Hab a tortán

2040. december 18., vasárnap 13:57
2. nap

 Kelletlenül keltem fel ez után az érdekes álom után. Nem volt kedvem Valerie és Angie őrült ötleteinek hódolni, de megígértem Willnek, hogy mindjárt lemegyek, szóval nincs apelláta. Lassan a fiókos szekrényemhez sétáltam, hogy kivegyek belőle egy pólót. Miután felkeltem és Will távozott, észrevettem, hogy beleizzadtam a felsőmbe, dezodorral pedig nem lehet segíteni rajta, így marad a mosás.

 Kihalásztam egy sötétkék pólót a legfelső fiókból, és gyorsan belebújtam. A pulóveremet ledobtam a sarokba, és elindultam le. Nagyot csodálkoztam, amikor lefelé menet mindent üresen találtam. Az egész házban néma csend honolt, egy lelket sem láttam, azonban mikor beléptem a konyhába, hirtelen minden megtelt élettel. 

 A konyha egy nagy helyiség, szinte kétszer akkora mint az ebédlő, de ez nem csoda, ha öt családot kell jól lakatni. Most itt gyűlt össze mindenki, aki idősebb volt 10 évnél, azonban a felnőttek eltűntek, ahogy Will is mondta.

 Mikor a helyiségbe léptem nagy mosolyok, és nevetés fogadott. Angie, Valerie, Lucas és Kate éppen valami fehér habot nyomtak ki papírtányérokra, Harry, Will, Jake és Olivia pedig a pultnál ülve beszélgettek. Sasha és Sarephina Lucasékat figyelték.
 - Szia hétalvó! - Köszöntött Will.
 - Ha-ha! Milyen vicces lettél hirtelen! - Jókedvet színlelve huppantam le mellé, a többiek pedig oldalpillantásokat vetettek felénk.
 - Tudom én! Nem kellett volna mondanod. - Önelégült mosolyt öltött arcára, ezért fejbevágtam, amire egy hangos "Aú!" volt a válasz.
 - Azt hiszem ez nem volt jó ötlet, igaz Will? - Jake felém sandítva vigyorgott Willre, mire a barátja csak grimaszolt, nekem pedig egyből emlékképek jelentek meg a szemem előtt.
 Jake talpig fehérben, Jake ahogy a kezemet fogja, előtte pedig a kezei a csípőmön. Aztán ahogy a szürke szobának nyoma veszett, ami elméletileg Birminghamben van, és a sajátom megjelenése. Plusz Zayn, akivel egy nagyon fura beszélgetésen vettem részt, közben pedig arról volt szó, hogy Jake szeret engem. De vajon ez tényleg így van, vagy csak az álom idézett elő egy megtévesztő képet?
 - Készen vagyunk! - kiáltotta Valerie, és felénk fordult - Akkor kezdhetjük?
 - A mit is? - Vetettem fel a kérdést.
 - Hát a játékot! Ne mond, hogy nem tudod milyen a torta csata!
 - Tudom, hogy az milyen, de ahhoz nem kéne négynél több torta? - Mondtam, majd száját sanda vigyorra húzták, és alrébb álltak. Ekkor vettem csak észre a hátuk mögött a konyhaszekrényen sorakozó vagy harminc ugyan olyan habbal megtöltött tányért.
 - Te jó isten! - Elámultam a látványtól.
 - Azért a szádat becsukhatnád. - Javasolta az öcsém, én pedig engedelmeskedtem. Ezután Lucas megköszörülte a torkát, és mindenki elcsendesedett. A két legfiatalabb, Sarephina és Sasha is közelebb jött.
 - Nos - kezdte a fiú -, mind tudjuk, hogy miért vagyunk itt. Igaz, nem lenne muszáj ezt csinálnunk, de mi megtesszük. Eggyütt harcolunk majd az életünkért, amíg ki nem alszik majd belőlünk az...
 - Ne csinálj úgy, mintha háborúzni készülnénk Lucas! - Förmedt rá Kate, majd egy megvető pillantást vetett öccsére.
 - Jól van, ha te olyan nagy szakértő vagy, akkor csak tessék! - Motyogta Lucas, majd mellém vonult, ezzel átadva a szót nővérének.
 - Rendben. Na szóval, szerintem tudjátok mire valók ezek a habos tányérak, szóval a játék hamarosan kezdetét veszi. Egymást kell dobálni, ezt gondolom eddig is tudtátok. A játékot a legfiatalabb kezdi, ez esetben Sarephina. Kérlek lépjközelebb! - intett a Kate, mire Sara mosolyogva lépett mellé - Tiéd a megtiszteltetés, hogy hozzávágd az első tortát valakihez. Mégpedig ahhoz, akihez csak tetszik.
 Sara odalépett a nagy konyhaszekrényhez, mi pedig figyeltük, közben azon rimánkodva, hogy had ne mi legyünk az elsők, aki krémet kap az arcába. Bár annak az esélye, hogy akárki is tisztán megússza egy a millióhoz. Ahogy a törékeny kezek leemelték az első túlméretezett habcsókra hasonlító "játék eszközt" a csend még nagyobb lett. A szöszi határozott tekintettel nézett körül, tekintete senkin nem akadt meg, ez pedig rosszat sejtetett.
 De hirtelen meglendítette a kezét, és a torta eszméletlen pontos célzásának köszönhetően repült bele egyenesen Olivia arcába. Halk sikkantást hallatott, aztán hirtelen mindenki nevetni kezdett, és egyszerre indult meg a tortás pult felé. Mire odaértem Angie és Lucas elragadott vagy hatot, az egymással vívott heves csatájukban. Sasha Will hátán lovagolt, fél arcát fehér massza borította. A padló, a szekrények, de még a székek is kaptak jó formán az édesség díszítésre használatos anyagból.
 Mire megragadtam az első tortát amit kinéztem magamnak, valaki eltalálta a vádlimat, és a hátam, most viszont rajtam a sor. A többiek mögött megláttam Oliviát, ahogy még mindig Sarephina tortájának maradványait tisztogatja le az arcáról, és a csata hevét kikerülvén igyekszik eljutni a nappaliba vezető átjáróhoz a földön kúszva. Megcéloztam tehát a menekülni próbáló Oliviát, és eltaláltam arcának jobb felét, mire csak kinyitotta a száját és mérgesen meredt a pultok irányába, támadóját keresvén.
 Jake eközben Willt és Sashát támadta a földön fetrengve, egy nagy tejszínhab tócsából. Lucas épp bebújt a pultok mögé, mert Angie került nyerő helyzetbe Sarephinának köszönhetően. Olivia gonosz szavakat formázott a száján, amiket felém intézett, én viszont csak nevettem rajta. Azonban mikor egy Lucas által kicsit félre dobott torta a fejemen végezte, én is követtem a példáját, csak a fiú irányába. Erre mindenki felfigyelt és hirtelen rájöttünk, hogy ki az ellenség. Két táborra szakadtunk. Az egyik Lucasszal volt, a másik pedig ellene. Én az ellenséges oldalt támogattam Harryvel, Oliviával, Angelicával, Sarephinával, Willel és Sashával. Ellenünk volt Kate, Lucas, Jake és Valerie. Mi voltunk túlerőben, azonban hátrányunk volt az, hogy mi a pult mögé rendeződtünk, ahol kevesebb volt a hab maradéka.
 - Nem győzhettek! - Ordította át Harry teljes torokból.
 - De igen! - Válaszolta szintén ordítva Will.
 - Most adjátok meg magatokat, vagy nem lesz más választásunk! - Kiáltotta Lucas az ellenzék védelméből kikukucskálva, ami a szeletelő asztal volt maguk elé döntve.
 - Inkább a halál, mint a megfutamodás! - ez Angie hangja volt - Halott vagy Tomlinson!
 - Na azt majd meglátjuk! - Kate válaszolt testvére helyette, ezúttal azonban normális, diplomatikus hangnemben a korábbi kiabálásoktól különbözően.
 - Halál rátok! - Elhajítottam az első maroknyi tejszínhabot, ami a konyhaszekrényt találta el. Ugyanekkor a túloldal is megkezdte a támadást.
 Beállt a szobában a háborús légkör.
 - Feszültség érezhető a levegőben, vagy ez csak Lucas szaga ? - Mondtam körbeszimatolva, mire a mellém éppen lebukó Olivia habos fejjel felnevetett.
 - De hülye vagy! - Kezét arcába temette, és nevetett, néha pedig rámpillantott.
 - Ennyire azért nem volt vicces. - Rámosolyogtam, majd felmarkoltam a földről egy adagot a fehér masszábó és oldalra kihajolva eldobtam. Nagy szerencsémre eltaláltam Jake-et.
 - Hé lányok! - szólt oda hozzánk Will - Kevesebb duma, több hajigálás!
 - Igenis kapitány! - Mondtam tisztelgést imitálva, és felnevettem.
 Ekkor azonban mintha telefoncsörgés ütötte volna meg a fülemet. A vezetékes telefon felé néztem, ami a nappaliban volt ugyan, de a helyemről lehetett látni, azonban semmi természetellenest nem vettem észre.Megvontam a vállam, majd folytattam azt, ami most a legfontosabbnak véltem.
 Ekkor azonban egy magas alak lépett be a konyhába fekete kabátban. Egyből felismertem apát, akinek az arcában most éppen egy Harry által elhajított torta landolt. Hirtelen mindenki felpattant a fedezékből, tekintetét pedig édesapám feléemelte, aki grimásszal az arcán törölte le a krémet az arcáról. Kezét kezdte rázogatni, aztán így felelt:
 - Oké, ha ti így, akkor én is így! - Mondta, majd lehajolt, és Harryt képen dobva válaszolt a támadásra. Ekkor mindenki felbátorodva folytatta azt, ami eddig elkezdődött.
 Apa a hűtőhöz futott a csatatér közepét átszelve, amitől több találatot is bezsebelt, azonban mikor előkapott két teljesen bontatlan flakon tejszínhabot, megdöbbentem.
 Megdöbbentem, hogy apa így viselkedik. Persze eddig is tudtam, hogy ő egy laza ember, azonban most láttam őt egy pillanatra annak a göndör hajú fiúnak, aki a naplókat írta, és aki álmaimat szőtte az elmúlt időben. Csak most jöttem rá igazán, hogy egyszer ő is volt fiatal mint mi, és ő is csinált hasonló hülyeségeket.

14:36

 Mikor apa belépője után mindenki megérkezett, vége lett a mókának, és következett a lecseszés. Viszont nem csak mi, hanem apa is kapott, hogy miért nem állította le akkor, amikor még lehetett.
 A konyha csodálatosan nézetg ki, mondhatom! Mindent beterített a fehérség, mintha itt bent is esett volna a hó. Kivéve, hogy ez ragacsos és édes volt, nem pedig hideg és csúszós. Végül mind büntetést kaptunk, méghozzá azt, hogy ki kell takarítanunk a konyhát.

Drága olvasók!
Annyira szeretem, hogy kommenteltek nekem! Annak pedig, hogy ezek mind ilyen pozitív vélemények, még jobban!
Hallottam, hogy egyesek mindi tűkön ülve várják a következő részt, így gondoltam miért ne hozhatnám ma?
Mindenesetre nagy örömöt jelentett, hogy ezt a részt megírhattam, ugyan is itt egy kicsit pozitívabb jeleneteket kaptunk, mint ezelőtt. Azt hiszem kijelenthetem, hogy ez az eddigi kedvenc részem.
Ha már itt tartunk, nektek melyik?
Ismételten várom a véleményeket kommentbe, az iménti kérdésre a választ pedig szintén megejthetitek mellé. 
Köszönöm, hogy vagytok nekem! :D

xx Esther

P.S.: A díjakat nagyon szépen köszönöm, hisz már hármat is kaptam, azonban még nem volt lehetőségem tovább adni őket. Azt hiszem arra majd holnap kerül sor. Plusz: elnézést, ha néhol kimaradt egy-egy betű, de tabletről voltam, nézzétek el nekem!

Egy kis csevegés

2040. december 18., vasárnap 13:20
2. nap

Fekszem, és a plafont bámulom. Hosszú ideje tértem már vissza a szobámba az Annabelles mutatvány óta. Ez az idő mindössze 10 perc, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Gondolatok suhannak át az agyamon minden másodpercben, de valahogy egyiket sem tudom ott tartani. Olyan ez mint a fizika. Csak jön, és aztán megy.

 Ez az "apa popsztár volt" dolog sem izgat most annyira. Csak tegnap jöttem ide, és máris olyan dolgok történtek, amik egy normális ember hónapjait bőven kitöltik. De nekem... Á, nekem socius-om van, meg elveszett léleknek titulált barátaim, és rémálmaim, amiknek az előidézői a bácsikáim, meg az apám 25 évvel ezelőtti verziói. Meg kell mondjam, hirtelen elég bonyolult életem lett.

 Ajkamba harapok, és lehunyom a szemem. A sötétségben egyszerre csak fény támad. Fehér fény, amely előtt mintha fátyol lebegne. Fehér fátyol, mint a mennyasszony arca előtt, amíg ki nem mondja a boldogító igent. Beletelik néhány pillanat mire rájövök, hogy a fátyol függöny, a fehér fény pedig egy ablakon keresztül jut a helyiségbe. Viszont ez most nem az én szobám. Valahol máshol járok. Itt ezüstszürke csillogás lep el mindent, ami gyönyörű, de valahogy mélységesen üres is. Az ablak felé indulok, de még mielőtt elérném megpillantom magam a falra akasztott egész alakos tükörben. Hajam lófarokban omlik a hátamra, szemem alatt pedig a kék karikák messziről is kivehetők. Egyszerű pólóm, és farmernadrágom is olyan szürke mint ez az egész hely. Még sosem jártam itt, de kellemes felismerés lankad elmém legmélyén. Folytatom utam az ablakig, ahova eredetileg el akartam jutni. Elhúzom a függönyt, és rájövök, hogy valamiben még is megegyezik ez a hely, és a szobám. Kint kövér pelyhekben hull a hó. 

 Itt minden olyan távolinak tűnik amit az üvegen át látok. A fák ágai, ahogy a rájuk nehezedő sújtól lehajolnak szinte a földig. Ahogy érzem a madarak minden szárnycsapását, pedig nem is vagyok az udvaron. Megnyugtató a kép, mégsem valóságos. 

 Ahogy megpillantom magam ismét, csak ezúttal az ablakról visszaverődő másolatom, felfigyelek valamire. Mögöttem sötét árny suhan el, azonban mielőtt megijedhetnék, valaki a csípőmre helyezi a kezét, és arcát a vállamba fúrja. Tágra nyílnak a szemeim, de nem húzódom el. Valamiért nem megy, mintha valaki nem engedné belűl. 

 A fiú most felemeli a fejét és rámpillant. Jake az. Bármikor felismerném ezt a szempárt. Tulajdonosa most varázslatosan mosolyog, és úgy mered rám, mintha én lennék a világ legnagyobb csodája. Régebben sokat merengtem azon, hogy vajon fog e valaha így nézni rám valaki, és ha fog, akkor ki lesz az. Ezelőtt soha nem gondoltam volna, hogy ő lesz az. Bár ez biztosan nem a valóság.

 - Mi a baj? - Suttogja Jake, és elenged. Ezután a kezem után nyúl, és szembefordít magával. Meglep a cselekedete, és fura is, de nem ellenkezem.

 - Nem tudom. Olyan furcsán érzem magam. - válaszolom, majd eszembe jut egy logikus kérdés - Hol vagyunk?

 - Birminghamben. Már el is felejtetted? - Felnevet. Olyan őszinte ez a mosoly, és Jake tekintete is az. Összetéveszteni se lehetne a fiú szemeiben csillogó érzelmet. Szerelmes. Mégpedig belém.

 - Nem ismerem fel ezt a helyet. - Mondom, és elengedem Jake kezét, aki erre kicsit elszontyolodik. Bár nem hiszem, hogy azért tenné, mert nem ismerős a táj. Eltávolodom, és csak ekkor tűnik fel, hogy a sok szürkeség ellenére Jake talpig hófehérben áll, ami csak kiemeli a fekete fürtöket.

 - Értem, de ugye jól érzed magad? - kérdezi aggódó tekintettel, hisz feltűnhetett neki a furcsa viselkedésem - Nem akarom, hogy bajod essék. 

 - Jól vagyok, de valamit nem értek.

 - És mi volna az? - Jake megint mosolyog, méghozzá ugyan úgy, ahogy az imént is tette.

 - Miért aggódsz így értem? - Kérdezem, s a szobában leülepedik a csend. Olyan ez, mintha minden porszem a padló közelébe ereszkedett volna a hatás kedvéért. Azért, hogy ne törjön meg rajtuk a napfény, az ember közvetlen látókörén belűl, pedig most még a nap sem süt.

 - Azt hittem ez eggyértelmű. Hiszen szeretlek. 

  Kimondta. Kimondta azt a szót, amit egész életemben hallani akartam. Egy bökkenő azonban még mindig akad.

 Nem tőle akartam ezt hallani. Akármilyen gonoszul is hangzik, én nem szeretem őt. Vagy mégis? Igazából még sosem pillantottam úgy Jacob Malikra mint egy pasira, akinek akár én is tetszhetek. Azonban meg kell neki mondanom, most amíg lehet.

 Ekkor azonban hirtelen fekete füstfelhő támad, és a szürke szoba eltűnik, ahogy Jake is. Mikor újra kialakul körülöttem a környezet, már a saját szobámban állok.Egyedül.

 - Nem vagy egyedül. - Szól egy hang mögűlem. A hozzá tartozó arc élesen hatol az emlékeim tükrébe, és egybő beugrik egy név.

 - Zayn. - Suttogom, ő pedig elmosolyodik, de ez nem az a mosoly, amit én eddig láttam tőle. Ez egy vidám mosoly, nem pedig kárörvendő.
 - Szia! Nagyon sajnàlom, ha esetleg rádijesztettem. Nem volt szándékos. - Mondja, majd közelebb lép.
 Végigmérem a fiút, majd megállapítom, hogy fekete haját elől szőke tincs tarkítja, fekete pólója pedig csak kiegészíti az összhatást. Sötétkék farmert visel, kezén a bőr pedig teljesen üres. Egy tetovált minta sem díszíti, pedig az én Zayn bácsim keze tele van tetoválva, ebben biztos lettem az évek során.
 - Nem hittem volna, hogy te valaha azt mondod, hogy nem akartál rám ilyeszteni. - Arcom grimaszba torzul, ahogy barna szemeibe meredek. A hasonlóságot keresem benne, és a fia közt, de nem járok nagy sikerrel. Ő olyan, akárcsak a szellemek a filmekből, amik felveszik mások alakját. Úgy néznek ki, ahogy akarnak, de a tekintetük üres, és elveszett. Ez a Zayn is ilyen. Fakó bőre szinte már fehér, szemei üresek. Ekkor azonban ő is belém fúrja tekintét, és meglátok benn valamit. Valami meghatározhatatlant.
 - Valójában most nem azért vagyok itt, hogy rádijesszek.
 - Akkor mi szél hozott ebbe az álmomba? - Felhúzom a szemöldököm, mire féloldalas mosoly kerül arcára. Be kell ismernem valamit.
 Erre a fiúra én az elmúlt hónapokban úgy tekintettem, mint a legrosszabb rémálmomra. De hát az is volt! Most viszont, mikor azt mondja, hogy nem akar megijeszteni hiszek neki. Nem tudom miért, de muszáj hinnem neki. A megérzéseim ezt súgják bent.
 - Nem is tudom, talán csak unatkoztam. - Elindul az ablakom irányába, majd megáll előtte. A kinti világot nézi, és azt hiszem ez megkönnyebüléssel tölti el. Csak azt tudnám miért.
 - Ó, és unalomból betörsz mások magánéletébe? Az jó elfoglaltság!  - Mellléépek, és hasonlóan teszek, mint ő.
 - Ne érts félre! Nem vagyok kukkoló, de kérdezhetek valamit? - Tekintete az enyémet keresi, én pedig leállítom ezt a folyamatot. Ránézek, és egész testem felé fordítom. Hasonlít ez a felállás az előbbire Jake-el. Vele is így áltunk, csak ő fogta a kezem, ami alapjába véve fura volt tőle. Hát akkor ettől a fiútól milyen fura lenne!
 - Mondjad csak. - Válaszolom szárazan.
 - Miért nem szereted azt a fiút? - Kérdi felhúzott szemöldökkel.
 - Melyiket?
 - Hát Jake-et! Tudom, hogy szeret. Láttam rajta az előbb. A tekintetébe volt írva, de ezt te is észrevetted, igaz?
 - Igen. De ez miért lényeges neked? - értetlenkedve nézek rá, amikor egyszer csak leesik - Csak nem a fiad szerelmi élete miatt aggódsz?
 - Dehogy! Csak furának találtam, és amúgy is. Nem az én fiam, hanem Zayné. Azé, akit te ismersz. - Újra a tájat kémleli a szemével, aminek a tartalma most sem mond semmit.
 - És még te nem vagy kukkoló. - Motyogom az orrom alatt, mire felém fordul, és furán kezd méregetni.
 - Mit mondtál?
 - Én? Á, semmit! - Hazudom, mire az oldalamba bök a hüvelykujjával. A fájdalmas ponthoz kapom a kezem, majd ezt mondom:
 - Ez meg mire volt jó?
 - Semmire, de élveztem. Amúgy most mennem kell.
 - Hogyan? - Lepődöm meg hirtelen, és figyelem, ahogy hátrálni kezd.
 - Sajnálom, de hidd el, még találkozunk.
 - Várj! Nincs esetleg egy jó tanácsod, vagy valami? Vagy nem szeretnéd esetleg elmondani, hogy mi vagy? - Őt nézem, de magábafordult és gondolkodik. Azon, hogy mit válaszoljon a kérdésekre. Mikor a szoba közepéhez ér megáll, majd félig lehunyja a szemét, és így szól:
 - Először is: A szerelem bonyolult, halgass a szívedre! Másodszor pedig: Az vagyok, ami Annabell. - Feleli legnagyobb meglepetésemre, de ekkor megszakad az egész. A szoba újra homályos lesz, karomon pedig erős ráncigálást érzek.

 Szemeim kipattanak, majd az erőhatást kifejtő tárgy felé fordulok, ami a bal vállamra gyakorol hatást. Egy kéz az, ami pedig egy igencsak jóképű fiatalemberhez tartozik. Ez a fiú William Horan, Angie bátyja.
 - Te aztán jó mélyen tudsz aludni! - Hangoztatja a fiú, miközben a szemeim dörzsölgetem.
 - Kössz. - Felelem kurtán, aztán végre ránézek, hogy mondja amit szeretne.
 - Gyere le a konyhába. - Feleli.
 - Micsoda? - Kérdezem vissza, pedig tudom, hogy ez milyen idegesítő. Én se szeretem.
 - Csak gyere le! A szülők leléptek, és Angie hozza a szokásos formáját Vallel eggyütt.
 - Jó, mingyárt megyek - válaszolom -, csak adj egy percet!

A dal

2040. december 18., vasárnap 12:07

2. nap

   

Kikerekedett szemekkel bámultam az előttem lévő számítógép képernyőjét. Az látvány megrázóan ért, de erre már előre felkészültem. Tudtam, hogy amit látni fogok nem fog tetszeni, vagy össze fogok zavarodni rajta, de ezt még én sem gondoltam volna.

  A One Direction szót írtam be a keresőbe, hisz valaki (azt hiszem Annabell), ezt firkantotta a noteszem egyik oldalára hatalmas piros betűkkel. A két szó önmagában nem sugallt jót számomra, de erre még én sem készültem fel...

A linkek szerint a One Direction egy brit fiúbanda, melynek tagjai Liam Payne, Louis Tomlinson, Niall Horan, Zayn Malik és Harry Styles. Az öt név kísértetiesen ismerős, hisz ezeket a személyeket remekül ismerem, ráadásul az egyik közülük maga az apám!

  Kintről fehér fény áradt be az ablakon, ezüstös csíkokkal megtöltve a teret. Kint esett a hó, újabb fehér réteggel beborítva a már így is elég világos tájat. Kint csend volt. Csupán a néha-néha erre felé tévedő autók zaja törte meg olykor, de azok sem szándékosan jöttek a Moorcroft Roadon. A tv zúgása cseppet sem vonta el a figyelmemet a lényegtől, a fiúbandáról, a One Directionről, ami minden bizonnyal a rokonaimból állt egykoron.

  Kifújtam a benntartott levegőt, amiről eddig szinte tudomást sem vettem, és rákattintottam az egyik linkre. Az elém ugró ablak egy régi hírportál volt, amit már valószínűleg elég rég óta nem üzemeltet senki. A cikk címe: „Végleges. A One Direction névre hallgató brit együttes feloszlóban van.”. Írták az oldalon, a cikkhez pedig egy nagyon érdekes képet is csatoltak. Alaposan szemügyre vettem, nem meglepő módon pedig mindenkit felismertem rajta, csak mindenkiről több véleményem volt. Hiszen ez az öt fiú számomra jelentheti Harryt, Louist, Niallt, Zaynt és Liamet is abból a szemszögből akik a naplókat írták, és arról az oldalukról is akik megkeserítik minden éjszakám. Azonban ezek a srácok nekem ma már nagyon sokat jelentenek, mint a családom tagjai. Az összes bácsikám, valamint az édesapám személyében. Ezen utóbbi személynek most mélyen a szemében néztem, hisz a képernyő túloldaláról most éppen engem bámult. Smaragdzöld szemei rabul ejtőek voltak, göndör haja pedig olyan hatást keltett, mintha most kelt volna ki az ágyból. Emlékeztetett az öcsémre, Harryre, akinek éppen ugyan ilyen haja van. Bár ő minden másban inkább anyára ütött. Az arcának formája, az orra, a szemének íve anyára hasonlít, de... valahogy mégis apa jut róla eszembe.

  Gyorsan végigfutottam a cikken melyből megtudtam, hogy az úgynevezett 1D (a fanok elméletileg így rövidítették a banda nevét) 2016 végén oszlott fel azzal, hogy nem írták alá szerződésük meghosszabbítását, mert normális életet akartak. Családot, gyerekeket, nyugalmat és hírnév nélküli életet. Meg akartak szűnni, de közben mégis nyomot hagyni maguk után.

  A vissza gombra kattintottam, majd elgondolkodva néztem magam elé. Ha a 1D tényleg a bácsikáim és apa összetevődéséből állt az azt jelentené, hogy ők tudnak énekelni, és ez azt is megmagyarázná, hogy Louis bácsi miért lett olyan mérges Lucasra azért mert énekelt. Ők el akartak tűnni, nem akarták kitörölni az életükből a zenét, hisz Kate és én is zongorázunk, Valerie gitáron játszik, Angelica pedig basszusozni tanul, de nem akarták/akarják, hogy a hírnév újra az életükbe keveredjen. De Lucas tud énekelni, sőt! Az is lehet, hogy én is tudok énekelni, igaz még sosem próbáltam, de lehetséges...

 Na várjunk csak! Akkor, ha ez egy énekes fiú banda volt, bizonyára voltak dalaik is! Észbe kapva pár pillanat elmúlásával már be is írtam a keresőbe a youtube-ot, hogy utánanézzek utóbbi megállapításomnak. Bepötyögtem a One Direction szót, majd rájöttem, hogy igazam volt! Apáéknak régen nagyon sok daluk volt, de legelsőként valami What Makes You Beautiful című szám klipjét adta ki a youtube. Több mint 3 milliárd megtekintése volt a videónak. Hűha... azt hiszem a rajongók nagyon sirathatták őket. 

 De mielőtt még rákattintottam volna a videóra eszembe jutott, hogy be kellene dugni a fülhallgatót, hiszen erről az egészről senki nem tud semmit, és nem se szeretném, ha kiderülne. A kis dugót helyére csúsztatva a fejemre tettem a tárgyat, majd a lejátszás gombra kattintottam. 

 A videó maga az óceán hullámainak zúgó hangjával indult, majd egy gitár hangja ütötte meg a fülem. Egy kéz, aztán öt srác kavicsokat dobált egy szikla szirtről, majd egy arc. Egy arc, melynek barna szemeit a világ végén is megismerném. A szívem a torkomban dobogott, a levegőt pedig mintha már kapkodtam volna. Mindig is bírtam a régi zenéket, de hogy lehet az, hogy erről a bandáról sosem hallottam? Valószínűleg otthon a netről még a one szócska is le van tiltva, nem ám a One Direction! Apáék ezt el akarták titkolni, sőt! Még most is el akarják titkolni előlünk! De nekem muszáj lesz ennek véget vetnem, így szólt az Annabellel kötött alkum.

 A szám már a közepénél járt, és meg kell mondjam, hogy csodálatos! Nagyon tetszik! Most jelenleg a klasszikus "na na na" szöveg megy, aztán hogy utána mi következik, nem tudom. De biztos az is jó lesz.

 A képernyő hirtelen elsötétült egy minutum erejéig, majd egy barna hajú lány arca tűnt fel, és egy ismerős göndör hajú fiú profilja. Harry volt az. Az apám volt az, akinek mély hangja egyenesen a szívembe hatolt, és darabokra törte azt azzal, hogy mindezt eltitkolta előlem. Szólója nem tartott sokáig, de minden egyes másodperce újabb és újabb erőt adott, hogy lerántsam a leplet a kis titkukról.

 Szívemben harag halmozódott fel, és cselekvésre ösztönzött. Tudtam mit kell tennem, de azt is, hogy nem lehet csak így, egyszerűen az arcukba vágni a tudást, amire szert tettem. Különleges módon kell megközelítenem a helyzetet. Egy olyan helyen, ahol a legkevésbé sem számítanának hasonlóra. Ez a hely pedig az étterem lesz, december 24-én, karácsonykor...

13:19

 Egy órával később a zeneszobában jelentem meg, ahonnan Kate és a többiek már távoztak. Az ebéd nemrég ért véget, én pedig jóllakottan távoztam az asztaltól. Kulcsra zártam magam mögött az ajtót, a tárgyat pedig a kulcslyukban hagytam. Miután végignéztem a What Makes You Beautiful című dal videó klipjét cselekedni akartam, ezért hát lemásoltam egy zongorakottát egy lapra. A szám címe I want, előadója pedig nem más, mint a híres, neves 1D! Azonban most csak a hiányos tudású Darcy Stylesra futotta, mint zongorista...

 Vegyes érzelmekkel ültem le a zongora elé, majd ízületeimet egyenként megnyomkodtam, hogy ropogjanak, és megtornáztattam ujjaim a jobb eredmény reményében. Valójában azonban csak az időt akartam húzni, hogy minél később kelljen elkezdenem.

 Mikor már minden "előkészülettel" megvoltam, ujjaimat a zongora billentyűire illesztettem. Játszani kezdtem a hangokat a megadott dallam szerint. Néhány helyen azonban elrontottam, viszont eljutottam eddig a részig, ahol az ének kezdődik. 

 - Nem ismerem a számot. - Mondtam magamnak elkeseredetten, 

 - Én viszont igen. - A csilingelő hang mögöttem szólalt meg, mikor a hang irányába kaptam a fejem Annabellt vettem észre a hátam mögött.

 Arany fürtjei csillogtak az üvegablakokon beáramló fénytől, szemében a boldogság tüze égett. Egy fehér csőnadrágot viselt, hozzá illő pólóval. Múltkori köpenye most is a vállán lógott, de ezúttal nem takarta el öltözékét. Lábán semmit nem viselt.

 - Annabell - mondtam mélyen szemeibe nézve -, mit keresel te itt?

 - Jöttem, hogy veled énekeljek. - Mosolygott, majd törökülésben felült a zongorára, és rám szegezte tekintetét.

 - Elég fura érv. Már nincs dolgod az Elveszett lelkeiddel? - Kérdeztem szemtelenül, mire ajkába harapott.

 - Nincsen, csakhogy tudd. - Válaszolta mosolyogva, én pedig csodálkozva tekintettem vissza rá.

 - Furcsa vagy. - Állapítottam meg.

 - Dehogy vagyok furcsa - vágta rá -, de mondd, sosem akarod elkezdeni?

 - De, máris. Viszont vannak helyek ahol elvétem, és nem mond, hogy nem figyelmeztettelek! 

 - Jó jó!

 Mikor a kezdő hangokat kezdtem játszani Annabell behunyta a szemét. Ő ismeri a dalt, hisz akkor élt, mikor ez sláger volt. Ismeri, és azt hiszem szeretheti is ezt a dalt, különben nem tudná a szövegét.

 Mikor vége lett a bevezetőnek, mennyei hangon szólalt meg a zongora tetején ülő lány:

 - Give you this, give you that, Blow a kiss, take it back, If I look inside your brain - hangja szívem legmélyebb pontjába mélyedt, és birizgálni kezdett ott valamit. Nem tudom meghatározni, de furcsa érzéseket hozott ki belőlem - I would find lots of things, Clothes, shoes, diamond rings, Stuff that's driving me insane. - Véget ért az első versszak, így a kottában haladtam tovább előre. Azonban ekkor váratlan dolog történt...

 - You could be preoccupied, Different date, every night, You just got to say the word - a hangok akaratom ellenére hagyták el a számat. A szöveg mintha egész eddig elmémben szunnyadt volna, csak nem tudott felszínre törni, ez már több, mint furcsa -, You're not into them at all, You just want materials, I should know because I've heard, The girls say...

 Ujjaim hirtelen elszakítottam a zongorától és lihegve kapkodtam a szemem közte, és Annabell között.

- Ez most... ez most mi volt? - kérdeztem összezavarodva - Honnan tudtam a szöveget?

 - Ezt jelenti az, hogy társak vagyunk. Össze vagyunk kötve, ezen pedig semmi nem változtathat... - Válaszolta Annabell, majd alakja egyre homályosabbá vált, míg végül teljesen el nem tűnt.  

Drága olvasók!

Ezt a részt ma azért kaptátok, mert végre lezajlott a szóbeli vizsgám és nagyon jól sikerült! Mindenre tudtam a választ amit kérdeztek, így nagy a valószínűsége annak, hogy felvesznek! :)

Ezentúl több szabadidőm lesz ami azt jelenti, hogy gyakrabban hozok új részeket, így többet olvashattok! A mait például előbb megírtam, mint terveztem, mert eredetileg holnap jött volna. 

Másik, Jégtánc című blogomban hétfő-kedd környékén fogok újítani, de ott már sokkal régebb óta nem írtam új epizódot, szával azt hiszem itt lenne az ideje. Amúgy ha valaki kíváncsi lenne rá, az a cserék között ezt is megtalálja.

Kommenteket továbbra is várom az adott részről való véleményetekről, a 49 feliratkozómnak pedig hálát adok, ahogy a több mint 8500 oldalmegjelenítésért is! Nélkületek sehol sem lennék! ;)

xx Esther

Önbizalom

2040. december 18., vasárnap 10:34

2. nap 

 Még hosszú percekig ültem az ajtó előtt az eddig megtudott információkat mustrálgatva.
Minden információ bizonyítja, hogy azok a fiúk a családom tagjai. Mindegy mennyire fáj, így van. Azonban ezt az egész helyzetet még Annabell is megnehezíti. Ő meg az a hülye alkuja, hogy segít kideríteni apáék titkát! Nevetséges! Ha apa és a bácsikáim azt szerették volna, hogy tudjak erről, akkor elmondták volna, és most nem lennék ebben a helyzetben. Akkor nem ismerném Annabellt, nem történt volna meg az az előbbi jelenet az étkezőben és nem lennék az, aki jelenleg vagyok. Egy ember, aki szinte már lelki roncshalmaz a sok felfoghatatlan információ hatására, és akinek fogalma sincs mi játszódik le a háta mögött. Vajon mit tervezhet Annabell? Ő is tud apáról, meg Zayn, Niall, Liam és Louis bácsi régi énjének garázdálkodásairól a fejemben? Nem tudok semmit, amit eddig talán meg kellett volna tudnom. Egyszerűen...

 - Elég. - suttogtam - Elég ebből az egészből! Utálom, hogy semmit nem tudok! Utálom, hogy mindenki csak titkolózik és tőlem várja el a lehetetlent! - A medálhoz kaptam, ami mint mindig, most is a nyakamban lógott a pulóver alatt rejtőzködve. Kiszabadítottam búvóhelyéről, és megpróbáltam kitépni a nyakamból, sikertelenül. Annabell megmondta. 

 Igazából, amiket mondott azok a dolgok mind igazak. Apáék titkolnak előlünk valamit. Amióta feltűnt az a lány megtudtam, hogy kitől örököltem a szemem színét és a göndör hajam. Azóta sokszorozódtak meg ugyan a rémálmaim is, mert ahányszor csak lehunyom a szemem, és álomba merülök, meglátogat egyikőjük. Tegnap éjjel is találkoztam álmomban apával és Niall bácsi fiatal énjével. Ő volt a kék szemű fiú, akinek kiabáltam. Ő volt az, aki járt a vízen... De az csak egy álom volt! Semmi több, hisz soha nem válhat valóra... ugye?

 Aztán ott van Zayn. Aki az én Zayn bácsim volt valaha. Vele találkozom legritkábban, de ugyanakkor ő hozza rám legjobban a frászt. Amelyik álmomban megjelenik, az mindig kiabálással és mérhetetlen félelemmel jár, de ez nem mehet így tovább. 

 - Nem lehetek gyenge örökké! Nem akarok gyenge lenni! Nem szabad gyengének lennem! Vége van. - Jelentettem ki magabiztosan magam elé, majd felálltam. A beépített szekrény felé indultam, ahol Annabell ládája rejtőzött. Tegnap láttam utoljára, mégis napoknak tűnt.

 Lassan emeltem ki a földre dobált néhány ruha alól a ládát, majd alaposan

szemügyre vettem a szekrény hátsó falát, amelyen nemrégen beestem. Most nyoma sem látszott a korábbi balesetnek. Ebben is Annabell keze lehet. Kiléptem a kis helyiségből, majd az ágyam felé vettem az irányt. A ládát a fehér ágytakaróra dobtam, majd leültem mellé, és újra felpattintottam a zárat.

 Tartalma nem változott, kivéve, hogy a nyaklánc bársonyból készült kis tokja, most üres volt. A naplók, a levél, a tőr a láda alján még mindig ott volt, ahol lennie kellett. Kivettem az egyik kis könyvet, és belelapoztam. Az első oldalon a tulajdonos neve állt, ez esetben a név Louis Tomlinson volt. Az írás maga egyszerű volt, és határozott. A bácsikám megszokott írása. 

 Sóhajtottam egy nagyot, majd kinyitottam valahol a közepe táján, és olvasni kezdtem:

"Zayn ma nagyon furán viselkedett. Perrie elment, és azt hiszem megviselte a távozása. Mostanság nem zökkenőmentes a kapcsolatuk, a negatív hangulat pedig mindenkire kicsapódik. Fogalmam sincs hogyan tovább."

 Perrie? Ó, hát persze! Zayn bácsi és Perrie 2016 még jegyesek voltak, és úgy látszik, hogy a kapcsolatukkal éppen valami probléma volt. Nem törődve az információval vettem ki a következő naplót, ami Niall Horan tulajdonát képezte, ezen is továbbhaladva kezdtem el olvasni ugyan úgy a közepéről a történet egy részét, amiből megtudhatok valamit.

"Nem értem mi üthetett belé! Eddig minden simán ment. A nyaraló megvásárlása, a lányok látogatásai. Erre hirtelen felfordul a világ, mert Nati nem ért ide öt órára, csak öt óra tízre. Azt hiszem Harry kezd kifordulni magából, és azok a karikák a szemei alatt! Állítom minden éjszakát végig virraszt! Csak tudnám, hogy miért..."

 Ezeket a sorokat olvasva, már kicsit elkapott a pánik. A "Harry" név alatt csakis apát értheti. Milyen okos meghatározás tőlem! Na de hogy nem alszik? Azt hiszem az az időszak amit apáék először ezen a helyen töltöttek feszültséggel és konfliktusokkal volt teli. Az alapján amit Louis és Niall leírt, mind fáradtak és idegesek voltak ez alatt az időszak alatt. 

  Úgy gondolom, hogy azokat, akiket az álmaimban látok, és akik ezeket a naplókat írták, nem illetik meg a "bácsi"-t a nevük után. Hiszen mind fiatalok voltak, és ebből eredendően tisztábbnak látom, ha inkább tegezem őket. 

 Becsuktam a naplót, majd Louisét is visszarakva a dobozba, az ágy előtt álló nagy fekete ládába dugtam Annabellét. A nagy láda lakatát is ráfordítottam, a kulcsot pedig a jobb felső fiókba rejtettem, a ruháim alá. 

 Aztán egyszer csak bevillant a tegnap este. A noteszem, és a nagy piros betűkkel belevésett szó, ami nem tőlem származott, de előtte nap még nem szerepelt benne. Valaki más írta, méghozzá azért, hogy nyomra vezessen engem. Senki nem lehetett, csak Annabell. Ez 100%.

 Gyorsan az éjjeliszekrény felé kaptam, és lekaptam róla a noteszt, melybe az álmaim tartalmát rajti. Lapozni kezdtem az üres oldalakat, mikor egyszer csak rábukkantam. Előző éjjel nem volt alkalmam foglalkozni ezzel a két szóval, most azonban van rá alkalmam, hisz még mindig ott volt:

ONE DIRECTION

 Elmosolyodtam, és kirohantam az ajtón le, egyenesen a földszintre, a számítógép elé. Nem foglalkoztam senkivel, akivel útközben találkoztam, kivéve ha felnőtt volt. Belebotlottam Willbe, Angelicaba, Harrybe, Sarephinába és sajnos Liam bácsiba is. Mikor meglátott megállított és megkérdezte jól érzem e már magam. Én persze bólintottam és elnézést kértem a viselkedésemért, de azt mondta semmi baj, mert megérti. Még váltottunk pár szót említésre nem méltó témákon belül, aztán haladtam tovább.

 A földszintre értem, mikor az utolsó lépcsőfokkal szemben lévő üvegajtón keresztül megláttam Kate-et a zongoránál. Körülötte Jake és Lucas legyeskedtek, amíg Kate nem intett valakinek a szoba túl oldalából. Egy alacsony alak közeledett feléjük, majd Charlottot fedeztem fel benne. A húgom ugyan azt a ruhát viselte mint reggel, a kék egybe részes szoknyáját a derekán szalaggal átkötve, és egy fehér kötött kardigánt. Most leült Kate mellé, a nála kétszer idősebb lány pedig megfogta az ujjait és a billentyűkre helyezte őket. Nagyon aranyos látvány volt.

 Valamennyire én is játszom zongorán, de nagyon nehéz zongoraműveket nem tudok eljátszani, ellentétben Kate-el. Ő nagyon régóta játszik zongorán, én meg csak pár éve.

 Elmosolyodtam, majd végighaladtam a folyosón, az étkező felé. A szobába érve apát és anyát leltem, amint épp egymás kezét szorongatták. Anya szemében ott égett a szikra, mely apa iránti elkötelezett szeretetét jelképezte. Először nem vettek észre, csak miután megköszörültem a torkomat.

 - Darcy! - Mondta meglepetten apa. Lassan kifújta a levegőt, majd felállt. - Azt hittem ma már nem látunk.

 - Hát, pedig itt vagyok - jelentettem ki -, és mondani szeretnék valamit.

 - És mi volna az? - Kérdezte anya kételkedve.

 - Elnézést szeretnék kérni a reggeli viselkedésemért. Nem volt jogos olyanokat mondanom, nagyon sajnálom! Azt sem tudom mi ütött belém akkor. 

 - Semmi baj kincsem, azt hiszem nem törődtünk veled eleget az elmúlt...

 - Nem, nem erről van szó! Nem a ti hibátok! Csak is az enyém! Az én hibám, nektek semmi közötök sincs hozzá. Ne aggódjatok értem! - Közelebb léptem hozzájuk, arckifejezésük pedig ellágyult a halottak alapján.

 - Hát jó - felelte apa -, de mi is mondani akartunk valamit.

 - És mi az?

 - Az idei Szentestét az étteremben töltjük. - mondta anya - Ugye nem baj?

 - Nem dehogy is! - Vágtam rá, majd elköszöntem és haladtam tovább.

 Az étterem kifejezésen apáék azt a közeli helyet értik ahová az ilyen nyaralások alkalmával el szoktunk látogatni. Minden év végén, majd elején. Eddig még sosem töltöttük ott a Szentestét, de itt az ideje némi újításnak, nem igaz?

 Beléptem a nappali ajtaján, és nagy szerencsémre a számítógép épp szabad volt. A TV előtt El és Sophia néni néztek épp valami sorozatot, rám egy pillantást sem vetettek. Mondjuk nem hiszem, hogy azért ahogy viselkedtem, inkább észre sem vehettek. Hangtalanul suhantam be a helyiségbe, ők pedig elég elfoglaltnak tűntek. A konyhából edények csörömpölése, és a mosogató zaja hallatszott ki, egy kiáltás kíséretében.

 - Niall! - Naomi néni felbőszült hangja volt az. Sophia és El néni csak kuncogni kezdtek a kiáltás hallatán, aztán Niall bácsi jelent meg a nappaliban a konyha felőli bejáraton. Biccentett egyet felém, majd a szájába vette a piros ujját, amire Naomi néni egyértelműen rácsaphatott valamivel. Elhelyezkedett nénikéim mellett a kanapén, én pedig csak fejcsóválva elmosolyodtam, és gépelni kezdtem a böngészőbe. 

 Azt a szót írtam be a keresőbe amit valaki a noteszembe firkantott, hisz jobb ötletem nem volt, az eredmény pedig nagyon meglepett.

Drága olvasók!

Nagyon sajnálom a csúszást ismételten, de a rám nehezedő teher egyre csak nő, az időm pedig egyre csak fogy a szóbeliig. Éppen ezért próbáltam nektek minél hosszabb részt írni, és azt hiszem sikerült. 

Várom a kommenteket és a véleményeket a mai részről, a következővel kapcsolatban pedig szeretnék annyit elmondani, hogy megpróbálok sietni vele.

Valamint el szeretném mondani, hogy a menüben megtalálható egy új menüpont, a "CSALÁDOK" néven, amellyel azt szeretném tisztázni a szemetekben, hogy mégis ki kinek a gyereke, és mikor született, valamint, hogy kinek hány van stb. Azt is leírtam, hogy a fiúk szerintem képzelt feleségeinek mi a neve. Remélem, hogy így jobban letisztul a köd a szemetek előtt a származásokkal kapcsolatokban, és úgy gondolom erre a jegyzetre nekem is szükségem volt már.

xx Esther      

Válasz

2040. december 18., vasárnap 09:17
2. nap

  - Hogy mondod kicsim? - kérdezett vissza anya. Jól tudja, hogy utálom, ha kérdéssel válaszolnak a kérdéseimre, de ő azért direkt is azt teszi.

 - Hagyd, Nati. - szólt oda neki apa. - Majd én. - eddig meredten bámult a tányérjára a kérdés hallatán, most pedig semleges tekintetét rám helyezte. Az asztalnál az összes felnőtt mintha megfeszült volna, de mindez csak egy röpke másodpercig tartott. Aztán folytatták azt, aminek éppen a közepén tartottak. - A kérdésedre a válasz kislányom az, hogy igen. Mikor annyi idős lehettem mint te meg Angelica göndör hajam volt.

 - Akkor ezt - megfogtam az egyik hosszú barna, göndör fürtömet és a magasba emeltem - tőled örököltük? Én, Charlott és Harry is?

 - Úgy van szívem. - válaszolta apa higgadtan, és Zayn bácsi felé fordult, aki végig figyelmesen nézte a jelenetet. Hát persze! Apa volt a göndör hajú fiú, pedig nagyon reméltem, hogy az álom csak egy hazugság volt. Azonban nincs ilyen szerencsém. Elismerem, annyira nem is lepett meg a dolog, hiszen kaptam ez előtt jeleket. Titkon viszont reméltem, hogy az apám fiatalkori éne nem rémálmaim főszereplője. - Nem igaz, Zayn?

- Én inkább nem avatkozom bele a családi dolgaitokba. - emelte fel bácsikám a kezeit védekezően, mire az asztal másik felénél valaki felkuncogott. Oda néztem és sejtésem beigazolódott. Természetesen az én örök bohóc Louis bácsikám volt az.

 - Nagyon bölcs döntés Zaynie. - nevette, mire a mogyoróbarna szemű férfi grimaszolt, aztán evett tovább.

 A reggeli többi része nyugodtan telt. Mindenki evett, ivott és beszélgetéseket folytatott a mellette ülő emberen keresztül, valahova máshova. Én példának okáért Kate-el beszélgettem, aki tőlem 4 emberrel ült arrébb. Ez a négy ember volt Valerie, mellette Will, mellette Harry, mellette pedig Olivia. Ezen a 4 emberen keresztül "beszélgettem" Kate-el, az egyetemi tanulmányairól. Nagyon jó társaságnak bizonyult, azonban egy idő után mintha elmúlt volna a beszélgetés kezdeti bája, így abbahagytuk. Zayn bácsi apával tárgyalt valamit a politikával kapcsolatban, ezért inkább befogtam a fülem, hisz nem tervezek miniszterelnök lenni. 

 Úgy gondoltam, hogy keresnem kéne egy kevésbé komoly beszélgetést, így Jake irányába fordultam. 

 - Niall bácsi, ide adnád a sót? - kérdezte a mellettem ülő fiú.

 - Hát persze Jake! - mosolygott Niall bácsi, és átnyújtotta a mellettem ülő fiúnak a sótartót, aki tőle srégen ült. 

 Az ülésrend nálunk úgy van, hogy a lépcsőlejáró egyenesen egy folyosóra juttat, amin ha végigmész az étkezőbe jutsz. Az étkezőben van egy olyan nagy ablak mint a szobámban, ez pedig a plafontól egészen a földig ér. Az asztal itt van elhelyezve. Az ablak felőli oldalon ülnek a felnőttek, a folyosó felőli oldalon pedig a gyerekek. Ha leülünk a felnőttek helyére, akkor közvetlenül velünk szembe van egy boltíves átjáró a nappaliba, a szomszédos falon pedig egy a nappaliba. Ez a két helyiség egymás mellett van. A nappaliból nyílik egy ajtó közvetlenül a konyhába. A tegnapi álmomban is ez az ajtó szerepelt A folyosó felőli asztalfőn mindig Liam bácsi ül, a másikon pedig a napi főszakács. Ez egy nálunk mára már megszokott rendszer. 

 Mikor Niall bácsi átnyújtotta a sótartót, tekintete átfutott rajtam. Azonban mikor észrevette, hogy őt bámulom visszanézett, én pedig ragyogó kék szemeivel találtam szembe magam. Eddig észre sem vettem, hogy milyen szép szeme van, most viszont más helyzetből néztem a tengerszín szempárba. Mégpedig úgy, hogy múlt éjszaka álmomban is láttam.

 Arcomból minden szín kiszaladt, és elkerekedett szemekkel fordítottam el a fejem. Arcom kezeimbe temettem, és mély gondolkodásba estem. Niall bácsi szemei pont olyanok voltak, mint a szőke hajú srácé az álomból. Nem is egy álomból. Nem tudom, hogy most mi van. Mégis mi ez!? Az a fiú biztos nem lehet...

"Lábujjhegyen lopództam el az ajtó mellé, ahol csendesen megbújva kezdtem hallgatózni.
  - Éhesek vagytok? - kérdezte egy férfi, vagy inkább fiú hang.
  - Én nagyon is! - szólt vissza neki egy másik.
  - Niall, te mindig éhes vagy! - szólt rá egy harmadik, úgy tűnik Niallre.
  - Nem is igaz! - védte meg magát Niall.
  - De, igaz. - szólt ismét a legelső hang, ami nekem szörnyen ismerős volt. Nem tudtam beazonosítani, de ismertem... valahonnan. - Mit kértek vacsorára?
  - Én csirkét .- egy ajtó csapódott és gyanítom az a srác ment be rajta aki a csirkét kérte."

 - Uram Isten... - suttogtam az emlék hatására. Hisz a fiút Niallnek hívták az álomban, mégpedig ő az a Niall volt akit én ismerek! Az a szőke hajú fiú Niall, az én Niall nevű bácsikám, csak fiatalon! Ahogy apa is, de akkor itt mindenki más is...

 "- Te mit keresel itt? - villany felkapcsolódott és egy rövid, tüsis hajú srác vont kérdőre a szoba másik végéből. Csak hallgattam, és kikerekedett szemekkel néztem őt. - Nem hallasz talán!? Mit csinálsz itt!? - ismételte meg a kérdést sokkal hangosabban, és azt hiszem ezt már a csirkések is meghallották.
- Mi a baj Liam? - jött egy hang a konyhából."

- Ezt nem hiszem el... - az újabb álomba illő kép szertefoszlott a szemem előtt, én pedig meglepően gyorsan keltem fel az asztal mellől, ez pedig mindenkinek feltűnt.

 - Mi a baj bogaram? - kérdezte Perrie kíváncsian.

 - Itt? Körülbelül minden. - mondtam mély lélegzetet véve és hátraléptem egyet. Az öt családfőre néztem, aztán megpróbáltam őket annak az öt fiúnak a helyébe illeszteni akiket az előbb láttam. Az eredmény pedig nem meglepően, túlzottan egyezett. 

 - Hogy mondod, Darcy? - csatlakozott a beszélgetéshez El néni.

 - Úgy, ahogy hallottátok. - válaszoltam pimaszul és éreztem, hogy lábaim remegni kezdtek a sokk hatására.

 - Darcy, én ezt nem értem! Olyan furán viselkedsz tegnap óta! - kezdte apa - Mi bánt?

 - Egyet értek apáddal, kislányom. Nagyon fura vagy mostanában, de nem csak tegnap óta. Az elmúlt pár hétben is ilyen voltál. Mi az oka?

 - Mintha érdekelne! Hisz egyszer sem kérdezted meg! - vontam felelősségre a saját anyámat. Eddigre már szinte mindenki engem figyelt és a falfehér arcomat. 

 Nem bírtam tovább, végigrohantam a rövid folyosón, egyenesen fel az emeletre, a szobám rejtekébe. Nem követett senki, de még mielőtt eljöttem volna, hallottam apa kiáltását:

 - Darcy, azonnal gyere vissza!

 - Hagyd, Harry! - mondta neki Liam bácsi. - Ez csak egy tinédzser kori trauma lehet. Majd elmúlik!

 Lihegve rontottam be a szobámba, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Lehet, hogy ez nem volt túl szép tőlem az imént, de muszáj volt végre kiengednem azt, ami bennem dúl. Még akkor is ha ez másoknak nem tetszik. Gyenge vagyok, mert félek elveszíteni a szeretteim, de ez ellen én nem tehetek semmit. Inkább háttal az ajtónak támaszkodtam, és lassan csúsztam a föld felé, míg magával nem ragadott saját kis világom bejárata.

Drága olvasók!

Elnézést kérek tőletek a nagy csúszásért de megpróbálok ezentúl rendszeresen minden hétvégén hozni nektek egy-egy részt. Eddig ez azért maradt ki, mert ugye most kellett írni az írásbeli felvételit, az utolsó héten pedig eltiltottak az internettől. :(

Azonban már mindennek vége, kivéve azt a szóbelit amire majd február 22-én kerül sor az egész felsős biológia-kémia tananyagból, szóval akkor se várjatok tőlem semmi komolyat. 

Szombaton higgyétek el eszembe jutottatok, hisz megígértem nektek! ;) Most pedig remélem tetszett az új rész! Várom a véleményeket és azt is, hogy nektek, hogyan sikerült a központi. Nekem a magyar ment, a matekban meg csak az utolsó 3-at nem tudtam! :)

xx Esther 

 

 

Végzetes hiba

2040. december 18., vasárnap 08:57
2. nap

 Leérve a lépcsőn Jake elengedte a kezem, és lehuppant a szokásos helyére. Én mellé ültem. Valerie már ott ült a másik oldalamon, és hangosan korgó gyomorral fordult felém.

 - Te meg hol jártál? - Vont kérdőre. - Már az idegesítő ikertesómat kellett utánad küldeni. Egyébként tegnap mikor keveredtél haza?

 - Őszintén szólva, nem is tudom. Miután elmentetek már nem sok minden történt. Csak sétáltam a hóban, és halálra fagytam. - Természetesen hazudtam, de senki nem tudhatja meg, hogy mi történt velem valójában. Ez is benne volt az alkuban. 

 Mosolyt erőltettem az arcomra, majd az étkezőbe éppen becsörtető anyukámra néztem. A kezében egy nagy tálcát egyensúlyozott, mely tele volt rakva a legkülönbözőbb kiőrlésű kenyerekkel. Mögötte közvetlen Perrie tűnt fel, akit végérvényesen azért tegezhetek, mert betöltöttem a 17-et. Meg azért is, mert nem szeretné, hogy vénülő kisasszonyként gondoljunk rá. Bár ez az utóbbi az én gondolatom.

  - Nem láttátok Lucast? - Mondta végül.

 - A szobájában láttuk Darcyval. Bár inkább hallottuk. Nem igaz, Darc? - Mosolygott rám Jake. Vetettem rá egy pillantást, de mikor Perrie és Louis bácsi vetettek egy titokzatos pillantást, eszembe jutott Annabell. Csak második napja vagyunk itt, de nem is telik el óra úgy, hogy ne gondoljak rá, meg azokra a dolgokra amiket mondott.

 - De igen - kezdtem bele -, valami dalt énekelt a szobájában. Kihallatszott a folyosóra, ezért mentem oda az ajtó elé, és ezért késtem. Jake ott talált rám, aztán hallgattuk még egy kicsit. - Louis bácsi, és az asztalnál ülő összes felnőtt megfeszült az imént mondottak hatására. Mi történhetett? - De el kell mondjam, hogy nagyon jó hangja van.

 - Igen, abban biztos vagyok. - Felelte El néni, és férjére pillantott.

 A beszélgetést a lépcső felől hallatszó léptek zavarták meg, ami Lucastól származtak. Ahogy belépett a szobába minden szem rá szegeződött. Meglepetten pillantott körbe a szülei némiképp szúrós tekintete miatt. Pár pillanattal később apa jelent meg az ajtóban.

 - Louis, a fiadat a szobájában találtam. Remélem nem gond, ha szóltam neki jöjjön le. - Apa megkerülte az asztalt és közvetlenül velem szemben foglalt helyet, Zayn bácsi és egy üres szék között, amit hamarosan édesanyám foglal el.

 - Dehogy, Harold. - Louis bácsi kissebb mosolyt erőltetett az arcára, aztán a fiára meredt. - Úgy is el akartam majd vele beszélgetni a szabályokkal kapcsolatban. - A hangjából áradó szigor hatására egyenes vonallá préseltem a számat, szemeimet pedig behunytam. Mikor egyszer régen apa így beszélt hozzám sírva fakadtam. Pedig csak arra kértem anyát, hogy had karaokézzunk egy ilyen családi összejövetel során. Ő csak megrázta a fejét, apa pedig határozott szigorúsággal beszélgetett el velem erről a dologról. Soha többé nem hoznám szóba.

 - T-tényleg? - Dadogta Lucas. Én csak bocsánatkérően rápillantottam az asztal felett, mire a szemembe nézett, és megrázta a fejét. 

 - Tudjátok mit? - Szólt Sophia néni. - Hagyjuk most ezt inkább, és együnk!

 Mint egy varázsütésre, minden feszültség feloldódott, csak Lucas hunyorgott még mindig üres tekintettel maga elé. Az időközben elémkerült barna zsemléket kezdtem vizsgálni, hogy melyiket is válasszam, mikor sikerült kiválasztanom felnéztem, és apa tekintetével találtam szembe magam. Engem bámult, és mosolygott. Méghozzá ijesztően ismerősen. Ajkaim enyhén elnyíltak és félúton kiesett a kezemből a zsemle. Néhányan értetlenül néztek rám, köztük Niall bácsi, Jake, Angie, Valerie.

 - Kicsim, minden rendben? - Szólt apa, de nem volt erőm válaszolni. Hirtelen minden amit eddig szerencsésen elfeledtem, az eszembe ötlött. Az egyre öregedő fiú, az álomból, és az a név amit suttogott. 

 - Harold Edward Styles. 

 - Igen, Darcy. - Nem vettem észre, hogy hangosan is kimondtam a szavakat. Gyorsan felkaptam a leejtett ételt, és megráztam a fejemet.
 - Semmi, csak tudod - szám elnyílt, de nem jöttek belőle a szavak -, nem is tudom, hogy mi ütött belém.
 - Akkor jó. - Válaszolta, majd mindenki visszafordult a reggelije felé. De nem bírtam ki, nem állhattam meg itt. Nem elégszem meg ennyivel. Több információra van szükségem.
 - Apa, mond, neked volt valaha göndör hajad?

Drága olvasók!
Mint látjátok megérkeztem a következő résszel, és nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Továbbra is várom a saját véleményeteket és boldog új évet szeretnék kívánni! Nekem elég őrült éjszakám volt 31-én, remélem ti is legalább olyan jól éreztétek magatokat mint én. Méltó zárása volt ez, egy csodálatos évnek! Még akkor is, ha nem alakult minden úgy, ahogy szerettem volna. :)
Új blogom pedig már látható a menü utolsó pontjában. Szeretettel várok mindenkit! 

xx Esther

Közlemény

Drága olvasók!

Nem olyan régen említettem nektek egy blogot, amit terveztem. Eleinte ennek a blognak a ''testvére'' lett volna, de a végeredménye merőben eltér ettől. Egy könyvre, és egy mesére alapszik. Azért írom most ezt a bejegyzést, hogy közöljem veletek, felkerült a prológus, és sok szeretettel várom az olvasókat. Remélem lesz olyan, akinek megtetszik, és feliratkozik. Hamarosan a menüben is látható lesz. Várom az érdeklődőket, és a véleményeket!

Jégtánc

Kellemes olvasást!

xx Esther

U.i.: Új rész holnap várható! :)