és hazájához köthetően magyarul, jelenlegi otthonához köthetően angolul, és az iskola miatt spanyolul beszél. Anyáéknak eleinte kétségeik voltak, hogy Carr rossz hatással van rám, de mikor bemutattam őket egymásnak, minden ilyen érzésük szertefoszlott. Apa járt már Magyarországon, és szerinte nagyon szép hely. Anya azonban aggódott miatta, hogy Carrie egy megszállott, aki csak a rosszra buzdítana. De nem így történt, sőt! Pont fordítva, mert én veszem rá őt, hogy minden féle hülyeségeket próbáljon ki, amik nem végződnek mindig jól.
 A lányok lassan eltávolodtak tőlem, Angie pedig megborzongott. Összedörzsölte a tenyerét és kifújta a levegőt.
 - Ti nem fáztok? - Kérdezte remegő hangon. Én csak elgondolkodva mértem fel a bennünket körülvevő hó födte tájat és rádöbbentem hogy tényleg hideg van. A lábam még mindig sajgott egy cseppet a lépcsőn leborulásom óta, de a gondolataim mindenről elterelték a figyelmemet. Még a fagyos levegőről, és a hulló hóról is.
 - De igen. - felelte neki Angie, majd felém fordult - Vissza menjünk?
 - Én biztosan visszamegyek! - Jelentette ki Miss Horan, és nagy léptekkel indult a park bejárata felé, ahonnan jöttünk.
 - Azt hiszem vele megyek. Még a végén eltéved nekem! - Valerie utána nézett és már éppen indult is, mikor visszapillantott rám. - Te nem jössz?
 - Nem, én még maradok ha nem bánod. Otthon találkozunk! - Elmosolyodtam, ő pedig a fejét kezdte ingatni. Lehet hogy Valerie Malik egy igazi dívának nézett ki, de a barátaihoz mindig hű és jó maradt. 
 Csak álltam, és figyeltem a két egyre távolodó lány alakját. A szakadó hóban már csak a halvány körvonalaik látszódtak. Sóhajtottam és megfordultam, hogy tovább induljak. Minden lépésem alatt csikorgott a hó. Még ha csendben is akartam volna haladni, akkor sem sikerült volna. Gondolataimba merültem, és ismét Annabellre gondoltam. A lány csapzott külsejére, és arra ahogy egyszer csak megváltozott a haja. Ez pedig akkor következett mikor én megnyugodtam. Furcsa egybeesés lenne, de ez biztos nem csak véletlen. Valami köze lehet a nyaklánchoz. Akaratlanul is a mellkasomhoz kaptam, amin ott pihent a maga hideg tapintásával az öt ágú csillagos lánc. Amióta csak rajtam van, furán érzem magam. Nem tudom mi teszi, vagy hogyan de így van...
 - Min gondolkodsz annyira? - Kérdezte egy furcsán ismerős, de nem kellemes hang. Az egyik fa mögül jött. Ijedten megtorpantam és elfordítottam az arcom a hang irányába. A fehér havon, egy köpenyes alak lépdelt felém közeledve. Arany tincsei kibuktak a csukja alól, mely teljesen eltakarta a lány arcát. Hangja édes volt, és kellemesen csengett. Fehér, földig érő köpenyt viselt, mely olyan hosszú volt, hogy egy részét maga után húzta. Mikor megállt hátraejtette a csuklyát és sejtésem beigazolódott. A két fa között ott állt egy lány, még pedig nem is akár kicsoda.
 Annabell.
 Bőre sápadt volt, haja viszont rémisztően csillogott az ezüstös fényben. Mosolygott rám, de ez nem egy kellemes, vagy bájos mosoly volt. Inkább ijesztő, és lesújtó.
 - Annabell. - Suttogtam és közelebb lépett.
 - Mondd, kedvesem. - Felelte némiképp kedvesen.
 - Miért jöttél? Mikor nemrég találkoztunk eltűntél a szobámból. Lehet hogy egy órája volt csak, de eltűntél. - Zavarodott voltam. A lány mostanra teljesen megváltozott. Tiszta volt, és gyönyörű. Kedvem támadt irigykedni rá.
 - Azt hitted talán, hogy sosem jövök vissza hozzád? Ugyan Darcy! Ennél még neked is okosabbnak kellett volna lenned. - legyintett a kezével és elindult felém. Én rémülten hátrálni kezdtem, azonban megbotlottam és hátraestem. A hóban kúszva próbáltam távolodni, viszont ő gyorsabb volt és előttem termett. - Nem kell félned! Nem bánthatlak.
 - Akkor meg mit akarsz, ha nem bántani? - Suttogtam a rémülettől remegő hangomon.
 - Válaszokat akarok neked adni Darcy. Olyan kérdésekre, melyekre senki más nem tud válaszolni, vagy csak nem akar. Akár el is kezdhetnéd feltenni őket, de persze csak akkor ha adsz is érte valamit. A mai világban már semmi nincs ingen. - Harsányan felkacagott és kinyújtotta felém az egyik kezét, hogy felsegítsen. Én csak meredtem rá.
 - Mit akarsz tőlem? 
 - Elmondom, de csak akkor ha most szépen felállsz. Tudnod kell, hogy nem sokszor nyújtok segítőkezet másoknak, és ha nyújtok, akkor hasznos elfogadni. - Kipirosodott kezem kinyújtottam felé, és ő felhúzott a földről.
 - Mit szeretnél a válaszokért cserébe Annabell?
 - Van számodra egy alkum...

Drága olvasóim! 
Nagyon köszönök nektek minden kommentet, dicséretet és a felvilágosítást az emberi lustaságról! :) Az különösen tetszett. További véleményeket is szívesen fogadok a mostani fejezetről.
Meghoztam nektek az új részt, és nagyon sajnálom a nagy kihagyást de ígérem hogy a téli szünetben gyakrabban hozom majd a részeket, valamint remélhetőleg minden hétvégén megörvendeztetlek majd titeket. 
Ráadásul, decemberre terveztem is egy új blogot, ami ezzel komoly kapcsolatban lesz, ugyan is Darcy legjobb barát nőjének a téli élményeit fogja bemutatni. Róla ebben a részben megtudtatok néhány dolgot, és elárulom hogy Annabell őt is elég jól megbolygatja majd, hasonlóan mágikusan, de nem akarom lelőni a poént. Erről majd még tájékoztatlak benneteket részletesebben.
Addig is, jó olvasást!! :D

xx Esther

Kérdések lavinája

2040. december 17., szombat 16:36
1. nap

 - Styles vagy? - Nézett rám az ismeretlen lány, és az arca olyan fehérre fakult, mint az ablakon túl hulló hó. Ijedtebbnek tűnt mint én, pedig nekem volt nagyobb jogom félni tőle. Végül is, nem én jelentem meg az ő szobájában vad idegenként, és nem én kérdezősködtem tőle úgy, hogy még a nevemet sem árultam el.
 Csak bámultam rá, és ugyan úgy rám. Egyikünk sem tudta, hogy mit szóljon. Valami őt is megrázta velem kapcsolatban, de eddig csak a nevem árultam el neki, talán azzal van valami probléma? Leszállt közénk a kínos csend, mint a köd, hűvös őszi éjszakákon. Most már csak a semmit bámulta, és gondolkozott, amíg én még egyszer végigmértem a hívatlan látogatót. Megvoltam ezzel, és úgy döntöttem hogy véget vetek a hallgatásnak. Leszedtem magamról a takarót, és leültem az ágy szélére. Tekintetem a padlóra szegeztem, és úgy folytattam.
 - Mi a baj? - Kérdeztem tőle, mire csak megrázta a fejét és közelebb lépett.
 - Semmi, csak tudod most hogy alaposan megnéztelek, annyira hasonlítasz Harryre. - felelte, én pedig összerázkódtam ahogy kimondta apa nevét. Úgy tűnik ismeri, vagy inkább ismerte őt. De az utóbbi csak akkor igaz, ha az, akinek gondolom. - Nem tudod ki vagyok, igaz? Sosem mesélt rólam. - Halványan elmosolyodott, és egy pillanatra ő is a földet nézte. Hangjában csengett a remény, de ott volt benn a kétség is.
 - Nem, nem tudom ki vagy. De van egy halvány sejtésem. - Üres tekintettel néztem a parkettát, azonban most rá emeltem a szemem. Valami megváltozott rajta, mint ha a haja már nem lenne olyan csapzott. Kisimult, és csillogott a kintről beáramló fehér fénytől. A színe is más volt, a sötét, barna tincsek, most aranyló szőkén ragyogtak az ezüstös fényben. Elkápráztató látvány volt, most már csak egy halvány arany-fehér báli ruha kellett volna és angyalnak is nevezhette volna magát, akkor is elhittem volna.
 - Mi a sejtésed? - Jött az egyszerű kérdés, halkan, szinte mintha suttogás lett volna.
 - Te vagy Annabell Storn? - néztem kérdően rá. Válasza csak egy magabiztos, de szomorú mosoly volt. Igennek vettem, de szerettem volna a szájából hallani a választ. Azt, ahogy kimondja a saját nevét, valamint azt, hogy hogyan kerül ide mikor már 25 éve halott. - Kérlek, mondd ki!
 - Azt, hogy ki vagyok?
 - Igen, a saját szádból akarom hallani a választ. Nem tudom miért, de ezt szeretném. - Hangom határozott volt, és magabiztos.
 - Jó. - felelte, és a hangja éles volt mint a penge - A nevem Annabell Storn, és a szomszéd házban laktam 25 évvel ezelőtt.
 - De akkor hogy lehetsz itt? Hogy kerültél az én szobámba? Mi késztetett arra, hogy ide gyere, és miért pont hozzám? Te halott vagy, már 25 éve! - Már nem bírtam ki ülve, és muszáj volt felállnom ültő helyemből. A kérdések továbbra is a fejemben lebegtek, válaszra várva és most itt volt a lehetőség arra, hogy megkapjam azokat a válaszokat.
 - Nem vagyok itt, és nem élek, mint ahogy azt már említetted az előbb. A magyarázat a jelenlétemre az a nyaklánc. - Mutató ujját rám szegezte, és én nem értem mire mutogat. Aztán megéreztem a mellkasomon valami hideget, és egyből tudtam mire mutogat. A nyaklánc ott lógott a nyakamban, és mindannak ellenére, hogy már vagy 10 perce ott lógott, még mindig hideg volt, és ezt félelmetesnek véltem. Ijedten kaptam hozzá, és tapogattam meg. Tényleg nem képzelődtem, még akkor sem ha eleinte abban reménykedtem.
 - Hogyan került a nyakamba? Hiszen a földre esett! - Tiltakoztam reménytelenül, és a kapcsához nyúltam, de amint megéreztem, hogy nincs neki, riadtan meredtem Annabellre. Kapkodtam a levegőt.
 - A nyaklánc hozzáfűződik az idézőhöz. Ez esetben ez te vagy. - Higgadt volt és most már mindkét keze a teste mellett lógott.
 - Milyen idéző?
 - Elmagyarázhatom neked, mi az az idéző, vagy hogy miért vagy arra képes hogy láss engem. Azonban a válaszokhoz meg kell nyugodnod, mert ha nem nyugszol meg, akkor olyan dolognak leszel a része amit még csak nem is értesz. - tisztázótlan volt előttem, hogy ő miért ilyen nyugodt, és mit akar elmagyarázni. Minek vagyok én a része? - Képes vagy megnyugodni, és leülni velem?
 - Igen. - Magamra erőltettem egy nyugodtabb hangnemet, és higgadtan néztem rá.
 - Akkor mit szólnál hozzá, ha mondjuk... - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen kopogás hallatszott az ajtón, és egy kedves hangot hallottam meg az ajtó mögül.
 - Darcy! Bejöhetek? - szólt Angelica az ajtó mögül. Én ijedten néztem Annabellre, aki még mindig nyugodt volt, de látszott az arcán hogy meglepődött.
 - Nem lát senki, rajtad kívül. - jelentette ki - Csak nyugodtan. - Mosolygott, mire én megnyugodtam.
 - Gyere be Angie! - Kiáltottam, és az ajtó már nyílt is, az mögül pedig Angelica bukkant elő. Farmert viselt csizmával, és egy fehér, nyomott mintás pólóval. Ezt a szettet egy fekete bőr dzseki egészítette ki.
 - Szia! - kisugárzása mint mindig, most is jobb kedvre derített. Olyan pozitivitás sugárzott minden léptéből, hogy az már szinte fájdalmas volt. - Bocs ha zavarok, csak azt akarom megkérdezni, hogy van e kedved eljönni egy kicsit sétálni. Tudod, most esik a hó és ilyen ritka szép időben ez csodának számít. - Száját hatalmas mosolyra húzta, és én is követtem a példáját. De hogy mit értett "ritka szép idő" alatt, nem tudom. Hiszen borzasztóan hideg lehet odakint, és a szél ezt csak még jobban fokozza. Vonakodtam, de ha jobban belegondolok, még is el kellene mennem vele, hisz ki kéne szellőztetnem a fejemet. 
 - Nem zavarsz, és elmehetünk, ha gondolod. Menj, kerítsd elő Valerie-t, és indulhatunk is! 
 - Rendben! Valerie is jön? - Arcán döbbenetet véltem felfedezni, arcát pedig megdöntötte balra. Be kell valljam, hogy Angelica nem a legokosabb lány akit ismerek, ezek a jelzők inkább Kate-re vezethetők vissza. De szeretem Angie-t, és barátnőmnek tartom.
 - Hát persze, csak szólj neki! Oké? - arcomon továbbra is ott volt a mosoly, és amint rájött miről beszélek, azonnal vad bólogatásba kezdett és ő is mosolygott.
 - Oké! Akkor lent megvárunk téged! - Kivonult az ajtón, és hallottam szegecses csizmájának kopogását a lépcsőn. Ismét Annabell felé fordultam aki az ajtót nézte, és gyanítom azon tanakodott hogy ki lehetett ez a lány.
 - Ő ki volt? - Tekintett rám végül érdeklődve.
 - Angelica Horan.
 - Niall lánya. - Döbbent rá Annabell, és mosolyra húzta a száját.
 - Honnan ismered Niall bácsit? Na meg persze apát? - Tettem fel a döntő jellegű kérdést, Annabell arca pedig fagyos lett, mint a jég.

Sziasztok!
Remélem tetszett mindenkinek az új rész, mert nagy örömöt jelentett nekem megírni. Örömömben pedig szeretném ha ti is osztoznátok. :)
Azonban szeretném megkérdezni tőletek, hogy olvassátok a blogot? Csak mert nagyon kevés komment érkezik, ez pedig elbizonytalanít engem. :(
Ezzel persze senkit nem akarok arra ráerőszakolni, hogy kommentljen, meg hasonlók, csak nem tudom van e értelme tényleg folytatni, mert ha összesen 3-an olvassátok, akkor abbahagyom...
Csak ennyit szerettem volna közölni veletek. :D

xx Esther

U.i.: Tényleg csúnya a fejléc??? :O
       

Annabell


2040. december 17., szombat 15:36
1. nap

 Eddig el sem tudtam képzelni, hogy hány kérdés merülhet fel egy lányban, ha csupán 4 percre is hunyja le a szemét valami hát borzongató dolog után. Most viszont pontosan tudom rá a választ, ami egyenlő a végtelennel. Millió kérdés a fejemben és nulla válasz rájuk. Kavargó gondolatok, másodpercenként felmerülő kérdések, majd kiugró szív és fejfájás ami az elmúlt 4 perc alatt kínozott. Mit tehetnék én? Annabell Storn egy lány volt, és azok alapján amit papírra vetett ismerte a bácsikáimat és az apámat is. Azt az apát akitől ha megkérdezném, hogy ki volt ez a lány azt mondaná nem tudja. Hazudna nekem, pedig ez nem volt tisztességes a mi családunkban, nem hazudunk egymásnak, sem pedig magunknak...
 Ahogy lehunyt szemem feltárult, megpillantottam a plafont és nagyon melegem volt, pedig a fűtést csak egy órája kapcsolta fel Niall bácsi. Nem aludtam a földön, csak pár percig pihentem rajt, és elgondolkodtam. A levélen, a papírokon. Ez a lány tudott valamit, amit én nem tudtam. Valami olyat, amit csak apáék tudnak és amit eltitkoltak előlünk. Mindenki elől. Jake elől, Kate elől, Valerie elől, Olivia elől, Lucas elől, Harry elől és még tudnám sorolni a tudatlanok névsorát. Felálltam és sétálgatni kezdtem a szobában. A halvány, szürke fény megcsillogtatta a világos parkettát, a nárciszok harsányan illatozva, mozdulatlanul álltak továbbra is a vázában. A beépített szekrény kivett hátulja még mindig a szoba közepén díszelgett, én pedig sokszor megkerülvén köröztem. Megtorpantam, és csak bámultam a semmibe. Tekintetem azonban lassan az ablakra siklott. Odakint láttam a fák lombját, azokon túl pedig a vékony hó réteggel borított gyepet. Nem látszott a zöld színe, csupán a rászitált hó, azonban miután alaposabban szem ügyre vettem, megláttam pár kibukó fűszálat. Szám mosolyra húztam, mert egyedül volt. Egyedül, akárcsak én ezekkel az információkkal azok közül, akik alig tudnak belőlük valamit.
 A következő pillanatban a szemem a vas ládára vándorolt, és a levélre, amely mellé hullott. Leültem elé, és eszembe jutott mit írt Annabell a levélbe. Azt állt benne, hogy van még benn egy bársony tasak és egy tőr. Kíváncsivá tett most, ahogy visszagondoltam rá, ezért egy mély levegőt vettem és újra a doboz felé nyúltam. Kivettem az öt naplót, amely régen még apáé és a bácsikáimé volt, aztán haladtam tovább. Volt benne egy mintás póló is, melyen boszorkány szimbólumokat véltem felfedezni. Érdekessége az volt, hogy amint megfordítottam, ugyan azok a minták voltak rajta, mint az elején. A derék résznél keskeny vér vörös szalag fogta körbe, fekete alapszínükön pedig átütött az arany színű minta. Mély V alakú kivágása volt, ujjai pedig háromnegyedesek voltak, végükön varrott csík után kiszélesedtek. Talán Annabell csak elfelejtette említeni, hogy beletette a felsőt is vagy ezt a levél megírása után rakta bele? Minden esetre is, egyszer biztos hasznát veszi majd.
 A póló után, megláttam egymás mellett heverni a bársony tokot, és a bőr tokot is. Mindegyikben volt valami rejtélyes, titokzatos, de félelmetes is. Díszítésük a pólóéval egyezett, így irányítottak magukra az emberek tekintetét. Melyiket nyissam ki először?
 Amint feltettem magamban a kérdést, az ablakon beáramló fény hirtelen elgyengült. Megremegett, akárcsak a kezem ahogy a bársony tokban rejlő tárgy után akartam nyúlni. Gyanúsnak találtam de nem foglalkoztam vele. A kíváncsiság hajt, és ha nem teszek eleget neki, akkor megemészt.
 Végül minden porcikámmal megpróbáltam a tasakra koncentrálni, és kivettem a helyéről. Egy porszem sem éktelenkedett rajta, azonban a vörös bársony csordultig volt díszítve arany színű jelképekkel. Tartalma nem volt nehéz, szinte már kezdtem elhinni hogy semmi nincs benne, de az érintésére már nem voltak kétségeim a tartalmával kapcsolatban. Ahogy tapogattam, kezem valami égető érzés csiklandozta, nem voltam biztos hogy jó ötlet de muszáj volt kinyitnom.
 Kigomboltam a finom bársonyt, és fejre állítottam. Nem tudtam pontosan mi lehet benne, de valami azt súgta legbelül, hogy nagyon rosszul cselekszem. A gravitáció következtében a tasakból egy nyaklánc hullott a földre, felfedve ezzel kilétét. Ahogy a földön koppant, megpillanthattam a medált, amely minden díszét jelentette. Egyébként csak egy sima lánc volt ezüstből. Azonban a medál nagyon különlegesen nézett ki. Vonzotta a tekintetet de amint ránéztél meg is bántad. Én így voltam ezzel. Egy öt ágú csillagot jelképezett, amit egy sárkány font keresztül. Pikkelyei egyenként voltak ráillesztve, így láthatóvá vált, milyen alaposan dolgoztak rajta. Még sosem láttam azelőtt ehhez foghatót, nem csak a kinézete miatt, hanem amiatt is hogy valami meghatározhatatlanul különleges erő sugárzott belőle. Valami félelmetes, és olyan amitől minden apró szőr szál felállt a hátamon.
 Felugrottam a helyemről, amint földet ért, és hátrálni kezdtem. A levegő lehűlt a szobában, és komor sötétség keletkezett. Kifújtam a levegőt, leheletem pedig nyomot hagyott a levegőben. Negatív energiák futkostak a falon, és árnyakat láttam a szemem sarkából a falon táncolni. Semmi nem volt ott, de mintha még is lett volna. A hideg levegő végigfutott a hátamon, de én csak a medált tudtam nézni. Semmi másra nem voltam képes, mint azt figyelni. A bútorok mind e közben sötétebbnek tűntek mint egy komor téli éjszaka, a nárciszok szirmai pedig mintha megfagytak volna, talán még dideregtek is?
 Anélkül hogy szerettem volna, megindultam a lánc felé, ami továbbra is a földön hevert, tőlem legalább két méter távolságra. Közelebb érve hozzá, egyre jobban kezdtem fázni. Arcom kipirosodott, szám pedig kiszáradt. Nyelni is alig tudtam de lassú lépteim fokozatossá tették a levegő változását, és ez valamennyire segített. Mikor elé értem leguggoltam, és remegő kezem közelített felé. Úgy éreztem magam, mint ha nem is én lennék, mint ha valami más irányítana. A medál mágnesként húzta maga felé remegő kezeimet amíg el nem érték. Amint ez megtörtént elöntött a vágy. Szemeim előtt soha nem látott kép kockák futottak végig. Jobbra-balra ingattam a fejem, nagyon lassan, amíg le nem hunytam a szemeimet. A nyaklánc a kezemben volt, azonban amint lezárult a szemhéjam kiesett a kezemből. Dőlni kezdtem, amíg el nem értem a földet és be nem vágtam az oldalam. A fájdalom az érintett pontba nyílalt, azonban nem volt időm, hogy reagáljak rá...


 Mikor újra magamhoz tértem az ágyon feküdtem. Fogalmam sem volt arról, hogy hogy kerültem fel az ágyamra, de az biztos hogy rajta feküdtem, és az ablakon át észrevettem hogy esik ott kint a hó. Felültem, és végigvezettem a tekintetem a szoba minden szegletén. Eleinte semmit nem vettem észre, de aztán a beépített szekrényből egy alak lépett elő. Eleinte azt hittem hogy Valerie, de aztán amint felém fordította az arcát, egyből rájöttem, hogy ez nem ő. Ennek a lánynak is fekete haja volt, de nagyon nyúzottan nézett ki. Szemei körül enyhén füstös, elkenődött szem festék volt észrevehető, arca pedig gömbölyded volt. Haja csapzott, ruházata nem hasonlított semmihez amit eddig láttam, bár valahonnan ismerős volt a stílusa. Talán anya egyik fiatalkori fényképéről volt ismerős? Nem voltam benne biztos, de amint észrevettem sikítani akartam, a szó azonban a torkomon akadt.
 Hirtelen az jutott eszembe hogy apáról soha nem láttam fiatal kori fényképeket. Szinte semmit, soha nem mesélt nekem a múltjáról...
Szám továbbra is nyitva volt, és valami hangtalan visítás hagyta el. A lány rámosolygott, én pedig a fal felé kezdtem mászni az ágyon ülve. Egész testével felém fordult, és lassan lépkedett. Szinte már nézni is kínzás volt.
 - Nyugodj meg! Semmi bajod nem fog esni ha rajtam áll. - mondta boldogan, és megtorpant - Hogy hívnak?
 Egy pillanatra haboztam, és csak tátogtam, de végül remegő hanggal feleltem. - A nevem Darcy.
 - Megtudhatom azt is, hogy milyen Darcy?
- Styles. - feleltem kurtán és nagyot nyeltem. Az előttem álló személy hangja tele volt élettel és maga biztossággal. Ahhoz képest pedig hogy milyen nyúzottnak tűnt, még szép is volt... Csodaszép. - Te ki vagy?

Sziasztok!

Csak szeretném jelezni, hogy az utóbbi időben nem írtam új részt, és sajnálom. :( Azonban ma belelendültem az írásba és megígérem, hogy holnap megkapjátok amire vártok! Amint azt eddig észrevettétek, lett egy új menüpontom a Blogverseny névvel, ami csak addig lesz látható amíg meg nem történik az eredményhirdetés. A jelentkezési határidő november 11-e, a végeredmény kihirdetése pedig még kilátástalan. Nem állítok semmit, amíg nem biztos.
Ahogy pedig azt már említettem, holnap új rész! 
Köszönöm, hogy meghalgattatok. :) 
Sziasztok!

Meghökkentő valóság



2040. december 17., szombat 15:03
1. nap 

 Az ebéd nagyon jól eltelt. Mindenki fantasztikusan érezte magát közben. Sokat nevettem együtt a többiekkel, mikor felidéztük az együtt átélt élményeinket. Persze közben folyton az órára vetettem másodperces pillantásokat, mert rám a padláson várt valami nagyon érdekes dolog, ami egy folytában a fejemben volt. Legszívesebben folyton rohantam volna felfelé a lépcsőn, hogy végre kinyithassam a ládát, azonban valaki folyton belekezdett valamibe, mikor épp végeztünk volna, így csak húzták az időt és vele együtt az idegeimet is. Már nem bírtam tovább, így a nagy beszélgetések közben ugyan, de muszáj volt elmennem.
 - Apa? - Szóltam épp társalgó édesapám felé, aki felém kapta a fejét és rám mosolygott.
 - Igen Darcy.
 - Elmehetnék? Csak mert még nem végeztem a kipakolással sem és... - Hangom elcsuklott, mert eddig mindig azt mondták hogy az asztaltól távozni nem illik, amíg nem fejezte be mindenki az evést. Apa egy percre elgondolkodott amíg a többiek a háttérben beszélgettek, de aztán válaszolt a kérdésemre.
 - Menj csak szívem. - Válaszolt végül, én pedig felpattantam és mellé sétáltam. Nyomtam egy puszit az arcára és elindultam fel a lépcsőn. Éreztem a hátamon néhány kérdő pillantást, de nem foglalkoztam velük. Végül is ez egy szabad ország.
 Ahogy egyre gyorsabban szedtem a lábam a ház szintjeit összekötő lépcsőkön, egyre inkább kezdtem izgatott lenni. Szívem majd kiugrott a helyéről és már a lábam elé sem néztem. Talán ez lehet az oka annak, hogy a negyedik szintre vezető lépcsőn egyszerűen eleste. Illetve inkább leestem.
 Mikor elterültem a harmadik emeleten éles fájdalom hatolt a térdembe. Odakaptam, és lábaim szorosan öleltem magamhoz. A fájdalom elöntötte egész testem és könny csordult ki a szememből. Nem hiszem hogy bárki meghallotta volna odalent a kis „balesetem”, mert nem keltettem nagy hangzavart. Zöld szememből csak folytak a könnyek, a hajam pedig szerteszét volt hullva a lábam, és a hátam között. Nem tudtam mitévő legyek, de ha szólok akkor felvisznek a szobámba és meglátják a rejtegetni valóm, ezért inkább megpróbáltam lábra állni, hátha sikerül. Ahogy kezemmel felnyomtam magam a földről, még jobban kezdett fájni mindenem. Úgy éreztem, hogy a lábaim letörnek a helyükről, én meg a földre zuhanok. De elég erős vagyok ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Pont ezért megragadtam a korlátot és fájó lábakkal meg háttal ugyan, de felküzdöttem magam a negyedikre. Innen pedig már csak egy ugyan ilyen hosszúságú lépcső választ el új szobámtól.
 Megpróbáltam egy számomra legkényelmesebb pózt találni, hogy hogyan jussak el a lépcsőig és azon fel, hogy legkevésbé fájjanak a végtagjaim. Lehet, hogy holnapra sántítani fogok, de nekem akkor is megéri. A földön kúszva értem el a lépcsőt, amin most inkább ülve haladtam felfelé. Mikor már az utolsó lépcsőfokokat láttam, egy mosoly ült ki az arcomra a bennem keringő fájdalom ellenére is. Szenvedtem ehhez nem fért kétség, de amint megéreztem magam alatt a rövid folyosó hideg csempéit megkönnyebbültem. Szerettem volna, ha tényleg igaz lenne hogy fenn vagyok. Ha nem kéne megint felküzdenem magam valamin, ha végre az ágyamban fekhetnék. De ahhoz hogy az ágyamba fekhessek fel kell állnom, ami ebben a percben nem biztos, hogy menni fog.
 Egy kevés heverészés után a hideg földön, a múló fájdalommal együtt tápászkodtam fel, és indultam el a szobámba. Szerencsére nem kellett sok, csupán két lépés hogy benyithassak a szürke falak közé, és elmerülhessek a fekete-fehér festményekben amelyek a falon voltak. Sophia néni festette őket, még mikor először szakítottak Liam bácsival. Mindig mondta, hogy nagyon megbánta és soha nem fogja elfelejteni a bácsikámat. Az ex barátjával csalta meg, de öt év után újra képesek voltak egymással normális hangnemben beszélni, nem pedig sírni vagy kiabálni. Ezt apa mesélte nekem pár évvel ezelőtt. Szíven ütött a történetük, és az hogy az alatt az öt év alatt Sophia néni több mint 200 képet megfestett. Még belegondolni is bonyolult, de ha volt inspirációja akkor érthető...
 Lassan ugyan, de végül elértem az ágyam előtt heverő dobozig és letelepedve elé bámulni kezdtem. Vajon mit rejthet? Régi ékszereket, szerelmes leveleket, könyveket? Nem tudom, még nem tudom. Elővettem nemrég a zsebembe csúsztatott kis, mintás kulcsot és a zárba csúsztattam. Lassan fordult, és még a lakat elemeinek a kattogását is hallani lehetett. Lassan vettem a levegőt, és megpróbáltam minden erőmmel az előttem lévő tárgyra koncentrálni. Nem tudhattam mi vár rám, és akár még az is lehet, hogy azért nem lepték meg kívülről a pókok, mert éppen benne vannak. Fel kell készülnöm a legrosszabbakra is. A lakat kinyílt, és az eddig szilárdan magában tartó titkot elárulván hullott alább. Remegő ajkakkal vettem le a díszes lakatot a helyéről, és ejtettem a földre. Félrehajtottam a sárkányokkal díszített vas darabot, mely még nagyobb biztonságban tartotta a láda tartalmát. A fekete fa, amelyből az egész láda készült, és amelyet sötétszürke vas tartott össze, most lassan felemelkedett. Egész testem összerándult a jelenet láttán és a kezem is beleremegett, ahogy felhajtottam a tetejét.
 Ami a szemem elé tárult, egyenlőre unalmasnak tűnt, hisz csak papír darabokat láttam. Kézzel voltak írva, és ahogy a kezembe véve őket alaposabban megnéztem mindet, nagyon kitűnővé váltak rajtuk a víz cseppek. Bár lehet hogy inkább könnycseppek voltak? Réginek tűntek, az oldaluk nem mesterségesen volt elkészítve. Inkább úgy néztek ki, mintha megégtek volna. Érdeklődő tekintettel, és egyre több kíváncsisággal tettem le magam mellé a papírokat és haladtam tovább a láda feltárásával. A papírok alatt már inkább volt különlegesebb a helyzet. Volt még benn 5 vékonyabb könyv, vagy talán napló, egy kis tasak, rajz füzetek, és egy levél. Először a levelet vettem ki, mert lehet annak szól aki megtalálja a dolgait. Kibontottam a viasszal lezárt borítékot, amelyben azonban már egy hófehér, tégla lap alakú lap rejtőzött, a jobb felső sarokban a következő dátummal:

2016. október 13.
Kedves Idegen!

Ha megtaláltad ezt a ládát, annak nyomós okai vannak. Nem gondoltam volna hogy valaha bárki is ki fogja tudni nyitni egyszer a fiók legalsó rekeszét, de most nem ez a lényeg.
Az én nevem Annabell Storn, és azon a dátumon, amelynek időpontján eme levelet írtam ebben a helységben éltem mindennapjaimat. Ennek pedig a következő az oka:
Édesanyám szegény családból származott, és apám halála után nem volt pénze arra hogy eltartson engem, sem pedig magát. 37 évesen került a halál kapuja elé, amelyen be is lépett, én ekkor 19 éves voltam. Nem sokkal a halála előtt igen jó viszonyba kerültem az egyik szomszéd fiúval aki, nemrég oszlatta fel a barátaival a bandáját. Nagy hírnévre tettek szert abban a 6 évben, amely alatt együtt zenéltek de azt állították annak már vége. Az utolsó szálak elsimítása miatt vették meg ezt a hazát, pár hónappal ezelőtt. Mindannyian itt laktak.
Az a fiú, akit én nagyon megszerettem volt Liam Payne. Kedves volt ő, és a barátai is. Anyám halála után pedig felajánlották nekem a padlás teret, hogy ha szeretném ott lakhatok. Eleinte normális szobába akartak költöztetni, de én még a padlást is vonakodva fogadtam el tőlük.
Erős, baráti kötelék alakult ki köztem és a fiúk közt. Semmi többet nem éreztem egyikük iránt sem, pláne hogy legtöbbjüknek volt barát nője. Néhányuk rossz szemmel is nézte az itt létemet. Csupán Perrie volt kivétel. Mondjuk Louis barát nője nem is járt hozzánk, mert dolgoznia kellett. Inkább Louis ment el hozzá hétvégente. De a többiek nem szerettek. Nem is akartam, hogy szeressenek.
Végül aztán 3 hónap alatt a szálak kezdtek megoldódni és a fiúknak már nagyon honvágya volt. Megértettem őket, ezért elmegyek. A három hónap ugyanis most, nemrég telt le, én pedig útba kerültem. A boldogságuk útjába, mivel miattam nem akarnak haza menni. Nem akarok nekik fájdalmakat okozni de mindenkinek jobb lesz ha én eltűnök a föld színéről.
A legfontosabb dolgaim rejtettem ebbe a ládába, mely a boszorkányság legfőbb jelképeit viseli. Egyes emberek szerint ezek a szimbólumok megvédik a tárgyakat a gonosz erőktől és minden fertőzéstől. Ha nem lepi meg minden bogár akkor még igazat is mondtak. A rajzokat én készítettem, a leveleket én írtam de nem volt merszem átadni őket. A tőr, ami egy bőr tokban lapul a láda alján édesanyám egyetlen hagyatéka reám. A bársony tasak viszont egy nagyon különleges dolgot rejt. Valamit, ami megváltoztat hatja az egész életed. Valamit, ami meg is fogja változtatni az egész életed.
Az egyetlen ami nem hozzám tartozik az az öt napló. Ezt a fiúktól csentem el még pár nappal ezelőtt. Remélem nem bántja majd őket nagyon. Olvasd őket figyelmesen! Minden részletre ügyelj, és ami a legfontosabb, fektess nagy hangsúlyt a nevek elolvasására, hiszen még nagy meglepetés is érhet ha az vagy akire gondolok...
Sok sikert kívánok minden titok felkutatásához, mert van egy olyan érzésem semmit nem tudsz valamiről, amiről kéne. Pusztán egy jó tanács: Válj eggyé a titkokkal, és csak aztán oldd meg őket! Képzeld magad a másik helyébe, és csak aztán cselekedj!
Szeretettel:
Annabell

 Ahogy végigolvastam eme sorokat a hideg futkosott a hátamon.
 - Már tudom ki Annabell és hogy miért lakott itt, de milyen Liamről beszélt? Mert én csupán egyet ismerek, és ha az a Liam akiről ő beszélt, az a Liam akit én ismerek, akkor most sokkot kaptam. Ez a lány már halott, de 2016-ban vették apáék a házat. Abban az évben Perrie együtt volt Zayn bácsival és az a Louis, akit... akkor... ő ismert... az... az én mostani bácsikám. - csak meredtem a papírra, és minden leírt sorra, minden névre. Nem tudom hogy szabad e hinnem. - Ez a lány leírt ide valamit de nem biztos hogy igazak! Lehet hogy csak hazudni akart! De honnan tudta hogy valaki valaha meg találja a dolgait?! Miért hazudott volna?! Nem tudom mi tévő legyek.
Hátraestem a földön és gondolkodni kezdtem. Újra a kezembe vettem a levelet és még vagy hatszor elolvastam amíg leesett. Neki van igaza... 

Ebédidő

2040. december 17., szombat 13:28
1. nap

 A gyűlő adrenalinnal az ereimben kukkantottam be a két fal közé, ahol egy tárgyat véltem felfedezni. Mégpedig egy ládát. Nem volt nagy, olyan közepes méretű lehetett. Portól és pókhálótól teljesen mentes volt, ezt pedig azért furcsállom mert Liam bácsi szerint a szekrényt egy nagy pókháló borította. Mégis mi védhette meg ezt a kis ládát a pókok hadától?
 Apró lépést téve szorítottam be magam a két fal közé, és lassan megindultam a tőlem körülbelül két méterre lévő láda felé. Oldalazva haladtam míg végre leguggolhattam, hogy a kezembe vegyem a tárgyat ami a látszat ellenére igen nehéznek bizonyult. Csak éppen annyira fogtam meg hogy húzni tudjam magam után és kijussak vele a két fal közül. Mikor ez megvolt, és kikerültem a kis, vagy inkább nagy pók holt testét, az ágyam elé fektettem a dobozt. Koromfekete volt, és ezüstözött csillagok díszítették. Lakat védte tartalmát, amely fölött egy koponya vicsorított rám. Talán csak én gondolom úgy, hogy ez fura? Megvizsgáltam a lakatot és roppant ismerősnek találtam a mintázatát. Eleinte nem jöttem rá honnan, de aztán belém ötlött. A kulcs a fiókban, és a láda a fal mögött nem lehet véletlen. A kulcs amit úgy negyed órája találtam, ehhez a zárhoz tartozik. Mint a villám, olyan gyorsan pattantam fel a helyemről és pár lépést megtéve az éjjeli szekrényen lévő kis kulcsért nyúltam, majd újra a láda előtt termettem. Igaz, hogy az a furcsa, bennem lakozó érzés a dupláját produkálta, de úgy éreztem muszáj  most azonnal kinyitnom a ládát. Hajtott a kíváncsiság, mely ellen nincsen gyógyszer. Törökülésbe elé ereszkedtem, de még mielőtt összehasonlíthattam volna a kulcsot a lakattal kiáltást hallottam az alattam lévő 4 szint mindegyikéről.
 - Ebéd! - Kiabálta el magát alattam Lucas. Lehet, hogy alattam volt és fal választott el minket de mégis olyan hangosan ordított, hogy már szinte a füleim fogtam be. Megértettem a célzást, de még mindig nem hittem el, hogy tényleg ebben a pillanatba kell menni enni. Mondjuk inkább halasztom el ezt a dolgot, minthogy magamra uszítanám apát meg Perriet, mert nem érek időben az étkező asztalhoz. Közben legalább érdeklődhetek afelől, hogy régen ki lakott ebben a házban. Valakinek azért még is oda kellett tennie ezt a ládát. Magától mégsem varázsolód hatott oda...
 Gyors léptekkel indultam a keskeny lépcső felé, és gyorsan felkaptam az eddig a földön heverő, poros pólómat. Nagy léptekkel haladtam lefelé a keskeny fokokon,miközben végig az víz hangzott a fejemben, hogy miért pont most pont most kell menni ebédelni... Nem mondom, hogy nem vagyok éhes, csak mert nagyon is az vagyok, de akkor is. Viszont ha majd nem fog korogni a gyomrom talán majd még kíváncsibb leszek. Hiszen akármi lehet abban a ládában, itt már csak a képzelet szab határokat.
 A második emeleten haladtam épp át, mikor gyorsan megfordultam a tengelyem körül és megtettem még pár lépést. A pólót bedobtam a mosókonyha közepére, és mentem tovább. Majd maximum ha valakinek nem tetszik akkor szól, és én majd visszajövök, hogy beletegyem a szennyes kosárba. Haladtam tovább, de a második emeleti nappaliban felfigyeltem egy heverésző alakra. Nem sietett ahogy láttam, de még talán a felkelést sem erőltette, mivel a kanapén terült el hosszasan. Épp elsuhantam volna mellette, de mint a másokkal törődő emberek egyike, úgy nem hagyhattam szó nélkül.
 - Mm, Niall bácsi? - Fordultam felé kérdő tekintettel, de ő csak lehunyt szemmel feküdt tovább. - Te nem szeretnél jönni ebédelni?
 - Nem nagyon. - Válaszolt unottan, én pedig megrántottam a vállam. Nála ez a fajta viselkedés nem túl gyakori. Általában mindig vidám és mosolygós, nem pedig szomorú és letört.
 - Miért nem? - Összeszorítottam a szemem, és közelebb léptem a kanapéhoz. - Talán valami baj van?
 - Á, hagyd csak. Semmi gond. De azt hallottam, hogy a csirke mellnek elviselhetetlen íze van. - Válaszolta fintorogva.
 - Ezt nem hiszem el. - Akadékoskodtam. - Látom rajtad, hogy valami bánt, és mivel érdekel, hogy mi van veled, ezért nem tágítok amíg el nem mondod. Ráadásul tuti hogy nem a csirke az ami ennyire kiakaszt.
 - Miért vagy ilyen makacs? - Ült fel, és rápillantott.
 - Örököltem. - Válaszoltam büszkeséggel teli hangon.
 - Azt tudom. Mégpedig anyádtól. Ő mindig is ilyen volt. - Vágyakozóan pillantott rám, aztán a földre, gyanítom hogy visszatekintett egy régi emlékére, különben nem a padlót bámulta volna.
 - Milyen az az "ilyen"? - Rajzoltam idéző jeleket a levegőbe.
 - Az néha jó, néha nem. - Válaszolt most már mosolyogva, és felkelt a kanapéról. - Na gyere! Ne várassuk a többieket, még leszedik a fejünket. - Nevetett, és az egyik vállamra tette a kezét.
 - Nem mondod el...
 - Csak gyere! - Parancsolt rám fél mosollyal az arcán, én pedig nevettem rajt egyet.
 Mikor az utolsó lépcsőt is elhagytuk, mindenki szúrós szemekkel nézett ránk, és gyanítom azért mert közéjük és az ebédjük közé álltunk. Nem volt szándékos, és bár Niall bácsi meg én nem győztünk elnézést kérni, valahogy senki nem bocsátott meg teljesen. Gyilkos pillantások kíséretében ültünk le az asztalhoz. Én Valerie és Jake közé ültem, mert a szüleik megtanulták, hogy ők ketten nem ülhetnek egymás mellé. Ez azért van így, mivel az egyik újévi vacsorán kitört a pokol. Azt nem részletezném hogy miért de legyen elég annyi, hogy két embernek nem elég egy csirke mell korong.
 - Mi volt ez az egész? Hol voltatok Niall bácsival? - Kérdezte mosolyogva Valerie.
 - Semmi nem volt, csak rátaláltam ahogy a másodikon terült épp a kanapén, és addig nyaggattam amíg nem volt jött velem. Semmi extra dolog. - Válaszoltam unottan, de gondolataim valahogy mégsem akartak teljesen a beszélgetésünk felé irányulni.
 - Értem, egyébként tényleg a padlásra lettél száműzve? - Hallottam barát nőm egyre halkuló hangját, miközben az ablakot néztem.
 Valahogy olyan ismerős volt ez a helyszín. Olyan, mintha már jártam volna itt. Nemrég, és nem arról beszélek mikor ma megérkeztünk, hanem az elmúlt hetekben valamikor. Tekintetem lassan haladt az ablaktól egészen a konyha bejáratáig, amint túl pedig a nappali volt található. Akaratom ellenére is, de felálltam az asztaltól. Lassan lépkedtem a konyháig és szemem előtt képek villantak fel. A sötétség, a fény ami kiszűrődött a konyhából. Halk beszélgetés, amely kiszűrődött. Egy régi kép bevillanása, mely csupán az álmaimban létezett, de aztán megint visszatértem a valóságba és megláttam Perriet ahogy apával merítik épp ki a levest. Furán néztek rám és én nem értettem hogy kerültem a konyhába.
 - Kicsim, jól vagy? - nézett rám aggódóan apa - Olyan furán viselkedtél. Szólongattunk de nem válaszoltál.
 - Tényleg? Ez furcsa, de hogy kerültem ide? - Megdörzsöltem a szemeim mert hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Energiám lassanként visszatért belém de úgy éreztem, hogy összeesem.
 - Az előbb jöttél ki. Nem emlékszel? – Kérdezte Perrie.
 - Tényleg? Biztos... - fordultam meg mint egy részeg, és támolyogva visszamentem a helyemre. Mikor visszaültem a fejemet fogva támasztottam a könyököm az asztalnak. Valerie furcsa tekinteteket vetett rám, én pedig nem tudtam hova tenni őket. - Mi az?
 - Mi volt ez az előbb? - Szemeit összeszorítva vizsgálta az arcom. A háttérben a felnőttek beszélgettek és mindenki jól érezte magát. Jake és Harry valami videó játékot beszéltek ki éppen, anyáék mese délutánt tartottak. Kate és Angelica velünk szembe vihogtak valamin, és el kell mondjam, hogy szörnyen idegesítettek mert a fejem úgy zúgott mint ha valaki neki esik a csengőnknek otthon. Nem tudom mi idézte elő a fül zúgást meg a fejfájást de nem volt kellemes érzést. Mély lélegzeteket vettem, hátha úgy jobb lesz, de tévedtem.
 - Mi mi volt? - Viszonoztam a pillantását.
 - Csak úgy felálltál a beszélgetésünk közepén és mint egy zombi, kis lépésekkel mentél be a konyhába. Közben egyszer sem pislogtál. Szóltam utánad, de reakció semmi. Ilyet még soha nem csináltál. - Barátnőm aggódó pillantása bűntudattal töltött meg és szörnyen éreztem magam az előbbiért.
 - Sajnálom Valerie! - öleltem át végül, mire a velünk szemben ülő Angie és Kate nagyot sóhajtott. Mikor elváltunk egymástól intettem egyet a levegőbe hogy inkább foglalkozzanak a saját dolgukkal. - Tudod mostanában nem vagyok jó passzban és alig tudok aludni is. Rém álmaim szoktak lenni.
 - Akkor már értem a karikákat a szemed alatt. - Valerie lesütötte a szemét és láttam rajt, hogy átérzi azt ami velem történik. Nála jobb barát nőt még kívánni sem lehetne. Azonban mindent még ő sem tudhat, főleg az árnyalakokat az álmokban és a ládát, amire bukkantam.
 Beszélgetésünknek az vetett véget, hogy apa megjelent egy nagy porcelán tányérral a kezében, amelyből gőz és jó illatok áradtak. Azt hiszem korgó gyomrom hamarosan finom levessel és lehetőleg elviselhető ízű csirkével lesz teli... 

Sziasztok!
Ez lett volna az új rész és remélem mindegyikőtöknek tetszett. Nem mára terveztem, de valamivel fel kellett avatnom az 1000. oldal megjelenítést amit nagyon köszönök!

xx Esther

A kulcs


 2040. december 17., szombat 12:58
1. nap

 - A padláson? - remegő hangom elcsuklott amint kimondtam e szavakat. Mintha egy világ állt volna meg bennem, lefagytam és a földet kezdtem bámulni. Szinte éreztem ahogy a padlóra esem a sokk hatására, de erőt vettem magamon és folytattam.- Értem...
- Tudod, ha nagyon nagy probléma akkor szólhatok esetleg akárki másnak. Olivia biztos megérti, és cserélhettek szobát ha szeretnéd... - Kezdett bele Liam bácsi, de én közbeszóltam.
- Nem kell. - Suttogtam teljesen nyugodt hangon. Érzelmeim elhagytak az utóbbi percekben. Öröm, félelem, egyaránt távozott.
- Biztos? - Kérdezte aggódva, és két kezét a vállaimra tette. Én egy mosolyt erőltetve néztem fel rá.
- Hát persze. - hajtottam le ismét a fejem és távolodni kezdtem tőle - Akkor megmutatod a szobám? - Néztem rá, és megmarkoltam a gurulós táskám fogantyúját.
- Kövess. - Mosolygott rám és felemelte a sport táskát a földről. Elindult a folyosó vége felé, de nem értettem igazán mert ez zsákutca volt. De mikor végig értünk megláttam egy zsinórt lelógni a falról. Li bácsi megragadta és hátrébb lépett, így én is. Ahogy húzta lefelé a madzag darabot egy keskeny, fából készült fehér lépcső ereszkedett le elénk. Arrébb állt, hogy én induljak el először, és engedelmesen megtettem amit kért. Ahogy lépegettem fel a nyikorgó lépcsőfokokon úgy tértek vissza az érzéseim, és köztük az az egy ami eddig diktálta a félelmeim. Újra megérkezett és mint az ősz szelétől, úgy kezdett borsódzani a hátam. Fentről fény szűrődött le, tehát nem egy ablaktalan szobában fogom tölteni mindennapjaimat. Ahogy felértünk a lépcsőn meglepetés ért, ugyan is a padlás még csak meg sem közelítette azt ahogy elképzeltem. Látszottak rajta a felújítások. A falak olyan szürkék voltak mint a nappaliban, a bútorok fehérre voltak festve. A függöny szép, csipkés darab volt, biztos nem mostanában vásárolták. Virág illat terjengett, és ha jól észleltem akkor a nagy francia ágy mellett lévő vázából jött az illat. A váza tele volt szedve sárga nárciszokkal. Fogalmam sincs, hogy télen honnan szednek nárciszt de gyönyörrel töltött el. Az ágyon fekete-fehér kockás lepedő díszelgett, két nagy párna kíséretében. A szavam elállt a látvány hatására.
- Nos, milyen? - Kérdezte Liam bácsi ahogy végigmérte az arc kifejezésem.
- Nem erre számítottam. - Néztem körül a szobában.
- Gondoltam. - nevetett fel halkan - Megfelel?
- Hogy megfelel e?! Még szép! Ezt maguk hozták össze? - Bőröndöm elengedtem és közelebb sétáltam az ágyhoz, mutató ujjam végighúztam a tiszta ágyneműn és enyhén hozzáértem az egyik nárcisz szirmához.
- Igazából, ezek a bútorok már itt voltak, mi csupán felújítottuk őket és kifestettünk egy kicsit. - mondta büszkeséggel teli hangon a bácsikám - A beépített szekrénnyel pedig semmit sem kellett csinálni, csupán lemostuk az ajtót. Belül nem találtunk semmi kivetni valót, csak egy nagy keresztes pók hálóját. Ezt kellett eltávolítanunk. Ha esetleg egybe mégis bele botlasz azért elnézést kérünk. - Szemem a beépített szekrény ajtajára vándorolt, és elképzeltem ahogy nagy pókok másznak ki belőle. Még a hideg is kirázott a gondolattól.
- Nagyon köszönöm ezt a helyet Liam bácsi. - Odafutottam hozzá, és átöleltem. Viszonozta ölelésem, majd elindult lefelé.
- Nagyon szívesen. Ha gondolod elkezdhetsz kipakolni, amíg nem ebédelnénk. Apád addig még kanyarít valami elviselhető ízt a csirkének. Eddig nem volt valami kellemes. - Nevetett fel, és már csak azt hallottam ahogy a lépcső nyikorog a léptei alatt.
Senki másnak nincs olyan bácsikája mint nekem! Ez a hely még az otthoni szobámnál is jobban néz ki, bár az nem egy padlásszoba de szeretek ott lakni. Felkaptam a földről a sport táskát és az ágyra hajítottam, a bőrönddel egyetemben. Mind a kettőt kicipzároztam, majd kihúztam a szekrény egyik fiókját, hogy belepakoljam a nadrágjaim és pólóim. A csinosabb, és számomra úgymond fontosabb ruhadarabokat beakasztom a beépített szekrénybe. Azért hoztam magammal ünnepi hangulatúba ruhákat, mert olyan programot is be szoktak iktatni, így az együtt töltött idő alatt, hogy például elmegyünk vacsorázni egy elegánsabb étterembe. Ilyenkor pedig az ember kiöltözik. Számomra fontos ruhadarabnak pedig a kedvenc pólóim, vagy a kockás ingeim számítanak. Ezeket szeretem távol tartani a gyűrődésektől.
Kivettem az első farmert a sport táskából, és elindultam vele a szekrény felé, és belehelyeztem azt. Hozzá kell tennem, hogy a sport táskám eltér a normális mérettől, mert vagy háromszor akkora mint a megszokottak, így elég sok idő telt el addig, amíg az összes olyan ruhám belekerült a fiókokba. A sport táskában már csak egy póló volt, a szekrénynek pedig csak egy teljesen üres fiókja. Sokat gondolkodtam azon, hogy inkább a beépítettbe akasszam vagy a fiókba rakjam, de a fiók mellett tettem le a szavazatom. Próbáltam kihúzni a legalsó fiókot de valamiért beragadt. A kezem csúszott, tehát még ez is megnehezítette a dolgom. Újra megragadtam a fogantyúját, de ugyan ott tartottam ahol eddig. Idegesen ugrottam fel a földről és mentem egy kört a szobában. Idegesített az a fiók! Miért nem lehet kihúzni a helyéről? Talán valamit elrejtettek benne vagy mi?
Az idegességtől már szinte gyöngyözött a homlokom az izzadtság, egy fiók miatt. Ha ebbe belegondolok, akkor most egy nagyot nevetnék magamon de erre nincs időm. Még legalább hatszor próbáltam kihúzni a helyéről, de egyszer sem volt hajlandó megmozdulni. Már ott tartottam, hogy feladom de egy utolsó rántás még belefért.
Leguggoltam a szekrény elé, és erősen megragadtam a fiók fogantyúját. Elrugaszkodtam és egy hatalmasat húztam rajta. Hátraestem a földön és elterülve feküdtem, közben pedig azért imádkoztam, hogy ha most odanézek akkor legyen nyitva. Behunytam a szemem és felültem. Lábaim magamhoz húztam és lassan kinyitottam a szemem. Fentről lefelé mértem végig a szekrényt, és mikor az aljához értem, a lélegzetem állt meg. Nyitva volt! Végre sikerült kinyitnom!
Öröm táncba kezdtem a szobában és a padló csak úgy kopogott a lábam alatt. De úgy látszik ez valakiknek nem tetszhetett nagyon, mert egyszer csak kopogás hallatszott a padlóról.
- Halkabban! - Ordította egy férfi hang alólam, és ahogy hallottam Lucas volt az.
- Bocsi! - Kiáltottam vissza. Fintorogva rántottam meg a vállam és a fiók elé sétáltam.
Pólómat behelyeztem az egyik oldalába, de furcsaságot vettem észre a rajta. A többi fiókkal ellentétben, ez az egy nem volt szépen kitisztítva, ezért a fekete pólóm tiszta por lett. Gyorsan vettem ki a ruhát a fiókból, és végighúztam benn a mutató ujjam, melyen a kísérlet után legalább 2 cm vastagságban állt a por. Értetlenül bámultam magam elé, de aztán beugrott, hogy talán Liam bácsi emberei sem tudták kinyitni. De ha ők, akik ráadásul férfiak és sokan vannak, nem tudták kinyitni, akkor én, egy lány, egyes egyedül hogyan voltam képes rá?
Rejtélyes dolog ez az egész – gondoltam. Még egyszer végigmértem a fiókot, és a túlsó felében felfedeztem egy kulcsot. Kezembe vettem és alaposan megnéztem.
Nem volt nagy méretű, nagyon szép mintás volt. Első tapintásra azt mondanám, hogy talán acélból készült. Egy kereszt volt a fogó részén. Nagyon szép nyaklánc lehetett volna belőle, talán ha lesz időm meg is csinálom.
Megmarkoltam és az éjjeli szekrényemre helyeztem a rejtélyes kilétű kulcsot, a pólót pedig, ami tiszta por lett félredobtam. Majd ha megyek le akkor gyorsan betérek vele a fürdőszobába.
A beépített szekrény elé sétáltam és kitártam az ajtaját. A vállfákat, amiket benne találtam kivettem és a ruháim mellé hajítottam őket. Elkezdtem őket párosítani, majd mindet a szekrénybe helyeztem. Vajon a kulcs, amit találtam mihez tartozhat? Valami azt súgja hogy jó lenne kideríteni. De még az sem biztos hogy tartozik hozzá lakat, vagy hogy a lakat és az amin van ebben a házban van. Nem hiszem hogy kincsesládáé lenne. Ahhoz túl kicsi lenne a lakat is maga, a kincsesládákon pedig nagy lakat van, mert azok is nagyok.
Mikor végeztem a feladatommal az ágyra zuhantam, és kósza tincseim kisöpörtem az arcomból. Előkaptam a telefonomat és megnéztem az időt. Ahhoz képest hogy mennyi időnek tűnt ez az egész, még maradt tíz percem ebédig. Magam mellé dobtam az iPhone-omat, és a fejem lassan elfordítva kezdtem unatkozni. Gyorsan végig gondoltam az eddig eltelt napot, de egy helyen megakadtam. Mégpedig azon, amikor a kocsiban Charlottal beszélgettünk. Mindaz amit mondott megrendítő volt, és ijesztő. Meg kéne próbálnom felidézni, hogy mit álmodtam és akkor talán felszáll a köd, amely eddig mindent takart. Lehunyt szemmel kezdtem gondolkodni azon amit mondott, és ami beugrik éppen. Egy név, csirke, öt árny... Mi lehet a megoldás? Kitalálom egyszer talán? Rájövök, hogy honnan jönnek ezek az álmok? Nem tudhatom, és ha nem teszek valamit nem is fogom megtudni. Most már tényleg cselekedni fogok, és egyetlen fontos információt sem fogok veszni hagyni. Legközelebb ha rám törnek a rém álmok, és felriadok, azonnal elkezdem leírni ami még bennem lesz. Minden nevet, helyszínt, akármit ami eszembe jut.
Kinyitottam a szemem és feltápászkodtam eddigi fekvőhelyemről. Mikor felálltam észrevettem, hogy az egyik zöld egybe részes szoknyám még elől van, szóval a kezembe véve indultam meg vele a beépített szekrény felé. Lassan kinyitottam a nyikorgó, fehér ajtót és beléptem a kisebb méretű szobába. Jobb és bal oldalon volt egy fehér léc, ami tartotta a vállfákat. Bal oldalamra fordulva gyömöszöltem be a zöld ruhadarabot, egy fehér blúz és rózsaszín póló közé. Mikor ez meg volt elégedetten sóhajtottam és fejem a bejárat felé fordítva pillantottam meg a kis betolakodót. Vagy talán egy annyira nem is kicsi keresztes pókot, aki egy vékony pók fonálon ereszkedett le az ajtófélfa mellett, lábait széttárva. Kikerekedett szemekkel pillantottam rá, és egy sikoly kíséretében ugrottam hátra, aminek eredménye képen valahogy betört a beépített szekrény hátulja. Nem kis hangot hagyott maga után, azt azért szóvá tenném.
Mikor megéreztem, hogy beomlott mögöttem a fal, még ijedtebben ugrottam előre, és köhögés közepette próbáltam kikerülni a pókot. Szerencsémre addigra már földet ért, de én kegyetlenül tapostam agyon. Nem hiányzik még ő is a rém álmaim mellé. Mikor a por eltűnt, alaposabban megnéztem a falat. A beépített szekrény hátulja egy gyenge, fából készült, virág mintás, nagy méretű léc volt. Ahogy elnéztem, mögötte nem voltak pókhálók, és valahogy el kellett tüntetni onnan. Lassan ráhelyeztem a kezem a két törött szélére, és elválasztottam őket egymástól. A kivett darabot gyorsan kivittem a szekrényből és lehajítottam a szobám közepére. Visszatértem a beépített szekrénybe és benéztem a tégla fal, és a beépített szekrény még meglévő hátulja mögé, ahol különleges dolgot véltem felfedezni.

Küllönleges meglepetés

 
2040. december, 17., szombat 11:41
1. nap









 Egy önfeledt mosollyal fordultam meg, és a velem szemben álló fiú kitárt karokkal várta, hogy megöleljem. Jake, a számomra talán legkedvesebb személy az ellenkező nem soraiból. Fekete, göndör haja ugyanolyan volt, mint mikor utoljára láttuk egymást, kék szeme pedig a borús idő ellenére is csillogott. Bőröndöm a földön hagyva gyors léptekkel indultam felé, hogy a karjaiba ugorjak, és így is tettem.
 - Annyira hiányoztál Darc. - Motyogta a vállamba.
 - Te is nekem, Jake. - válaszoltam suttogva, majd eltávolodtam tőle - Mesélj!
 - Előbb talán be kéne cipekedned. - Mosolyodott el a csomagokra mutatva.
 - Ebben egyet értünk. - Haladt el mellettünk apa, legalább 6 szatyor, és 3 bőrönd társaságában.
 - Jó napot Mr. Styles! - Intett neki Jake.
 - Szia Jake! - Biccentett felé apa, de ennek az lett az eredménye, hogy kis híján elesett a sok cuccal együtt.
 Ekkor azonban kinyílt a ház ajtaja, azon pedig vagy 8 ember rohant ki. Köztük volt El és Sophia néni, de megpillantottam Lou bácsit és Mr. Payne-t is. Angelica és Valerie felém szaladtak, majd szorosan megöleltük egymást. A felnőttek mind üdvözölték az érkező szüleinket, jókat mosolyogtak és segítettek apámnak a pakolásban. Mi Angelica, Valerie és Jake társaságából figyeltük az eseményeket, de néhányan ráeszméltek hogy Harry, Charlott és én is itt vagyunk. Sophia néni felénk közeledett, miközben apa és anya boldogan társalogtak az udvar közepén.
 - Te jó Isten! Darcy, ez tényleg te vagy!? - Nézett rám elsápadva az ismerős arc.
 - Hát, azt hiszem hogy igen. - Emeltem meg magam mellett a kezeim és  végigmértem a kinézetem.
 - Csodásan nézel ki! - Ölelt át a fogadott nénikém, és egy puszit nyomott az arcomra. Elengedtük egymást, ő pedig áttért a testvéreimre.
 - Gyere, menjünk. - Bökött oldalba Angelica, és a csomagom magam után húzva elindultunk a bejárati ajtó felé.
 - Ki van még itt? - Tettem fel az ironikus kérdést, mire a lányok csak megrántották a vállukat.
 - Lucas, apa, anya, Sara, Jenna, Kate, James, Li bácsi, Lou bácsi, Sophia néni, Naomi néni... - Kezdte sorolni Valerie, én pedig figyelmesen hallgattam.
 - Egyszóval már mindenki. - Foglalta össze röviden Angie.
 Beérve a házba ismerős látvány fogadott. Szürke falak, fekete fogas, ami tömve volt kabátokkal, fehér, fa padló. És ez csak a kezdeti kis folyosó volt. A kabátunkat levettük, és a fogasra akasztván indultunk tovább. A falakon végig, művészibbnél művészibb festmények tekintettek le rám, amire csak egy mosollyal válaszoltam. Bőröndöm kerekeinek a hangja vízhangzott a hosszú folyosón, mígnem beértünk a nappaliba, ami a kelleténél, most kicsit ismerősebbnek tűnt. A fekete kanapén, a berakásos kandalló előtt megpillantottam Lucas alakját, mire elmosolyodtam.
 - Lucas Tomlinson. - Szóltam neki, mire felém kapta a fejét, de nem volt egyedül. Kezeiben egy kisgyereket tartott akit szintén egyből felismertem.
 - Darcy Styles. - Válaszolták egyszerre a nővérével, aki most lépett be épp a szobába. Lucas felállt, és elindult felém, a kis tipegő pedig mellette haladt.
 - Szia Kate! - intettem az ajtófélfának támaszkodó lánynak, majd ismét a fiú felé fordultam - Ő itt, ugye nem? - Néztem meglepődve a csöppséget.
 - De. - Helyeselt.
 - Ez most tényleg komoly? - hitetlenkedtem tovább - Jenna?
 - Az én hugicám. - Büszkélkedett Angelica, mire belebokszoltam a vállába és lehajoltam a kislányhoz. Jenna, a legelbűvölőbb kislány akit eddig láttam. Kék szemeit kihangsúlyozza a rövidre vágott, fekete haja. Mikor utoljára láttam fél évvel ezelőtt, még járni is alig tudott, most azonban egy gyönyörű kislány állt előttem.
 - Jenna! - Mondtam neki és kitártam a kezeim, mire ő felém szaladt, és átöleltem. Felálltam és a kezeimben tartva őt kérdeztem. - Emlékszel még rám?
 Nem válaszolt, csak bólogatni kezdett erre pedig mind egyszerre elnevettük  magunkat. Valerie, Angelica, Lucas, Kate, Jake és én leültünk a nappaliban a fekete díványra, és elkezdtünk mesélni egymásnak, hogy kivel mi történt. Jöttek a viccesebbnél-viccesebb történetek, és az egyre csak romló tanulmányi átlagokról szóló beszámolók. Nagyokat nevettünk a másikon, meg azon hogy Lucas majdnem megbukott kémiából, és elmesélte miket írt a dolgozatokba. Akkora butaságokat, hogy olyat még nem hallottam, esküszöm!
 Nagy örömködésünk közepette azonban valaki lesétált a lépcsőn és megzavart minket.
 - Mi újság, fiatalok? - Szólt mögöttünk Mr. Malik, Jake és Valerie édesapja. Ők ketten ikrek voltak, csak két petéjűek, de ezt nem lehetett észrevenni rajtuk. Igaz, Jake inkább azt a szófogadatlan rossz fiú, Valerie pedig a jó kislány benyomását keltette, de ez távolról sem így volt. Mind a ketten ugyanolyan őrültek voltak mint a másik, csak ez nem tűnt fel nekik. Elmondásuk szerint különböztek mint a hópelyhek, pedig úgy hasonlítottak egymáshoz mint két tojás.
 - Jó napot Mr. Malik! - Álltam fel, hogy jelezzem megérkeztünk. A többiek csak figyelték a jelenetet.
 - Jó reggelt. - Köszöntek végül is a többiek egyszerre.
 - Sziasztok! Hát megjöttetek Darcy? - Lépett elém, és megölelt. Az ölelés után hátraléptem kettőt és felmosolyogtam a "bácsikámra".
 - Igen, de anyáék leragadtak az udvaron. Már vagy fél órája. - Közöltem.
 - Akkor megyek én is leragadni. - Nevetett, majd az ajtó felé indult.
 - Rendben. Szia! - Intett felé Jake, az apja pedig távozott. De amint kilépett az ajtón, és visszaültem Jenna mellé, valaki beviharzott a konyhából és úgy tűnt hogy a dolga nagyon sürgős, mert érezhető volt közeledtén a feszültség.
 - Anya! - Kiáltott rá Angelica. A fekete hajú nőről kiderült, hogy Naomi néni, Angelica édesanyja. Úgymond ő is a nénikém.
 - Hm? - kérdezte egy pillanat alatt és mikor meglátott minden feszültség eltűnt az arcáról - Ó, Darcy! - lépett hozzám, és felálltam. Megölelt, mint Sophia néni és Zayn bácsi - Azt hittem már sosem jöttök. Perrie! Nézd kik vannak itt! - ordított át a konyhába. Perrie néni, Valerie és Jake anyukája. Roppant kedves nő, és szintén a "nénikém", de ha úgy vesszük, akkor az öt család és minden tagja között egy különleges kötelék van. Itt mindenki szeret mindenkit, és senki nem borítja fel ezt a rendet. Semmi értelme sem lenne, hisz a megbocsátás ugyan úgy jellemző ránk.
Egy szőke, hosszú hajú nő lépett ki a konyhából, fakanállal a kezében. Azt hiszem készülőben van az ebédünk. Rám nézett, én pedig csak rámosolyogtam.
 - Ki ez az ifjú hölgy? - kérdezte kicsit csíntalan hangnemben - Csak nem te vagy az, Darcy?
 - De, én lennék. - vontam meg a vállam és átöleltük egymást - Jó magát újra látni.
 - Magát? - nézett rám furcsa arccal - Tegezz csak nyugodtan. Ezt már mindenkinek elmondtam, ugye? - Nézett a többiekre, akik egyszerre kezdtek bólogatni rá.
 - Akkor jó. A "nénit" hozzámondjam, vagy az sem szükséges? - Tettem fel neki az utolsó kérdést.
 - Meg ne próbáld! - mutatott rám fenyegetően mire a többiek csak nevettek - Már elég nagy vagy ahhoz, hogy letegezz, valamint, én nem vagyok öreg!
 Aztán az ajtó felől végre hangok hallatszottak. Nevetések, víg beszélgetések. Az alapján amit leszűrtem a hallottakból nagyon jól érezték magukat, erre pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Leültem a szokásos helyemre, Jenna-t pedig az ölembe ültetettem. Mindenki a bejárat felé nézett, amin egyszerre özönlöttek be a szülők, de megláttam köztük Oliviatt is. Olivia Mr. Payne, az én Liam bácsikám lánya. Idősebb nálam, de általában jól megvagyunk. Szőke haja mint mindig, most is tökéletesen egyenesen omlott a vállára. Öltözéke egyszerű volt és hétköznapi. Fiatal, vékony, gyönyörű, kedves, egyetemista leányzó.
 - Szia Darcy! - Köszönt nekem.
 - Szia Olivia! Hát te? Azt hittem New York- ban vagy a vizsgákra való felkészülések miatt.
 - Úgy is volt, de ki ne akarna részt venni egy ekkora eseményen? - mondta elgondolkodva - Hiszen ez a nyaralás különleges lesz! Valahogy érzem a zsigereimben.
 - Ezt valahogy én is érzem. - Tettem hozzá csendesen.
 A felnőttek még ezek után is sokat beszélgettek, mert az ebédet elhalasztották fél kettőre. Nem sült meg normálisan a csirke, és apa feltétlenül be akart szállni a főzőcskézésbe, amin mindenki csak egy jót nevetett, de végül teljesült a kívánsága, és beállhatott Naomi néni és Perrie mellé. Nem kötötték az orrunkra ugyan, hogy mi lesz az ebéd, de a nagyon finom illatok hatására mindenkinek csak a nyála folyt. Eldöntöttük, hogy kimegyünk az udvarra, mert ezt már nem bírjuk tovább. De még mielőtt elindulhattam volna, Li bácsi megállított, hogy beszélni szeretne velem, és hogy menjek vele. Engedelmesen követtem felfelé a lépcsőn, miközben ő segített felvinni a csomagjaim a szobámhoz. Rossz előérzetem volt emiatt a beszélgetés miatt, de nem tudtam, hogy miért. Elértük a harmadik emeletet, és azon pedig az én szobám ajtaját, viszont nem mentünk be rajt.
 - Tudod Darcy, az a helyzet hogy a szobádban történt valami, és ezért ezen alkalommal nem alhatsz itt. - Nézett komolyan a szemembe Liam bácsi. Én csak döbbenten néztem vissza rá.
 - Te-te-tessék? -  kérdeztem - Mi történt?
 - Ősz van, és az idei nagyobb mennyiségű esők miatt egy kisebb kár keletkezett. Beázott a fal és dohos lett. Nagyon rossz az illata és a szoba nem alkalmas lakásra, amíg meg nem javítjuk. - Közölte velem a tényeket Liam bácsi. Én figyelmesen hallgattam őt, és egyszer sem vágtam közbe. De amint végzett, rögtön kérdeznem kellett.
 - De akkor hol fogok aludni?
 - Erre is gondoltam. Éppen ezért elkezdtünk neked átalakítani a házban egy másik helyiséget. - Liam bácsi építész mérnökként kereste a kenyerét, és elég sikeres volt a szakmában.
 - És hol van ez a helyiség? - Vetettem fel.
 - Hát pont ez az... - kezdett bele Liam bácsi - A padlás térben. - A döbbenettől még megszólalni is alig tudtam. Rémálmaim legfőbb helyszíne lesz a szobám. Mily kellemes meglepetés...