Úton

2040. december 17., szombat 10:16 

1. nap 

 Az ablakon keresztül néztem a fákat, melyek pusztán csíkként suhantak el a szemem előtt. Megpróbálkoztam vele, hogy számolom őket, de nem bizonyosult könnyű feladatnak, ezért felhagytam vele. Anya és apa csendesen beszélgettek valamiről, de nem értettem pontosan. Harry, mint mindig a telefonját nyomogatta. Charlott pedig velem társalgott a Felicity szigete című gyermek sorozatról. Bele van bolondulva ebbe a mesébe, pedig egy hete kezdte el nézni. Minden esetre is, én szívesen beszéltem át a legutóbbi rész történteit a húgommal.

 - Szerinted Holli át tud majd evezni a plazma tengeren anélkül, hogy beleesne? - Kérdezte aggodalmasan Charlott.

 - Minden bizonnyal.

 - Hát nem tudom. Én szurkolok neki. - jegyezte meg, most már mosolyogva - Mondd, te várod hogy odaérjünk?

 - Tudod, én nem annyira. - a mosoly lehervadt az arcomról, és egy keserű arckifejezés vette át a helyét.

 - Miért nem? - Nézett rám meglepetten Charlott.

 - Mert egyszerűen túl nehéz... inkább hagyjuk, te még úgy sem értenéd. - Mosolyogtam rá, és megpöcköltem az orra hegyét. Ő csak fintorgott egyet és durcásan közölte, hogy most megharagudott. Azonban mikor közöltem vele, hogy kap tőlem karácsonyi ajándékot, és Felicityhez kapcsolódik, azonnal kivirult, és apáékkal kezdett beszélgetni, akik nagy örömmel fogadták lányuk érdeklődését az ügyvédi karrierrel kapcsolatban. Vajon most megtalálták a kedvenc gyereküket, vagy csak jól kereső munkára akarják csábítani a legfiatalabb lányukat...?

 Minden esetre is, én hátradöntöttem a fejem és elindítottam a fül hallgatómon a zenét. Bár modern időket élünk, én mégis egy régi, klasszikus számot választottam. Celin Dion-tól a Titanic című film betétdalát, ami mellesleg a kedvencem mind közül.

 Csak bámultam ki az ablakon miközben a zene lágy szellőként simogatta a lelkem. Azonban mire észbe kaptam, minden kezdett elhomályosulni, és a beszélgetések egyre távolabbinak tűntek. Végül teljes sötétség, és mikor magamhoz tértem egy nappaliban voltam, valami kanapén fekve.

 Szemeim lassan kinyíltak, és hunyorogni kezdtem, pedig félhomály volt a szobában. Kezem védelmezően magam elé emeltem, majd lassan felültem, és azonnal rájöttem, hogy hol vagyok. A helyiség nagy volt, szürke falak, fehér szőnyegek és fekete bútorok. A szoba közepén elektromosan is kezelhető, kézzel berakott kandalló. Ez a Birminghami nyaraló volt. Felálltam és körbenéztem, majd észrevettem hogy néhol homályosak a falak. Ijesztő. Megvontam a vállam, majd elindultam a konyha felé.

 - Hahó. - Szóltam, de nem jött válasz. Most már tényleg kezdett megijeszteni ez az egész. Szegecses csizmám sarka kopogott a padlón és lépéseim akár számolni is lehetett volna. Kint sötétedett és hirtelen a ház is sötétbe borult. Megdermedve álltam a hatalmas nappali közepén, mert észrevettem hogy a konyhából fény szűrődik ki, a fényben pedig emberek mozgását észleltem. Lábujjhegyen lopództam el az ajtó mellé, ahol csendesen megbújva kezdtem hallgatózni.

 - Éhesek vagytok? - Kérdezte egy férfi, vagy inkább fiú hang.

 - Én nagyon is! - Szólt vissza neki egy másik.

 - Niall, te mindig éhes vagy! - Szólt rá egy harmadik, úgy tűnik Niallre.

 - Nem is igaz! - Védte meg magát Niall.

 - De, igaz. - szólt ismét a legelső hang, ami nekem szörnyen ismerős volt. Nem tudtam beazonosítani, de ismertem... valahonnan - Mit kértek vacsorára?

 - Én csirkét. - Egy ajtó csapódott, és gyanítom az a srác ment be rajta aki a csirkét kérte.

 - Jól van. Más valaki? - Szólt megint az ismerős hang.

 - A csirke tökéletes. - Helyeselték mind a négyen. Már csak egy kérdésem van. Mégpedig az, hogy mit csinálnak a mi nyaralónkban? Összehúzott szemmel néztem magam elé, hogy átgondoljam a hallottakat. Csirke, Niall, az a hang. Vajon honnan ismerhetem? Talán osztálytárs, vagy...

 - Te mit keresel itt? - a villany felkapcsolódott, és egy rövid, tüsi hajú srác vont kérdőre a szoba másik végéből. Csak hallgattam és kikerekedett szemekkel néztem őt - Nem hallasz talán!? Mit csinálsz itt!? - ismételte meg a kérdést sokkal hangosabban, és azt hiszem ezt már a csirkések is meghallották.

 - Mi a baj Liam? - Jött egy hang a konyhából. Szóval ő Liam.

 - Gyertek ide srácok! Vendégünk van. - Mondta elégedetten és karba tette a kezét, miközben elindult felém. Én csak egy nagyot nyeltem. Pár másodpercen belül a mellettem lévő ajtón megjelent a négy hang tulajdonosa, köztük azzal a bizonyos Niallel. Mosoly ült az arcukra mikor megláttak. Oldalazni kezdtem a fal mellett és szembe fordultam velük.

 - Darcy. - Ejtették ki a nevem mindnyájan, én pedig végignéztem az arcukat. Fiatalok voltak, olyan 20-21 évesek lehettek, vonzó külsővel, csábító kisugárzással, és mind engem néztek.

 - Honnan tudjátok a nevem? - Kérdeztem riadtan mikor elértem a két fal találkozását, és félve tapadtam rá a rajta lévő fekete kárpitra.

 - Ugyan már, nem emlékszel ránk? - Kérdezte a fekete hajú srác, akit egyből sikerült felidéznem. Ő volt az egyik legrosszabb álmomban. Tőle kértem, hogy ne bántson, miatta sírtam, és rettegtem az alvástól napokon át. Majd hirtelen eszembe jutott egy név, melyet oly sok ideje keresek az emlékeimben.

 - Zayn. - Suttogtam magam elé, mire még nagyobb mosolyra húzta a száját.

 - Talált. - Válaszolta.

 - Hogy kerültél ide? - Jött a kérdés azt hiszem Niamey-itől, és mikor Liam melléjük ért, mind elindultak felém. A térdem remegni kezdett, és újra elöntött az a furcsa érzés. A hideg futkosott a hátamon, pedig a kandallóból áradt a kellemes meleg.

 - Nem tudom. - válaszoltam neki.

 - Miért vagy itt? - Faggatott tovább az ismerős hangú fiú, akinek a külsejét fehér póló, farmer és egy zöld csöves sapka alkotta. Az utóbbi hátrafogta göndör fürtjeit.

 - Nem tudom. - Ismételtem meg az előbbi mondatom.

 - Tudsz egyáltalán valamit? - Kérdezte pimaszul egy magas hangnemű, kék szemű, barna hajú srác.

 - Nem. - feleltem újból, mire felnevetett - Kik vagytok ti? - Ejtettem ki végül a számon a meghatározó kérdést, de mire választ kaphattam volna rá erősen lihegni kezdtem, és a térdem már olyannyira remegett a félelemtől, hogy a földre rogytam. Féltem, sőt rettegtem tőlük, majd mikor a göndör leguggolt elém, odasúgott valamit, miközben megint jött a homály.

 - A végzeted. - Suttogta, majd felnéztem szürke szemeire amik hirtelen köddé váltak előttem.

 Szemeim hirtelenjében kipattantak, és lihegve hajoltam előre. Erősen verejtékeztem és anyáék szólongattak.

 - Kicsim, minden rendben? Álmodban beszéltél. - fordította felém anya a visszapillantó tükröt, és rám nézett - Megint rosszat álmodtál, ugye? - Nem válaszoltam, csak bólogattam és megpróbáltam lenyugodni, hogy lélegzésem normál állapotába kerüljön vissza.

 - Beszéltél is álmodban. - Suttogta a fülembe alig hallhatóan Charlott. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Eddig még soha nem mondta senki, hogy beszélek álmomban, pedig sokszor aludtam Carrie-éknél és ő nem említette ezt a tulajdonságom.

 - Tényleg? - kérdeztem.- És miket mondtam? - Alig hallhatóan beszéltem, mert nem akartam, hogy anya és apa megtudják miket álmodom.

 - Olyanokat mondtál, hogy "Nem tudom.", meg valami csirkéről sugdolóztál és göndör hajról. - Egyik dolog sem rémlett, egyszerűen megint minden kiment a fejemből és a feledésbe merült. Kivéve a csirkét, arról halvány emlékeim voltak csak. Göndör haj, göndör haj...

 Nem tudom. Elfelejtettem, mint felelés után a fizikát. De várjunk csak! A fiú, aki leguggolt elém, akinek olyan ismerős volt a hangja, ő a göndör hajú fiú. Róla beszéltem álmomban.

 - És még? - Faggattam tovább Charlottot.

 - Csak egy név. - Felelte hanyagul de én összerezzentem. Csupán annyi ugrik be, hogy egy ajtó mögül hallgatózom, miközben a konyhában a csirkéről beszélgetnek, aztán felkapcsolódik a villany, én pedig hátrálni kezdek mert felém tartanak valakik. Az arcok viszont a homályba vesztek, kivéve egy dolgot. Mégpedig egy nagy, szürke szempárt.

 - Milyen név? - Kérdeztem remegve.

 - Zayn.

 - Zayn. - Hirtelen belém ötlött egy kép, egy szájat láttam mely ezt a szót suttogta. Egy nevet, ami fontos lehet. Nem értem miért de úgy érzem ezeknek a rémálmoknak mind köze van egymáshoz, és ehhez a nyaraláshoz. Csak tudnám mi okból, és milyen célból kísért engem valami. Mi ez az érzés, mi folyton bennem van? Nem szerelem, nem félelem. Inkább valami a kettőtől vészesen távoli. Valami... valami gonosz, és ugyanakkor jó is egyszerre. Rettegés, magabiztosság, és a hatalom ötvözete. Ez az érzés egyedi. Valami, vagy valaki pedig közvetíti és olykor-olykor a fülembe súg ezt-azt. Valami különleges, valami mágikus.

 - Mi történt? Ki az a Zayn? - Zavart bele a gondolataimba a húgom. Felé kaptam a fejem és komoly arckifejezéssel válaszoltam.

 - Bár tudnám.- sóhajtottam, majd feltűnt, hogy megálltunk és egy ismerős utca, ismerős házának az udvarán találtam magam. Kinyitottam a kocsi ajtaját, majd büszkén tekintettem fel az előttem álló házra. Tekintetemben azonban a büszkeségen kívül más is volt, mégpedig enyhe félelem. Félelem, mely az álmaimra vezethető vissza.

Becsaptam az autó ajtaját, majd megvártam amíg apáék is kiszálljanak, és kivegyék a csomagjainkat a csomagtartóból.

 - Hát, itt vagyunk. - Szólt anya.

 - Mint látod. - Harry gúnyosan fintorgott, miközben zsebébe csúsztatta a telefonját. Anya válasza erre csak egy fejbeverés volt, majd minden ment tovább. Mikor kezembe kaptam a bőröndöm, és leraktam a földre, turkálni kezdtem benne az iPhone 10-em után, mikor hátulról megszólalt mögülem egy hang, melyet azonnal felismertem.

 - Darcy Annabella Styles. - Hallottam a saját nevem, majd továbbra is magam elé mosolyogva válaszoltam.

 - Jacob Edward Malik.

Prológus

2040. december 17., szombat 9:36

1. nap

 Csukott szemmel álltam a becipzározott csomagom előtt, miközben végiggondoltam az elmúlt félévet. Mindjárt kezdődik a téli szünet, és én újra a barátaimtól távol töltöm azt. Persze Birminghamben is vannak barátaim azok között, ahova megyünk, de az valahogy mégsem az igazi. A mondás szerint is "Mindenhol jó, de legjobb otthon.". Én ezen az állásponton vagyok, de mindhiába. Akkor is megyünk, ha nem akarom. Ez nem rajtam múlik.

 Az elmúlt néhány hét nagyon megrázó volt számomra. Amint megtudtam, hogy ismét megyünk, egy furcsa érzés költözött belém és azóta sem tágított. Rossz előérzetem van ezzel az utazással kapcsolatban. Rémálmok gyötörnek, melyek főszereplője én vagyok és öt másik fiú. Legtöbbször ugyanaz a kettő ismétlődik, melyek után mindig meggyullad a testem és félelem tölt el. A múltkor anya állítása szerint kiabáltam is álmomban. Sikítottam, és folyton azt hajtogattam, hogy "Menj innen!", meg "Ne bánts!". Azon az éjjelen álmomban egy padlásszobában voltam, és egy fekete függöny előtt álltam. Eleinte minden nyugodt volt, szemeimmel méregettem a szobát, de aztán az egyik sarokban fekete ködből előlépve megjelent egy fiú. Akkor még a nevét is tudtam, de mire felébredtem rájöttem, hogy örök titok marad. Mikor feltűnt, és észrevett, elindult felém, tekintetében pedig csak gyűlt az indulat. Ekkor félelem járta át a testem, és remegni kezdtem. A nevét kiabáltam és azt kértem, hogy ne bántson. Mire odaért volna elém, csak anyát és apát láttam, amint fölém hajolnak és csitítgatni próbálnak. Borzasztó volt, de már elmúlt. Ez volt a legszörnyűbb mind közül.

 A visszaemlékezés közben felidéztem a helyszínt, de még mielőtt újra megtörténtek volna gondolataimban azok az események, lassan felnyitottam a szemem, és tekintetem végigemeltem az ágyamon, a falakon, minden bútoron, és azon a fekete felakasztott kardigánon amit az elkövetkezendő 3 hétben nem fogok látni. Pedig annyi szép emléket éltünk meg együtt, és bár néha biztos voltam abban, hogy a sarat ami beleragadt a pocsolyatúráim alatt nem lehet kimosni, de a végén mindig tisztán került vissza a kezembe. Szeretnem kéne azt, hogy a családommal szinte körbeutazzuk a világot, és mindig máshol találkozunk apa régi barátainak a családjával, de sajna én nem olyan vagyok, aki könnyen alkalmazkodik egy új környezethez. Néha még az is nehezemre esik, ha meg kell válnom egy kinőtt ruhámtól, mert azt én régen hordtam, szerettem és velem élt meg különböző életszakaszokat. Persze nem vagyok maradi, meg unalmas, mert minden vagány dolgot képes vagyok kipróbálni. Nyáron fesztiválozni járok, de nem mondom, hogy nem nehéz otthon hagynom a családom. Ennek az az oka, hogy nyaranta apa sűrűbben van itthon, és valamiért pont úgy hozza a sors, hogy akkor, mikor nekem mennem kell. Ez teszi nehézzé ezt az egészet.

 Lehajtottam a fejem, és a padlót kezdtem méregetni. A vonalakat a parketta lécei között. Ágyam szélére telepedtek, és előhúztam egy könyvet a párnám alól. A Vérbe öltözött Anna volt az, a kedvenc könyvem mind közül. Szellemek, vadászok és szerelem mely a halálhoz köt. Ez az utóbbi igézett meg leginkább. Kinyitottam a könyvet, és írni kezdtem a cím alatti rövid helyre arra az esetre, azért, hogyha esetleg akármilyen okból nem térnék vissza, tudják az emberek, mit is gondolok Holmes Chapelről.

Ismerem utcáid, édes városom,

Ismerem az ágaidon rajokban kuporgó

démonokat és angyalokat.

Ismerlek téged, folyó, mintha a szívemben hömpölyögnél.

Harcos lányod vagyok.

Testedből betűk fakadnak,

akár forrásból a víz.

Nyelvek lenyomata vagy te

ahogy beszélünk rajtuk

a város felemelkedik.

~Elka Cloke

 Mikor az utolsó betűket is leírtam, visszacsúsztattam a könyvet rejtekhelyére és nagyot sóhajtottam. Még pár percig csukott szemmel, csendben ültem és gondolkodtam, mielőtt még anya kiabálása megzavart volna, hogy indulnunk kell. Felálltam hát az ágyról, aztán bőröndömet magam után húzva még egyszer visszanéztem az ajtóból. Végül kiléptem és becsuktam magam mögött. Erőt vettem magamon, és magabiztos léptekkel sétáltam át a szűk folyosóról a nappaliba.

 Már távolról hallottam, ahogy apa, anya és a nagyi beszélgetnek. Azért jó, hogy Holmes Chapel az otthonom, mert igaz, hogy nincs annyi lehetőségem szórakozni, mint mondjuk Manchesterben, de könnyebben kiigazodok a városon, és biztosan nem tévedek el, ráadásul a nagyi is csak három utcával lakik alrább. Sokszor fordulok hozzá, akár tanácsért, akár egy kis anyagi segítségért, mert tudom, hogy segít, és mindig mellettem van.

  - Hol van már ez a lány? - idegeskedett anya.

  - Nyugodj meg Natalia! - hallottam a nagyi válaszát.

 - Jó, csak már régen el kellett volna indulnunk. - folytatta anya, és fogadni mertem volna, hogy egy nyugtalan pillantást vetett az órájára.

  - Ebben igazad van, már amúgy is késésben vagyunk. - szólt bele apa is a beszélgetésbe, de nem hallatszott túl izgatottnak, inkább unott volt, mint akit nemigazán izgat, hogy éppen mi történik. Bár ő gyakorta fojtja el az érzéseit.

  - Itt vagyok. - léptem át a helyiség küszöbét, mire minden szem rám szegeződött. Apa és anya egymással szemben álltak, a nagyi pedig mellettük. Bihar kis háromszöget alkottak együtt, nem lehetett nem rájuk nézni, pedig nem csak ők tartózkodtak a szobában. A kanapén Harry nyomogatta a telefonját, Charlott pedig az asztal alatt csinált valamit. Ők ketten a testvéreim, fiatalabbak nálam, de Harry néha sokkal idősebbnek tűnik nálam. Mondjuk csak másfél év van köztünk, szóval ez nem meglepő. Charlott 8 éves, aranyos kisiskolás, aki imádja a lehetetlen sorozatokat és a gyerekes figurákat. Egyszóvalelbűvölő teremtés. Mindkettejükkel szoros kapcsolatot ápolok, de nem mondhatnám, hogy régebben ne vertem volna meg néha Harryt. Tegyük hozzá, hogy megérdemelte, ráadásul egy egészséges fivér-nővér kapcsolatban ez igenis normális.

  - Kislányom, te meg hogy nézel ki!? - nézett rám anya enyhén elborzadva. Gondolom a fekete pólóra, szegecses csizmára, bőrdzsekire meg csöves sapkára gondolt. Most, hogy így belegondolok, lehet nem épp az alkalomhoz öltöztem. Ráadásul az is hozzátett még egy lapáttal a kinézetemhez, hogy a pólóm alja tele volt lyukakkal, de ami régi, az régi. Legalább már tudom, hogyan ne öltözzek anyák napján.

  - Gyászolok - válaszoltam pimaszul mosolyogva.

  - Mégis mit? - húzta gúnyos mosolyra, bár szerintem inkább fintorra a száját.

  - Nyugodj meg Natalia! - szólt hozzá apa, majd lassan elindult felém - Inkább örülj neki, hogy lejött és nem kell rá tovább várnunk.

  - Jól van, tudod mit? Inkább kimegyek az autóhoz. - mondta megadva magát, és hátat fordított nekünk.

  - Veled tartok. - Tette el a telefonját Harry, és felpattant Charlottal együtt, akinek lovacskázni támadt kedve a bátyja hátán.

  - Charlott, szállj le rólam! - kiáltotta Harry, miközben össze-vissza rázkódott, hogy kevéssé a hátáról a kishúgát.

  - Nem. Vigyél! - parancsolta Charlott gonosz vigyorral.

  - Szállj le a bátyád hátáról! - utasította a nagyi, de nem sok sikerrel, mert Charlott továbbra is Harry hátán lógott, aki végül megadta magát, és elindultak anya után. Nagymama derűsen nézett utánuk. Az arca ilyenkor egészen megfiatalodott, és furcsa fény lobbant fel a szeméban, ami mintha egy régebbi emlékhez repítette volna.

 - Szerintem nekünk is menni kéne - ismertem el, amire apa csak bólintott egyet, majd átvette a csomagjaim. 

 A nagyi mosolyogva nézett rám, miközben egymás mellett indultunk az autóhoz. Mire kiértünk, mindenki bent ült rajtunk kívül. Apa berakta a csomagom, én pedig egy hosszas ölelés után, amit a nagyitól kaptam, behuppantam Charlott mellé az autóba.

 Lassan apa is érkezett, és az autónk kigördült a feljáróról, mi pedig integetve búcsúztunk. Mindenki más a nagyitól, azonban én inkább az otthonomtól, barátaimtól és a sok borzalomtól búcsúztam, remélve azt, hogy az összes rémálom itthon marad, az árnyszerű fiatalemberekkel és az általuk képviselt rémségekkel egyetemben...