Úton

2040. december 17., szombat 10:16 

1. nap 

 Az ablakon keresztül néztem a fákat, melyek pusztán csíkként suhantak el a szemem előtt. Megpróbálkoztam vele, hogy számolom őket, de nem bizonyosult könnyű feladatnak, ezért felhagytam vele. Anya és apa csendesen beszélgettek valamiről, de nem értettem pontosan. Harry, mint mindig a telefonját nyomogatta. Charlott pedig velem társalgott a Felicity szigete című gyermek sorozatról. Bele van bolondulva ebbe a mesébe, pedig egy hete kezdte el nézni. Minden esetre is, én szívesen beszéltem át a legutóbbi rész történteit a húgommal.

 - Szerinted Holli át tud majd evezni a plazma tengeren anélkül, hogy beleesne? - Kérdezte aggodalmasan Charlott.

 - Minden bizonnyal.

 - Hát nem tudom. Én szurkolok neki. - jegyezte meg, most már mosolyogva - Mondd, te várod hogy odaérjünk?

 - Tudod, én nem annyira. - a mosoly lehervadt az arcomról, és egy keserű arckifejezés vette át a helyét.

 - Miért nem? - Nézett rám meglepetten Charlott.

 - Mert egyszerűen túl nehéz... inkább hagyjuk, te még úgy sem értenéd. - Mosolyogtam rá, és megpöcköltem az orra hegyét. Ő csak fintorgott egyet és durcásan közölte, hogy most megharagudott. Azonban mikor közöltem vele, hogy kap tőlem karácsonyi ajándékot, és Felicityhez kapcsolódik, azonnal kivirult, és apáékkal kezdett beszélgetni, akik nagy örömmel fogadták lányuk érdeklődését az ügyvédi karrierrel kapcsolatban. Vajon most megtalálták a kedvenc gyereküket, vagy csak jól kereső munkára akarják csábítani a legfiatalabb lányukat...?

 Minden esetre is, én hátradöntöttem a fejem és elindítottam a fül hallgatómon a zenét. Bár modern időket élünk, én mégis egy régi, klasszikus számot választottam. Celin Dion-tól a Titanic című film betétdalát, ami mellesleg a kedvencem mind közül.

 Csak bámultam ki az ablakon miközben a zene lágy szellőként simogatta a lelkem. Azonban mire észbe kaptam, minden kezdett elhomályosulni, és a beszélgetések egyre távolabbinak tűntek. Végül teljes sötétség, és mikor magamhoz tértem egy nappaliban voltam, valami kanapén fekve.

 Szemeim lassan kinyíltak, és hunyorogni kezdtem, pedig félhomály volt a szobában. Kezem védelmezően magam elé emeltem, majd lassan felültem, és azonnal rájöttem, hogy hol vagyok. A helyiség nagy volt, szürke falak, fehér szőnyegek és fekete bútorok. A szoba közepén elektromosan is kezelhető, kézzel berakott kandalló. Ez a Birminghami nyaraló volt. Felálltam és körbenéztem, majd észrevettem hogy néhol homályosak a falak. Ijesztő. Megvontam a vállam, majd elindultam a konyha felé.

 - Hahó. - Szóltam, de nem jött válasz. Most már tényleg kezdett megijeszteni ez az egész. Szegecses csizmám sarka kopogott a padlón és lépéseim akár számolni is lehetett volna. Kint sötétedett és hirtelen a ház is sötétbe borult. Megdermedve álltam a hatalmas nappali közepén, mert észrevettem hogy a konyhából fény szűrődik ki, a fényben pedig emberek mozgását észleltem. Lábujjhegyen lopództam el az ajtó mellé, ahol csendesen megbújva kezdtem hallgatózni.

 - Éhesek vagytok? - Kérdezte egy férfi, vagy inkább fiú hang.

 - Én nagyon is! - Szólt vissza neki egy másik.

 - Niall, te mindig éhes vagy! - Szólt rá egy harmadik, úgy tűnik Niallre.

 - Nem is igaz! - Védte meg magát Niall.

 - De, igaz. - szólt ismét a legelső hang, ami nekem szörnyen ismerős volt. Nem tudtam beazonosítani, de ismertem... valahonnan - Mit kértek vacsorára?

 - Én csirkét. - Egy ajtó csapódott, és gyanítom az a srác ment be rajta aki a csirkét kérte.

 - Jól van. Más valaki? - Szólt megint az ismerős hang.

 - A csirke tökéletes. - Helyeselték mind a négyen. Már csak egy kérdésem van. Mégpedig az, hogy mit csinálnak a mi nyaralónkban? Összehúzott szemmel néztem magam elé, hogy átgondoljam a hallottakat. Csirke, Niall, az a hang. Vajon honnan ismerhetem? Talán osztálytárs, vagy...

 - Te mit keresel itt? - a villany felkapcsolódott, és egy rövid, tüsi hajú srác vont kérdőre a szoba másik végéből. Csak hallgattam és kikerekedett szemekkel néztem őt - Nem hallasz talán!? Mit csinálsz itt!? - ismételte meg a kérdést sokkal hangosabban, és azt hiszem ezt már a csirkések is meghallották.

 - Mi a baj Liam? - Jött egy hang a konyhából. Szóval ő Liam.

 - Gyertek ide srácok! Vendégünk van. - Mondta elégedetten és karba tette a kezét, miközben elindult felém. Én csak egy nagyot nyeltem. Pár másodpercen belül a mellettem lévő ajtón megjelent a négy hang tulajdonosa, köztük azzal a bizonyos Niallel. Mosoly ült az arcukra mikor megláttak. Oldalazni kezdtem a fal mellett és szembe fordultam velük.

 - Darcy. - Ejtették ki a nevem mindnyájan, én pedig végignéztem az arcukat. Fiatalok voltak, olyan 20-21 évesek lehettek, vonzó külsővel, csábító kisugárzással, és mind engem néztek.

 - Honnan tudjátok a nevem? - Kérdeztem riadtan mikor elértem a két fal találkozását, és félve tapadtam rá a rajta lévő fekete kárpitra.

 - Ugyan már, nem emlékszel ránk? - Kérdezte a fekete hajú srác, akit egyből sikerült felidéznem. Ő volt az egyik legrosszabb álmomban. Tőle kértem, hogy ne bántson, miatta sírtam, és rettegtem az alvástól napokon át. Majd hirtelen eszembe jutott egy név, melyet oly sok ideje keresek az emlékeimben.

 - Zayn. - Suttogtam magam elé, mire még nagyobb mosolyra húzta a száját.

 - Talált. - Válaszolta.

 - Hogy kerültél ide? - Jött a kérdés azt hiszem Niamey-itől, és mikor Liam melléjük ért, mind elindultak felém. A térdem remegni kezdett, és újra elöntött az a furcsa érzés. A hideg futkosott a hátamon, pedig a kandallóból áradt a kellemes meleg.

 - Nem tudom. - válaszoltam neki.

 - Miért vagy itt? - Faggatott tovább az ismerős hangú fiú, akinek a külsejét fehér póló, farmer és egy zöld csöves sapka alkotta. Az utóbbi hátrafogta göndör fürtjeit.

 - Nem tudom. - Ismételtem meg az előbbi mondatom.

 - Tudsz egyáltalán valamit? - Kérdezte pimaszul egy magas hangnemű, kék szemű, barna hajú srác.

 - Nem. - feleltem újból, mire felnevetett - Kik vagytok ti? - Ejtettem ki végül a számon a meghatározó kérdést, de mire választ kaphattam volna rá erősen lihegni kezdtem, és a térdem már olyannyira remegett a félelemtől, hogy a földre rogytam. Féltem, sőt rettegtem tőlük, majd mikor a göndör leguggolt elém, odasúgott valamit, miközben megint jött a homály.

 - A végzeted. - Suttogta, majd felnéztem szürke szemeire amik hirtelen köddé váltak előttem.

 Szemeim hirtelenjében kipattantak, és lihegve hajoltam előre. Erősen verejtékeztem és anyáék szólongattak.

 - Kicsim, minden rendben? Álmodban beszéltél. - fordította felém anya a visszapillantó tükröt, és rám nézett - Megint rosszat álmodtál, ugye? - Nem válaszoltam, csak bólogattam és megpróbáltam lenyugodni, hogy lélegzésem normál állapotába kerüljön vissza.

 - Beszéltél is álmodban. - Suttogta a fülembe alig hallhatóan Charlott. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Eddig még soha nem mondta senki, hogy beszélek álmomban, pedig sokszor aludtam Carrie-éknél és ő nem említette ezt a tulajdonságom.

 - Tényleg? - kérdeztem.- És miket mondtam? - Alig hallhatóan beszéltem, mert nem akartam, hogy anya és apa megtudják miket álmodom.

 - Olyanokat mondtál, hogy "Nem tudom.", meg valami csirkéről sugdolóztál és göndör hajról. - Egyik dolog sem rémlett, egyszerűen megint minden kiment a fejemből és a feledésbe merült. Kivéve a csirkét, arról halvány emlékeim voltak csak. Göndör haj, göndör haj...

 Nem tudom. Elfelejtettem, mint felelés után a fizikát. De várjunk csak! A fiú, aki leguggolt elém, akinek olyan ismerős volt a hangja, ő a göndör hajú fiú. Róla beszéltem álmomban.

 - És még? - Faggattam tovább Charlottot.

 - Csak egy név. - Felelte hanyagul de én összerezzentem. Csupán annyi ugrik be, hogy egy ajtó mögül hallgatózom, miközben a konyhában a csirkéről beszélgetnek, aztán felkapcsolódik a villany, én pedig hátrálni kezdek mert felém tartanak valakik. Az arcok viszont a homályba vesztek, kivéve egy dolgot. Mégpedig egy nagy, szürke szempárt.

 - Milyen név? - Kérdeztem remegve.

 - Zayn.

 - Zayn. - Hirtelen belém ötlött egy kép, egy szájat láttam mely ezt a szót suttogta. Egy nevet, ami fontos lehet. Nem értem miért de úgy érzem ezeknek a rémálmoknak mind köze van egymáshoz, és ehhez a nyaraláshoz. Csak tudnám mi okból, és milyen célból kísért engem valami. Mi ez az érzés, mi folyton bennem van? Nem szerelem, nem félelem. Inkább valami a kettőtől vészesen távoli. Valami... valami gonosz, és ugyanakkor jó is egyszerre. Rettegés, magabiztosság, és a hatalom ötvözete. Ez az érzés egyedi. Valami, vagy valaki pedig közvetíti és olykor-olykor a fülembe súg ezt-azt. Valami különleges, valami mágikus.

 - Mi történt? Ki az a Zayn? - Zavart bele a gondolataimba a húgom. Felé kaptam a fejem és komoly arckifejezéssel válaszoltam.

 - Bár tudnám.- sóhajtottam, majd feltűnt, hogy megálltunk és egy ismerős utca, ismerős házának az udvarán találtam magam. Kinyitottam a kocsi ajtaját, majd büszkén tekintettem fel az előttem álló házra. Tekintetemben azonban a büszkeségen kívül más is volt, mégpedig enyhe félelem. Félelem, mely az álmaimra vezethető vissza.

Becsaptam az autó ajtaját, majd megvártam amíg apáék is kiszálljanak, és kivegyék a csomagjainkat a csomagtartóból.

 - Hát, itt vagyunk. - Szólt anya.

 - Mint látod. - Harry gúnyosan fintorgott, miközben zsebébe csúsztatta a telefonját. Anya válasza erre csak egy fejbeverés volt, majd minden ment tovább. Mikor kezembe kaptam a bőröndöm, és leraktam a földre, turkálni kezdtem benne az iPhone 10-em után, mikor hátulról megszólalt mögülem egy hang, melyet azonnal felismertem.

 - Darcy Annabella Styles. - Hallottam a saját nevem, majd továbbra is magam elé mosolyogva válaszoltam.

 - Jacob Edward Malik.