Önbizalom

2040. december 18., vasárnap 10:34

2. nap 

 Még hosszú percekig ültem az ajtó előtt az eddig megtudott információkat mustrálgatva.
Minden információ bizonyítja, hogy azok a fiúk a családom tagjai. Mindegy mennyire fáj, így van. Azonban ezt az egész helyzetet még Annabell is megnehezíti. Ő meg az a hülye alkuja, hogy segít kideríteni apáék titkát! Nevetséges! Ha apa és a bácsikáim azt szerették volna, hogy tudjak erről, akkor elmondták volna, és most nem lennék ebben a helyzetben. Akkor nem ismerném Annabellt, nem történt volna meg az az előbbi jelenet az étkezőben és nem lennék az, aki jelenleg vagyok. Egy ember, aki szinte már lelki roncshalmaz a sok felfoghatatlan információ hatására, és akinek fogalma sincs mi játszódik le a háta mögött. Vajon mit tervezhet Annabell? Ő is tud apáról, meg Zayn, Niall, Liam és Louis bácsi régi énjének garázdálkodásairól a fejemben? Nem tudok semmit, amit eddig talán meg kellett volna tudnom. Egyszerűen...

 - Elég. - suttogtam - Elég ebből az egészből! Utálom, hogy semmit nem tudok! Utálom, hogy mindenki csak titkolózik és tőlem várja el a lehetetlent! - A medálhoz kaptam, ami mint mindig, most is a nyakamban lógott a pulóver alatt rejtőzködve. Kiszabadítottam búvóhelyéről, és megpróbáltam kitépni a nyakamból, sikertelenül. Annabell megmondta. 

 Igazából, amiket mondott azok a dolgok mind igazak. Apáék titkolnak előlünk valamit. Amióta feltűnt az a lány megtudtam, hogy kitől örököltem a szemem színét és a göndör hajam. Azóta sokszorozódtak meg ugyan a rémálmaim is, mert ahányszor csak lehunyom a szemem, és álomba merülök, meglátogat egyikőjük. Tegnap éjjel is találkoztam álmomban apával és Niall bácsi fiatal énjével. Ő volt a kék szemű fiú, akinek kiabáltam. Ő volt az, aki járt a vízen... De az csak egy álom volt! Semmi több, hisz soha nem válhat valóra... ugye?

 Aztán ott van Zayn. Aki az én Zayn bácsim volt valaha. Vele találkozom legritkábban, de ugyanakkor ő hozza rám legjobban a frászt. Amelyik álmomban megjelenik, az mindig kiabálással és mérhetetlen félelemmel jár, de ez nem mehet így tovább. 

 - Nem lehetek gyenge örökké! Nem akarok gyenge lenni! Nem szabad gyengének lennem! Vége van. - Jelentettem ki magabiztosan magam elé, majd felálltam. A beépített szekrény felé indultam, ahol Annabell ládája rejtőzött. Tegnap láttam utoljára, mégis napoknak tűnt.

 Lassan emeltem ki a földre dobált néhány ruha alól a ládát, majd alaposan

szemügyre vettem a szekrény hátsó falát, amelyen nemrégen beestem. Most nyoma sem látszott a korábbi balesetnek. Ebben is Annabell keze lehet. Kiléptem a kis helyiségből, majd az ágyam felé vettem az irányt. A ládát a fehér ágytakaróra dobtam, majd leültem mellé, és újra felpattintottam a zárat.

 Tartalma nem változott, kivéve, hogy a nyaklánc bársonyból készült kis tokja, most üres volt. A naplók, a levél, a tőr a láda alján még mindig ott volt, ahol lennie kellett. Kivettem az egyik kis könyvet, és belelapoztam. Az első oldalon a tulajdonos neve állt, ez esetben a név Louis Tomlinson volt. Az írás maga egyszerű volt, és határozott. A bácsikám megszokott írása. 

 Sóhajtottam egy nagyot, majd kinyitottam valahol a közepe táján, és olvasni kezdtem:

"Zayn ma nagyon furán viselkedett. Perrie elment, és azt hiszem megviselte a távozása. Mostanság nem zökkenőmentes a kapcsolatuk, a negatív hangulat pedig mindenkire kicsapódik. Fogalmam sincs hogyan tovább."

 Perrie? Ó, hát persze! Zayn bácsi és Perrie 2016 még jegyesek voltak, és úgy látszik, hogy a kapcsolatukkal éppen valami probléma volt. Nem törődve az információval vettem ki a következő naplót, ami Niall Horan tulajdonát képezte, ezen is továbbhaladva kezdtem el olvasni ugyan úgy a közepéről a történet egy részét, amiből megtudhatok valamit.

"Nem értem mi üthetett belé! Eddig minden simán ment. A nyaraló megvásárlása, a lányok látogatásai. Erre hirtelen felfordul a világ, mert Nati nem ért ide öt órára, csak öt óra tízre. Azt hiszem Harry kezd kifordulni magából, és azok a karikák a szemei alatt! Állítom minden éjszakát végig virraszt! Csak tudnám, hogy miért..."

 Ezeket a sorokat olvasva, már kicsit elkapott a pánik. A "Harry" név alatt csakis apát értheti. Milyen okos meghatározás tőlem! Na de hogy nem alszik? Azt hiszem az az időszak amit apáék először ezen a helyen töltöttek feszültséggel és konfliktusokkal volt teli. Az alapján amit Louis és Niall leírt, mind fáradtak és idegesek voltak ez alatt az időszak alatt. 

  Úgy gondolom, hogy azokat, akiket az álmaimban látok, és akik ezeket a naplókat írták, nem illetik meg a "bácsi"-t a nevük után. Hiszen mind fiatalok voltak, és ebből eredendően tisztábbnak látom, ha inkább tegezem őket. 

 Becsuktam a naplót, majd Louisét is visszarakva a dobozba, az ágy előtt álló nagy fekete ládába dugtam Annabellét. A nagy láda lakatát is ráfordítottam, a kulcsot pedig a jobb felső fiókba rejtettem, a ruháim alá. 

 Aztán egyszer csak bevillant a tegnap este. A noteszem, és a nagy piros betűkkel belevésett szó, ami nem tőlem származott, de előtte nap még nem szerepelt benne. Valaki más írta, méghozzá azért, hogy nyomra vezessen engem. Senki nem lehetett, csak Annabell. Ez 100%.

 Gyorsan az éjjeliszekrény felé kaptam, és lekaptam róla a noteszt, melybe az álmaim tartalmát rajti. Lapozni kezdtem az üres oldalakat, mikor egyszer csak rábukkantam. Előző éjjel nem volt alkalmam foglalkozni ezzel a két szóval, most azonban van rá alkalmam, hisz még mindig ott volt:

ONE DIRECTION

 Elmosolyodtam, és kirohantam az ajtón le, egyenesen a földszintre, a számítógép elé. Nem foglalkoztam senkivel, akivel útközben találkoztam, kivéve ha felnőtt volt. Belebotlottam Willbe, Angelicaba, Harrybe, Sarephinába és sajnos Liam bácsiba is. Mikor meglátott megállított és megkérdezte jól érzem e már magam. Én persze bólintottam és elnézést kértem a viselkedésemért, de azt mondta semmi baj, mert megérti. Még váltottunk pár szót említésre nem méltó témákon belül, aztán haladtam tovább.

 A földszintre értem, mikor az utolsó lépcsőfokkal szemben lévő üvegajtón keresztül megláttam Kate-et a zongoránál. Körülötte Jake és Lucas legyeskedtek, amíg Kate nem intett valakinek a szoba túl oldalából. Egy alacsony alak közeledett feléjük, majd Charlottot fedeztem fel benne. A húgom ugyan azt a ruhát viselte mint reggel, a kék egybe részes szoknyáját a derekán szalaggal átkötve, és egy fehér kötött kardigánt. Most leült Kate mellé, a nála kétszer idősebb lány pedig megfogta az ujjait és a billentyűkre helyezte őket. Nagyon aranyos látvány volt.

 Valamennyire én is játszom zongorán, de nagyon nehéz zongoraműveket nem tudok eljátszani, ellentétben Kate-el. Ő nagyon régóta játszik zongorán, én meg csak pár éve.

 Elmosolyodtam, majd végighaladtam a folyosón, az étkező felé. A szobába érve apát és anyát leltem, amint épp egymás kezét szorongatták. Anya szemében ott égett a szikra, mely apa iránti elkötelezett szeretetét jelképezte. Először nem vettek észre, csak miután megköszörültem a torkomat.

 - Darcy! - Mondta meglepetten apa. Lassan kifújta a levegőt, majd felállt. - Azt hittem ma már nem látunk.

 - Hát, pedig itt vagyok - jelentettem ki -, és mondani szeretnék valamit.

 - És mi volna az? - Kérdezte anya kételkedve.

 - Elnézést szeretnék kérni a reggeli viselkedésemért. Nem volt jogos olyanokat mondanom, nagyon sajnálom! Azt sem tudom mi ütött belém akkor. 

 - Semmi baj kincsem, azt hiszem nem törődtünk veled eleget az elmúlt...

 - Nem, nem erről van szó! Nem a ti hibátok! Csak is az enyém! Az én hibám, nektek semmi közötök sincs hozzá. Ne aggódjatok értem! - Közelebb léptem hozzájuk, arckifejezésük pedig ellágyult a halottak alapján.

 - Hát jó - felelte apa -, de mi is mondani akartunk valamit.

 - És mi az?

 - Az idei Szentestét az étteremben töltjük. - mondta anya - Ugye nem baj?

 - Nem dehogy is! - Vágtam rá, majd elköszöntem és haladtam tovább.

 Az étterem kifejezésen apáék azt a közeli helyet értik ahová az ilyen nyaralások alkalmával el szoktunk látogatni. Minden év végén, majd elején. Eddig még sosem töltöttük ott a Szentestét, de itt az ideje némi újításnak, nem igaz?

 Beléptem a nappali ajtaján, és nagy szerencsémre a számítógép épp szabad volt. A TV előtt El és Sophia néni néztek épp valami sorozatot, rám egy pillantást sem vetettek. Mondjuk nem hiszem, hogy azért ahogy viselkedtem, inkább észre sem vehettek. Hangtalanul suhantam be a helyiségbe, ők pedig elég elfoglaltnak tűntek. A konyhából edények csörömpölése, és a mosogató zaja hallatszott ki, egy kiáltás kíséretében.

 - Niall! - Naomi néni felbőszült hangja volt az. Sophia és El néni csak kuncogni kezdtek a kiáltás hallatán, aztán Niall bácsi jelent meg a nappaliban a konyha felőli bejáraton. Biccentett egyet felém, majd a szájába vette a piros ujját, amire Naomi néni egyértelműen rácsaphatott valamivel. Elhelyezkedett nénikéim mellett a kanapén, én pedig csak fejcsóválva elmosolyodtam, és gépelni kezdtem a böngészőbe. 

 Azt a szót írtam be a keresőbe amit valaki a noteszembe firkantott, hisz jobb ötletem nem volt, az eredmény pedig nagyon meglepett.

Drága olvasók!

Nagyon sajnálom a csúszást ismételten, de a rám nehezedő teher egyre csak nő, az időm pedig egyre csak fogy a szóbeliig. Éppen ezért próbáltam nektek minél hosszabb részt írni, és azt hiszem sikerült. 

Várom a kommenteket és a véleményeket a mai részről, a következővel kapcsolatban pedig szeretnék annyit elmondani, hogy megpróbálok sietni vele.

Valamint el szeretném mondani, hogy a menüben megtalálható egy új menüpont, a "CSALÁDOK" néven, amellyel azt szeretném tisztázni a szemetekben, hogy mégis ki kinek a gyereke, és mikor született, valamint, hogy kinek hány van stb. Azt is leírtam, hogy a fiúk szerintem képzelt feleségeinek mi a neve. Remélem, hogy így jobban letisztul a köd a szemetek előtt a származásokkal kapcsolatokban, és úgy gondolom erre a jegyzetre nekem is szükségem volt már.

xx Esther