Drága feliratkozók!
Nem is tudom pontosan már, hogy mikor, de a blog meghirdette első blogversenyét. Most ezzel kapcsolatban írok nektek bejegyzést, mivel sajnos rossz hírrel kell szolgálnom...
Személyes okok miatt a blogversenyt töröltem. Tudom, hogy ezért most sokan utálni fogtok, vagy már utáltok, de mostanában egyre nagyobb lett a vállamon a teher. A felvételi előkészítők, a millió szakkör, és még sorolhatnám a végtelenig. Ezek most kifogásnak tűnnek, de higgyétek el, hogy megélni mindent más, mint így elolvasni. Nem is beszélve azt, hogy mi minden történt mostanában a családommal.
A blogról nyugodtan le lehet iratkozni, kinek hogy tetszik. Nem szerettelek volna benneteket becsapni, nem is annak szántam ezt az egészet. A gyűlölködő kommentek felőlem jöhetnek, el tudom viselni mások véleményét, lehet az pozitív vagy negatív.
Sajnálom, hogy így történt. A bocsánatotokat kérem...
xx Esther
1. naplóbejegyzés
2040. december 18., vasárnap 08:22
2. nap
Kedves naplóm!
Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy elkezdem írni ezt az egészet. A fejemben millió kérdés kavarog, és nem tudom mit kezdjek velük. Nincs itt Annabell, hogy segítsen, bár tőle semmit nem kaptam a világon, csak egy fekete mintát a csuklómon, ahol megvágott. Halálra lettem rémisztve, de az én döntésem volt, és el kell fogadnom.
Az éjszaka megint rémálmom volt. Még mindig a parkban jártam, ahol a minap, de nem voltam egyedül. Csak egy ideig. Aztán a tó másik oldalán, mert egy tó partján álltam, valami mozgást észleltem. Végül megjelent egy férfi, vagy inkább egy fiú, nem is tudom... Itt kiesett egy rész, aztán már csak arra emlékszem, hogy apa felém lépdelt az arca pedig folyamatosan változott és változott. Mikor már csak pár lépés választott el minket egy határozottan ismerős arcban ülő zöld szempár tekintett vissza rám. Ő volt az, a göndör hajú fiú, és azt mondta, hogy a neve Harold Edward Styles.
De ezt nem akarom elhinni. Ez a név az apám neve ő pedig... ő pedig nem lehet az apám... lehetetlen...
De azt is meg kel említsem, hogy apáról soha nem készültek fiatalkori képek, vagy legalább is nekünk egyet sem mutatott magáról. Soha nem beszélt a múltjáról, de soha nem is kérdeztük. Most már bánom, hogy nem tettük, de ha rajtam múlik ez hamarosan meg fog változni. Mindent meg akarok tenni, hogy bebizonyítsam az a fiú nem az apám! Nem lehet az, mert folyamatosan bánt engem! Csak fájdalmat tudott okozni, ő meg a... barátai!
Viszont félek. Félek attól, hogy nincs igazam. Félek tőle, mert egyenlőre nincs bizonyítékom róla. Egyenlőre, pedig még a kiindulási pont sincs meg, ahonnan kezdhetném az egészet.
Az éjszaka az álmaimról szóló noteszt az éjjeliszekrényen találtam, pedig határozottan emlékszem rá, hogy a fiókba csúsztattam kipakolás közben. Nem tudom, hogy hogyan került máshova. Gyanúsnak találtam viszont azt, hogy az egyik lapon a közepe táján, ahová még nem írtam, egy nagy, piros betűkkel írott szót biggyesztettek:
2. nap
Kedves naplóm!
Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy elkezdem írni ezt az egészet. A fejemben millió kérdés kavarog, és nem tudom mit kezdjek velük. Nincs itt Annabell, hogy segítsen, bár tőle semmit nem kaptam a világon, csak egy fekete mintát a csuklómon, ahol megvágott. Halálra lettem rémisztve, de az én döntésem volt, és el kell fogadnom.
Az éjszaka megint rémálmom volt. Még mindig a parkban jártam, ahol a minap, de nem voltam egyedül. Csak egy ideig. Aztán a tó másik oldalán, mert egy tó partján álltam, valami mozgást észleltem. Végül megjelent egy férfi, vagy inkább egy fiú, nem is tudom... Itt kiesett egy rész, aztán már csak arra emlékszem, hogy apa felém lépdelt az arca pedig folyamatosan változott és változott. Mikor már csak pár lépés választott el minket egy határozottan ismerős arcban ülő zöld szempár tekintett vissza rám. Ő volt az, a göndör hajú fiú, és azt mondta, hogy a neve Harold Edward Styles.
De ezt nem akarom elhinni. Ez a név az apám neve ő pedig... ő pedig nem lehet az apám... lehetetlen...
De azt is meg kel említsem, hogy apáról soha nem készültek fiatalkori képek, vagy legalább is nekünk egyet sem mutatott magáról. Soha nem beszélt a múltjáról, de soha nem is kérdeztük. Most már bánom, hogy nem tettük, de ha rajtam múlik ez hamarosan meg fog változni. Mindent meg akarok tenni, hogy bebizonyítsam az a fiú nem az apám! Nem lehet az, mert folyamatosan bánt engem! Csak fájdalmat tudott okozni, ő meg a... barátai!
Viszont félek. Félek attól, hogy nincs igazam. Félek tőle, mert egyenlőre nincs bizonyítékom róla. Egyenlőre, pedig még a kiindulási pont sincs meg, ahonnan kezdhetném az egészet.
Az éjszaka az álmaimról szóló noteszt az éjjeliszekrényen találtam, pedig határozottan emlékszem rá, hogy a fiókba csúsztattam kipakolás közben. Nem tudom, hogy hogyan került máshova. Gyanúsnak találtam viszont azt, hogy az egyik lapon a közepe táján, ahová még nem írtam, egy nagy, piros betűkkel írott szót biggyesztettek:
"ONE DIRECTION"
Ez volt az a szó, illetve két
szó. Nem tudom mit akarnak jelenteni. Miért írná bárki is ezt a
noteszembe? És ki tenne ilyet, vagy miért tenne ilyet? Megint csak
a kérdések. Néha már úgy érzem beléjük roskadok, pedig csak
nemrégen kötöttem meg azt az úgynevezett "alkut". Azóta
egy jel került a vágás helyére, ami szinte meg sem látszik. A
jel kicsi, de magabiztos vonalak alkotják, melyek tekerednek,
csavarodnak, és a tenyerem közepén érnek véget. Nem tudom,
hogyan fogom elrejteni anyáék, vagy bárki más elől. Olyan
feltűnően fekete, hogy szinte fáj ránéznem is...
Tegnap este, mikor hazavonszoltam
magam teljes öntudatlanságban mindenki rám szegezte a tekintetét
a nappaliban, és felajánlották a segítségüket. Én azonban csak
gépi hangon, üres tekintettel mindenkinek ugyan azt mondtam. Nem
tudom mi ütött akkor belém. Üresnek éreztem magam, és
elhagyottnak. Mintha a vér, ami kicsordult az ereimből és a hóra
hullott megfosztott volna minden életerőmtől. Kicsit ijesztő
volt, de este Zayn bácsi feljött, hogy megkérdezze, hogy vagyok.
Nagyon kedves volt tőle, de persze ő mindig ilyen volt.
Most azonban mindjárt reggeli,
és már hallom is El néni kiáltozásait, hogy toljuk már le hozzá
a képünket. Ilyenkor mindig nagyon viccesnek találom, de erről
ennyit. most reggeliznem kell.
Darcy Styles
2040. december 18.
Becsuktam magam előtt a
fekete, kemény táblás könyvet, melybe az imént írtam.
Nem tudom, miért kezdtem naplót írni, de jó
ötletnek tűnik megosztani valamivel a gondolataimat ami nem nevet
ki, és biztosan hisz nekem.
- Reggeli! - Hallottam ismét Eleanor néni
kiáltását, de mintha anyáéval vegyült volna.
Gyorsan felugrottam az ágyról, a naplót pedig a
párna alá rejtettem. Ez olyan régi filmes dolog, azt hiszem.
Átszeltem a szobát és kiléptem az ajtón. Halkan indultam meg
lefelé a lépcsőn, világos farmeremben és sötétkék, kasmír
pulóveremben. A harmadik emeleten az egyik szobából halk éneklés
hallatszott. Nyitva volt az ajtó, én pedig akaratlanul is
elindultam a hang irányába. Belestem az ajtón, odabent pedig
megpillantottam Lucast. Valami dallamot énekelgetett éppen, én
pedig elmosolyodtam. Még sosem hallottam őt énekelni, pedig egész
jó hangja van. Kíváncsi vagyok honnan örökölhette.
- Tudja Miss Styles, nem illik fiatalemberek után
hallgatózni, miközben ők éppen a szobájukban pakolásznak. - szólalt meg mögöttem egy hang. Lucas nem vette észre, mert
folytatta amit eddig. Megfordultam és Jake állt előttem. - Nem
gondolja?
- Te meg mit csinálsz itt? Halálra rémisztettél!
- Förmedtem rá.
- Bocs. Mit csinálsz itt? - Kérdezte, és belesett
mellettem a szobába.
- Azt, amit mondtál. - Válaszoltam, és mind a
ketten hallgattuk tovább a szekrénybe pakoló Lucas énekét.
Minden hang kellemesen simogatta a fülem, nem énekelt hamisan,
érezhető volt a tehetsége.
- Nem tudtam hogy tud énekelni. - suttogta felettem
Jake, és elrántott az ajtó elől. - Nem jössz?
- Hova?
- Hát reggelizni! Eleanor néni meg anyukád ki fog
minket nyuvasztani, ha nem megyünk le azonnal. Amúgy is érted
küldtek, csak azt nem hittem, hogy Lucas szobája előtt szobrozva
találok rád. - Furán húzogatni kezdte a szemöldökét, én
valószínűleg fura képet vághattam mert kuncogni kezdett.
- Mire célzol? - Kérdeztem mit sem sejtve. Egy
pillanatra mint ha eltűnt volna az arcáról a magabiztosság, és
megremegett volna. De ez csupán néhány néhány pillanat volt.
Talán csak képzeltem.
- Semmire nem célzok. Na gyere! - Magával húzott,
én pedig követtem lefelé a lépcsőn. Kezem a kezébe vette,
testem pedig valami fura borzongást engedett meg magának.
Tapasztaltam már, de Jake soha nem hozta ki belőlem ezt. Olyan rég
ismerem pedig...
Boldog karácsonyt!
Kedves olvasók!
Ezennel szeretnék nektek ismét nagyon boldog karácsonyt kívánni! Remélem nagyon jól telt el nektek ez a nap. Nekem jobb is lehetett volna, de ez most nem ide tartozik. Végül is megkaptam azt, amire vágytam. :)
Ti is megkaptátok azt, amire vágytatok? Legyen az valami ajándék, vagy egy családi összejövetel? Remélem teljesült minden kívánságotok! :D
xx Esther
Ezennel szeretnék nektek ismét nagyon boldog karácsonyt kívánni! Remélem nagyon jól telt el nektek ez a nap. Nekem jobb is lehetett volna, de ez most nem ide tartozik. Végül is megkaptam azt, amire vágytam. :)
Ti is megkaptátok azt, amire vágytatok? Legyen az valami ajándék, vagy egy családi összejövetel? Remélem teljesült minden kívánságotok! :D
xx Esther
Felismerés
2040. december 18., vasárnap 02:19
2. nap
2. nap
Még mindig a parkban jártam, egy tó előtt. Világos volt, a borús felhők pedig lassan vonultak tovább az égen. A dermesztő hidegnek nyoma sem volt, a hó azonban esett. Nem éreztem semmit, sem hideget, sem meleget. Vékony ködfelhő fedte a tájat.
Elgondolkodva néztem körül, és egyszer csak mozgást véltem felfedezni a túlsó parton, a köd halovány fátylán túl. Lassan közeledett, és egyszer csak egy ember alakját véltem felfedezni benne, azonban túl messze volt, hogy pontosan meg tudjam nézni... Fekete póló volt rajta, mely ellensúlyozta a szőke haját. Kezében sötét fekete kalapot tartott. Egy férfi volt az, és nekem integetett. Megfordultam a tengelyem körül, hogy megnézzem ez tényleg nekem szól. Rajtunk kívül senki nem volt a közelben, arca azonban még mindig homályos volt a távolság miatt. Nem tudtam mit tegyek, ezért visszaintegettem neki, ő pedig válaszul leengedte a kezét. Feltett a fejére egy kalapot, és a víz felé indult. Már csak pár lépés választotta el a jég hideg halál kezdetétől, ezt pedig nem hagyhattam.
- Ne! - iáltottam - Meg fog fulladni!
Nagyon megijedtem azonban, amikor a kiáltásaim ellenére is nagy léptekkel haladt a víz felé. Kikerekedett szemekkel néztem, és kishílyán én is beleszaladtam a tó zavaros, sötét pocsolyájának tükrébe. Még mielőtt azonban ezt megtehettem volna, a szőke fiú, akinek arcát még mindig nem láttam, a vízre lépett, az pedig világoskék jéggé dermedt lábai előtt. Csak hunyorogtam, hogy tényleg jól látok e, de a szemem nem csalt. Egyenletes tempóban közelített felém, a fagyos tó tetején. Ahogy közeledett, a köd úgy vékonyodott kettőnk közt és lassan láthatóvá tette arcát. Mikor már csak pár méter választott el minket, megvillantak zafírkék szemei, és én hátrahőköltem. Egy nagy kupac hóba léptem, de nem tudtam felmérni a hideget az ijedtségtől. Ő volt az. Egyike azoknak az embereknek akik rémálmok lavináját zúdítják rám minden egyes éjszakán. Mikor felébredek úgy sem fogom majd tudni a nevét, de amint meglátom ezt a kék szem párt úgy is eszembe jut...
Niall.
- Látom megismersz, drágaságom. - kuncogott - Talán félsz?
Hangosan is kimondtam volna a nevét? Nem tudom pontosan, talán csak gondolat olvasó. - Nem félek. - Válaszoltam, de remegő hangom elárulta neki az igazságot.
- Hazudsz. - mondta határozottan, szája sarka pedig felfele kunkorodott - Talán hülyének nézel? A szemed úgy olvasható mint egy nyitott mesekönyv. - válaszolta, mire nagyon mérges lettem. Hirtelen elkapott valami különös érzés, de nem tudom pontosan mi volt az.
- Jobb hasonlat nem volt? - Magabiztosság volt. Nem tudom pontosan, hogy honnan, de kedvem támadt feleselni neki. Apa mindig azt mondta, hogy ez nem illik, de amiről nem tud, az nem fáj neki.
- Látom tréfás kedvedben találtalak. Hirtelen magabiztosság? Hmm...
- Ez meg mi volt? Éhes vagy? Csak mert nem messze a sarkon van egy büfé és... - Kezdtem bele a mondatba, mire valaki felnevetett. Ez a valaki azonban nem Niall volt. Ő csak huncutul vigyorgott valamire, vagy inkább valakire, mögöttem.
Meglepődött arckifejezéssel fordultam meg, de nem értettem amit láttam. Apa állt előttem. Olyan volt, mint mindig. Fekete öltönyt viselt, és mosolygott. Ez a mosoly azonban nem az a mosoly volt, amit mindig akkor vett elő ha ránézett Charlottra. Ebből még 3 méterről is sugárzott a gonoszság. A magabiztosságom egy másodperc alatt hagyott el.
- Apa? - Kérdeztem remegő hangon de ő csak megcsóválta a fejét. Hátamon éreztem Niall üres tekintetét.
- Rossz kislány voltál Darcy. Aláírtad a halálos szerződésed. - Mondta, és elindult felém.
A környezet vele együtt kezdett változni. Eltűnt a hó, a park, a köd, az érzés, hogy Niall hátulról engem figyel. De a legfurcsább még is ő volt. Minden lépéssel amit megtett vonásai megváltoztak. A finoman ráncos bőre egyre feszesebb és fiatalosabb lett. Fakó barna haja, olyan színben kezdett pompázni amit minden reggel a tükörben látok. Most már egy utcán voltunk, valahol Londonban. Mögötte a semmiből egyszer csak autók tűntek fel, és gyorsan haladtak tovább. Mikor csak két lépés választott már el minket, megfagyott bennem a vér is. Meredten néztem rá, ő pedig csak mosolygott. Még gödrei is lenézően kacarásztak rajtam, bár lehet, hogy az csak a képzeletem szüleménye volt. Már nem az apámat láttam benne, hanem egy szörnyeteget, aki minden éjszakámat megkeserítette az elmúlt hetekben...
- Mit csináltál az apámmal? - Mondtam olyan élesen ahogy csak tudtam. Fellángolt bennem a düh. Dühös voltam rá, erre a zöld szemű sátánra. Dühös voltam Niallre, aki villogó kék szemeivel közelített felém nem is olyan régen. Dühös voltam Annabellre, mert a véremmel kellett esküdnöm. De legjobban mégis apára voltam dühös. Pedig még azt sem tudom, hogy miért...
- Hát nem érted kis szívem. - hangja úgy csengett mintha csak egy feltörő nevetést akarna magába folytani. - Akkor inkább elmagyarázom...
- Mit magyarázol el? - Értetlenkedtem, pedig valahol sejtettem, hogy mit fog mondani.
- Az én nevem Harold Edward Styles...
Izzadtan, lihegve ültem fel az ágyamban. Szemeim előtt olyan gyorsasággal forogtak le az álmaim kockái, hogy nem bírtam levegő után kapkodni. A takaró gyűrött volt körülöttem, az óra pedig halk ketyegéssel jelezte, hogy lassan múlik az idő. Rémülten kúsztam az ágyam széléhez, arcom pedig tenyerembe temettem. Körbevett a sötétség.
Azonban egyszer csak eszembe jutott a kis notesz, ami azért van, hogy bele írjam az álmaim azon részét amit nem felejtek el néhány perc alatt. Agyam folyamatosan zakatolt, és csak egy nevet ismételgetett. Felkeltem, és letérdeltem az éjjeli szekrényem elé. A fiókban kezdtem kotorászni, de nem láttam semmit. Felkapcsoltam a kis lámpát, de észrevettem, hogy a notesz már az éjjeli szekrényen van. Nem ott ahol hagytam, de ezen most nem volt időm gondolkodni. Sietve a kezembe kaptam a tollam és írni kezdtem mindent amire emlékeztem:
Niall.
- Látom megismersz, drágaságom. - kuncogott - Talán félsz?
Hangosan is kimondtam volna a nevét? Nem tudom pontosan, talán csak gondolat olvasó. - Nem félek. - Válaszoltam, de remegő hangom elárulta neki az igazságot.
- Hazudsz. - mondta határozottan, szája sarka pedig felfele kunkorodott - Talán hülyének nézel? A szemed úgy olvasható mint egy nyitott mesekönyv. - válaszolta, mire nagyon mérges lettem. Hirtelen elkapott valami különös érzés, de nem tudom pontosan mi volt az.
- Jobb hasonlat nem volt? - Magabiztosság volt. Nem tudom pontosan, hogy honnan, de kedvem támadt feleselni neki. Apa mindig azt mondta, hogy ez nem illik, de amiről nem tud, az nem fáj neki.
- Látom tréfás kedvedben találtalak. Hirtelen magabiztosság? Hmm...
- Ez meg mi volt? Éhes vagy? Csak mert nem messze a sarkon van egy büfé és... - Kezdtem bele a mondatba, mire valaki felnevetett. Ez a valaki azonban nem Niall volt. Ő csak huncutul vigyorgott valamire, vagy inkább valakire, mögöttem.
Meglepődött arckifejezéssel fordultam meg, de nem értettem amit láttam. Apa állt előttem. Olyan volt, mint mindig. Fekete öltönyt viselt, és mosolygott. Ez a mosoly azonban nem az a mosoly volt, amit mindig akkor vett elő ha ránézett Charlottra. Ebből még 3 méterről is sugárzott a gonoszság. A magabiztosságom egy másodperc alatt hagyott el.
- Apa? - Kérdeztem remegő hangon de ő csak megcsóválta a fejét. Hátamon éreztem Niall üres tekintetét.
- Rossz kislány voltál Darcy. Aláírtad a halálos szerződésed. - Mondta, és elindult felém.
A környezet vele együtt kezdett változni. Eltűnt a hó, a park, a köd, az érzés, hogy Niall hátulról engem figyel. De a legfurcsább még is ő volt. Minden lépéssel amit megtett vonásai megváltoztak. A finoman ráncos bőre egyre feszesebb és fiatalosabb lett. Fakó barna haja, olyan színben kezdett pompázni amit minden reggel a tükörben látok. Most már egy utcán voltunk, valahol Londonban. Mögötte a semmiből egyszer csak autók tűntek fel, és gyorsan haladtak tovább. Mikor csak két lépés választott már el minket, megfagyott bennem a vér is. Meredten néztem rá, ő pedig csak mosolygott. Még gödrei is lenézően kacarásztak rajtam, bár lehet, hogy az csak a képzeletem szüleménye volt. Már nem az apámat láttam benne, hanem egy szörnyeteget, aki minden éjszakámat megkeserítette az elmúlt hetekben...
- Mit csináltál az apámmal? - Mondtam olyan élesen ahogy csak tudtam. Fellángolt bennem a düh. Dühös voltam rá, erre a zöld szemű sátánra. Dühös voltam Niallre, aki villogó kék szemeivel közelített felém nem is olyan régen. Dühös voltam Annabellre, mert a véremmel kellett esküdnöm. De legjobban mégis apára voltam dühös. Pedig még azt sem tudom, hogy miért...
- Hát nem érted kis szívem. - hangja úgy csengett mintha csak egy feltörő nevetést akarna magába folytani. - Akkor inkább elmagyarázom...
- Mit magyarázol el? - Értetlenkedtem, pedig valahol sejtettem, hogy mit fog mondani.
- Az én nevem Harold Edward Styles...
Izzadtan, lihegve ültem fel az ágyamban. Szemeim előtt olyan gyorsasággal forogtak le az álmaim kockái, hogy nem bírtam levegő után kapkodni. A takaró gyűrött volt körülöttem, az óra pedig halk ketyegéssel jelezte, hogy lassan múlik az idő. Rémülten kúsztam az ágyam széléhez, arcom pedig tenyerembe temettem. Körbevett a sötétség.
Azonban egyszer csak eszembe jutott a kis notesz, ami azért van, hogy bele írjam az álmaim azon részét amit nem felejtek el néhány perc alatt. Agyam folyamatosan zakatolt, és csak egy nevet ismételgetett. Felkeltem, és letérdeltem az éjjeli szekrényem elé. A fiókban kezdtem kotorászni, de nem láttam semmit. Felkapcsoltam a kis lámpát, de észrevettem, hogy a notesz már az éjjeli szekrényen van. Nem ott ahol hagytam, de ezen most nem volt időm gondolkodni. Sietve a kezembe kaptam a tollam és írni kezdtem mindent amire emlékeztem:
- hóesés
- park, tó
- egy kék szempár
- jéggé dermedt víz
- huncut nevetés
- London, utca
- apa, a göndör hajú fiú
Apát láttam magam előtt...
Drága olvasóim!
Nagyon sajnálom, hogy az első bekezdés ilyen pici betűkkel van írva, de valami problémája támadt a bloggernek, és semmit nem tudtam vele kezdeni.
Remélem tetszett az új rész, nagy lendülettel kezdtem írni és elképzeltem a történet végét. Persze eddig is tudtam, hogy fog végződni, de az, hogy kiderül e csak rajtatok áll! :)
Helyesírási hibákért elnézést kérek, remélem nem bántották annyira a szemeteket!
Boldog karácsonyt kívánok, de új évet még nem, mert addig még azt hiszem találkozunk! (Még ha így virtuálisan is.)
Jó olvasást, és boldog karácsonyt!
xx Esther
Őszintén sajnálom...
Sziasztok gyerekek!
Sajnálom, de most nem egy fejezettel jöttem, inkább afféle magyarázatot fogok adni, valamint köszönetet nyilvánítanék! :)
Először is, nagyon hálás vagyok a sok oldalmagjelenítésért és a feliratkozásokért, bár tudom, hogy néhányan csak a blog verseny miatt iratkoztak fel, mely eredmény hirdetésére december 27-én kerül majd sor. Viszont, sokan a blog miatt iratkoztak fel, ezzel tisztában vagyok, és köszönöm nektek! Csodálatosak vagytok! <3
Másodszor pedig a résszel kapcsolatban tájékoztatnálak benneteket. Elnézést szeretnék kérni a késésért, de ez a fránya 8. osztály eléggé ki tudja készíteni z embert, és azt hiszem ezzel ti is tisztában vagytok. Na de most nem ez a téma, hanem a fejezet. A következő rész érkezésének ideje december 23-a, aminek remélem, hogy örültök, mivel nekem már nagyon hiányzik az írás. Annyit pedig biztosan elárulok, hogy Darcy álmai újra végigfuttatják majd a hideget a hátunkon! Ezt garantálni tudom! ;)
Addig is kellemes minden napokat kívánok nektek! Hamarosan újra találkozunk!
xx Esther
Sajnálom, de most nem egy fejezettel jöttem, inkább afféle magyarázatot fogok adni, valamint köszönetet nyilvánítanék! :)
Először is, nagyon hálás vagyok a sok oldalmagjelenítésért és a feliratkozásokért, bár tudom, hogy néhányan csak a blog verseny miatt iratkoztak fel, mely eredmény hirdetésére december 27-én kerül majd sor. Viszont, sokan a blog miatt iratkoztak fel, ezzel tisztában vagyok, és köszönöm nektek! Csodálatosak vagytok! <3
Másodszor pedig a résszel kapcsolatban tájékoztatnálak benneteket. Elnézést szeretnék kérni a késésért, de ez a fránya 8. osztály eléggé ki tudja készíteni z embert, és azt hiszem ezzel ti is tisztában vagytok. Na de most nem ez a téma, hanem a fejezet. A következő rész érkezésének ideje december 23-a, aminek remélem, hogy örültök, mivel nekem már nagyon hiányzik az írás. Annyit pedig biztosan elárulok, hogy Darcy álmai újra végigfuttatják majd a hideget a hátunkon! Ezt garantálni tudom! ;)
Addig is kellemes minden napokat kívánok nektek! Hamarosan újra találkozunk!
xx Esther
Az alku
2040. december 17., szombat 17:51
1. nap
- Egy alkud? - Kérdeztem remegő hangon.
- Igen. Gondolom nem kell elmondjam mi az alku szó jelentése. - Hangja mint egy kés, úgy hasított belém. Rezzenéstelen tekintetével engem fürkészett, és száját mosolyra húzta.
- Nem, nem kell elmondanod mit jelent. De miért pont velem akarsz alkut kötni? Miért pont én? - Hangom még mindig remeg. Nem tudom felfogni, hogy Annabell, hogyan került ide vagy azt, hogy miért. Ki vagyok, hogy csak én látom...?
- Ez nagyon egyszerű, Darcy. - felelte még mindig rezzenéstelen tekintettel. Arcvonásai simák voltak, mint ha nem lennének érzései. A mosolya pedig üres volt, semmit nem lehetett kiolvasni belőle. Akár egy maszk. - Te idéztél meg. Te vagy az, akinek sikerült. Ez pedig azt jelenti, hogy te vagy a socius-om.
- A micsodád vagyok?
- Socius-om. Latinul azt jelenti, hogy a társam. Vagyok én, és vagy te. Mi ketten pedig össze vagyunk kötve. - arany tincsei ragyogtak miközben fehér hópelyhek tarkították őket. Kezét lassan felemelte, és mutató ujját rám szegezte. Egyből tudtam, hogy mire mutat vele. - A nyaklánc az oka. Mikor hozzáértél megéreztelek, és biztos vagyok benn, hogy te is engem. Furcsa volt, igaz?
Nem válaszoltam, csak bólintottam. Nem szívesen beszélgetek ezzel a lánnyal. Amióta csak megláttam furának tartom. Megjelent csapzottan, és csúnyán aztán egyszer csak így néz ki! Csodaszép, makulátlan és ahogy elnézem okos is lehet. - Hogy változott meg a külsőd ilyen gyorsan? Miért csak én látlak? - A hideg végig futott a hátamon, ahogy feltettem ezeket a kérdéseket.
- Azért változtam meg, mert te már itt vagy nekem. Tele vagy energiával, boldog vagy és még szép is. Hogy őszinte legyek veled, kiüt rajtad apád vére, azok a zöld szemek és a göndör haj. - Közelebb lépett és a hajam után nyúlt, azonban én hátraugrottam.
- Ne érj hozzám! - Kiáltottam kétségbe esetten, amint felém közeledett. A kíván hatást elértem, mert megtorpant.
- Nem tudom - folytatta -, hogy miért látsz engem. Ennek nem így kéne lennie, de ha engem látsz akkor a többi elveszett lelket is látod. Az összes testvéremet láthatod világ szerte.
- Mik azok az elveszett lelkek? - Testem egészét átjárta a félelem, amint kimondtam ezt a nevet: Elveszett lélek.
- Ők olyan lények mint én. De csak akkor vagyok hajlandó többet mondani, ha megkötjük az alkut. - Nem mondhatnám, hogy megelégedtem a válasszal, de a kevesebb, néha több.
- Milyen alkuról beszélsz?
- Arról az alkuról, amit egy halandó, mint te, és egy elveszett lélek, mint én, köt meg. Minden esetben mások a feltételek, és az emberek általában álmukban beszélnek az alku ajánlójával mert a való életben nem látnak minket. Azonban a te eseted más. Te látsz engem a hétköznapokban, szóval különlegesebb vagy mint bárki. Én is ilyen voltam, és az édesanyám is. - Közölte a hideg tényeket. De még is mit jelent az, hogy különlegesebb vagyok mint bárki? Miben lennék bárkinél is különlegesebb? Gondolom ha ezzel apáékhoz fordulnék, akkor őrültnek néznének és elmegyógyintézetbe dugnának. Erre pedig semmi szükségem, hisz van elég bajom nélkülük is.
- És mik a te alkud feltételei? - A szavak csak úgy kicsúsztak a számon. Eszem ágában sem volt őket kiejteni, de mint a villám csapás, olyan gyorsan, és hirtelen jöttek. A levegőben meglátszott a leheletem az egyre gyatrább hóesésben. Egyre kevesebb hópehely közeledett felénk fentről, mint ha csak a mozgás akarna megszűnni ezen a területen. Nincsenek emberek a parkban, nincsenek állatok sem. Én vagyok az egyetlen élőlény, és mások már elfutottak volna, ha a helyemben lennének. Azonban ahogy Annabell is mondta, más vagyok. Csupán azt nem tudom, hogy jó vagy rossz értelemben.
- Remek kérdés. Tudod, régen én is...
- Ne tereld a szót! - parancsoltam rá, és hangom élesebbre sikerült mint gondoltam. - Hallani akarom, hogy mi ez az egész körülöttem! Mostantól mindig el kell viseljelek a közelemben, vagy csak néha látlak ténylegesen?
- Nem leszek mindig a közeledben, hiszen Infinitus-ban nekem is vannak elintézni valóim, és ha megkérhetlek akkor ne kiabálj velem. Különben...
- Különben mi? Nem hiszem, hogy ennél lehet rosszabb az életem. Hiszen bolond vagyok. Biztos, hogy te nem, is létezel, csak a képzeletem játszadozik! - Hangosan kifújtam a levegőt a tüdőmből, és lassan lehunytam a szemem. Csak délelőtt érkeztem, de már akkor tudtam hogy ez lesz életem legrosszabb nyaralása. A rém álmok, és az a sejtelmes érzés mind igaz jelekre utalt. A múlt héten még egy egyszerű lány voltam, most pedig itt állok valami akármilyen lélekkel szemben, aki azt állítja, hogy egyek vagyunk...
- Nem vagy őrült, csak különleges! Büszkének kéne lenned magadra, hisz olyan halandó aki rendelkezett a látás képességével utoljára én voltam! Az pedig 25 évvel ezelőtt volt! - Most először igazi érzelmek halovány fátyla rajzolódott ki az arany hajú lány arcán. Szemében csalódottság árnya bujkált, és könnyeket csepegtetett szemeibe.
- Akkor halott vagy, és ha jól sejtem ismerted apáékat is. Vagy legalább a levélben ezt írtad. Liam, Louis. Ők a te barátaid voltak? - Közelebb léptem hozzá, és barátságosan kérdeztem. Azt hiszem talán megbánthattam a szavaimmal, pedig ez igazán nem állt szándékomban.
- Igen, tulajdonképpen az egyetlen barátaim egész életemben.
- És hol voltál az elmúlt 25 évben? - Bátorkodtam, hogy erre rákérdezzek e, de végül úgy döntöttem, hogy merész leszek.
- Ezt nem áll jogomban elmondani, azonban válaszolnék egy korábbi kérdésedre. Megtehetem? - Látszott rajt, hogy egy pillanatra eluralkodtak rajt az érzései, de már összeszedte magát. Bőre fehér árnyalata nem változott, azonban a könnyek felszívódtak a szeme sarkából. Újra megrendíthetetlen pillantással nézett rám, csak abban nem vagyok biztos, hogy tényleg igaz e rá a megrendíthetetlen jelző.
- Attól függ, hogy pontosan melyikre.
- Az alku feltételeit illető kérdésre.
- Hát persze. Erre vártam. - Halványan elmosolyodott, majd szólásra nyitotta a száját.
- Az én alkum annyiból áll, hogy van egy titok. Ezt a titkot édesapád, és a bácsikáid elrejtették előletek. Mármint előled, és a többi gyerek elől. Az lenne a dolgod, hogy rájössz arra, mi ez a titok.
- Csak ennyi? - Kicsit meglepődtem, de nem tartott sokáig.
- Még nem fejeztem be. Nos, mi után megfejtetted ezt a titkot, és az apád szemébe mondtad mindenki előtt hogy tudod, én segítek neked. Olyan módon, ahogy akarom, te pedig nem szólhatsz bele. - mondta határozottan - Rendben?
- Milyen titokról beszélsz? Apa soha nem titkolna el...
- Azt kérdeztem, hogy rendben? - Szavamba vágott, de meg tudtam érteni. Nem szeretem, ha ezt csinálják velem, azonban nem válaszoltam a kérdésére.
Teljes komolysággal fordultam az elmondottak felé, és még ötször elismételtem őket magamban. Összeszorítottam a számat és egyenesen a szemébe néztem. Azt mondta, hogy apa eltitkolt előlem valamit, pedig ez nem szokás a mi családunkban, és szerintem másokéban sem. Oka lehet annak, hogy nem mondta el de a kíváncsiság amit Annabell bennem ébresztett erős. Erősebb mint valaha volt.
- Ha kísértést akartál ébreszteni bennem, akkor sikerült, mert a válaszom igen. Feltéve, ha válaszolsz a kérdéseimre. - éreztem a lábamban a lépcsőn való borulásom utó érzéseit, éreztem, hogy az ujjaim majd le fagynak, és éreztem Annabell kifejezéstelen tekintetét is, mely most épp a környezetet pásztázta.
- Választ kapsz a kérdéseidre, de a véreddel kell esküdnöd. - Szeme megállapodott rajtam, én pedig magabiztosan léptem egyet felé.
- Bármit megteszek.
- Akkor gyere közelebb! - szólt, és elővett egy tőrt a köpenye alól. A fehér köpeny hosszú fehér ruhát takart, melyen arany színű, viktoriánus díszítés volt. A nyakában olyan jelet pillantottam meg, melyek a dobozban talált pólót is megmintázták. - Add a csuklód! - parancsolta, én pedig remegő kezem felé nyújtottam. Hirtelen kételkedés hasított belém, azonban gyorsan elűztem a kósza érzelmeket. - Esküszöl, hogy betartod az alku minden pontját, nem szeged meg azt, és hogy hű leszel hozzá?
Ajkamba haraptam. Nem vártam, hogy vérrel kell esküdni, és a gondolat, hogy egy kést éppen a csuklóm fölé helyeztek félelmetes volt, viszont azt mondtam igen. Ez a szó pedig nagy jelentéssel bír. Még pedig azzal, hogy nem hátrálhatok meg, már nem.
- Esküszöm. - amint kimondtam eme szavakat, Annabell a csuklómra helyezte a tőrét és egy furcsa jelet karcolt a bőrömbe. A határozott, és kecses vonalak mentén kicsordult vörös vérem, és cseppekben a fehér hóba hullott. Nem éreztem fájdalmat, inkább furcsán teltem meg energiával.
Lehetőség
2040. december 17., szombat 17:15
1. nap
Valerie és Angelica mögött gyalogoltam pár méterrel a Cannon Hill parkban. A hűvös téli szél borzolta a hajamat. A hó nagy pelyhekben hullt, ami arról árulkodott, hogy nem sokára eláll. Angie ezért akart eljönni most sétálni. Ki akarta élvezni azt, amiben már nem sokáig lesz részünk.
Nevetés hallatszott. Valerie gyengéden oldalba bökte a mellette lépdelő szőke lányt, és hirtelen felém fordult. Lenézően pillantott rám, mire én csak megvontam a vállam.
- Mi az? - Kérdeztem bambán. Talán azért néz rám így, mert lemaradtam mögöttük, vagy mert hiányol? Talán csak azt hiszi valami bánt...
- Furcsa vagy. - jelentette ki csípőre tett kézzel - Mi a baj?
Tekintetem a park köves járdájára szegeztem, és melléjük siettem. Közben Angie is észrevette, hogy mindenki eltűnt mellőle és Valerie mellé lépett. Barna hajának és szemének, tökéletes egyensúlyt kölcsönzött fekete kabátja. Szegecses, comb középig érő csizmát viselt szűk farmerrel. Sötét színeivel teljesen Angelica ellentéte volt. Ő vaj színű kabátot húzott, és ugyan ilyen színű csizmát. A hó itt-ott fehér színt kölcsönzött arany szőke hajának. Valamiért Annabell jutott az eszembe, és bár az ő vonásai élesebbek voltak mint Angie-nek, a hajuk egyformán pompázott. Régen bármit megadtam volna azért, hogy ilyen szőke hajam legyen.
- Nincs semmi baj. Nem tudom miről beszélsz. - Ez persze nem volt igaz. Gondolataim végig Annabell körül forogtak amíg sétáltunk. Minden amit mondott, és amit nem mondott, erős hatást gyakorolt rám.
- Jaj, ne hülyíts már! Nem most jöttünk le a falvédőről! - Mordult rám Angie.
- Figyelj Darcy - kezdett bele Valerie, és mellém lépett - régóta ismerjük egymást, és tudod hogy barátok vagyunk. Számíthatsz ránk, és bármit elmondhatsz nekünk. - Vállamra tette a kezét, és bíztatóan tekintett rám. Elmondjam nekik, hogy mit mondott Annabell? Hinni fognak nekem? - gondoltam.
- Tudom Valerie. Tudom, hogy számíthatok rátok, hiszen már rég óta barátok vagyunk. Az igazság az, hogy valami tényleg bánt...
- És elmondod mi az? - Lépett elém Angie.
Haboztam. Nem adhattam ki Annabellt. Ő megbízik bennem, azt hiszem. Bár ehhez is kétségek fűznek.
- Igazából, megígértem az illetőnek, hogy nem adom ki ezt a dolgot. Higgyétek el, én elmondanám, de nem lehet! - szomorúan néztem rájuk, és a halvány mosoly ami egyszer csak megjelent a lányok arcán boldogsággal töltött el. Nekem is felfelé kunkorodott a szám sarka. Ahogy egymásra néztünk, és felfogtuk hogy mind mosolygunk, elnevettük magunkat. - Na, gyertek ide! - mondtam, és megöleltük egymást. Igazi baráti ölelés volt, olyan amelyet csak az egymáshoz legközelebb álló emberek szoktak véghez vinni. Carrie és én is mindig így öleljük meg egymást. Ő a legjobb barátnőm, és az első neve még csak nem is Carrie, én folyton így szólítom. Rajtam kívül senki nem mondja ezt neki, ő pedig nem szól nekem emiatt. Carrie igazi neve Satrina Cher Garroway. Egy csodálatos ember. Külföldről származik, és hazájához köthetően magyarul, jelenlegi otthonához köthetően angolul, és az iskola miatt spanyolul beszél. Anyáéknak eleinte kétségeik voltak, hogy Carr rossz hatással van rám, de mikor bemutattam őket egymásnak, minden ilyen érzésük szertefoszlott. Apa járt már Magyarországon, és szerinte nagyon szép hely. Anya azonban aggódott miatta, hogy Carrie egy megszállott, aki csak a rosszra buzdítana. De nem így történt, sőt! Pont fordítva, mert én veszem rá őt, hogy minden féle hülyeségeket próbáljon ki, amik nem végződnek mindig jól.
A lányok lassan eltávolodtak tőlem, Angie pedig megborzongott. Összedörzsölte a tenyerét és kifújta a levegőt.
- Ti nem fáztok? - Kérdezte remegő hangon. Én csak elgondolkodva mértem fel a bennünket körülvevő hó födte tájat és rádöbbentem hogy tényleg hideg van. A lábam még mindig sajgott egy cseppet a lépcsőn leborulásom óta, de a gondolataim mindenről elterelték a figyelmemet. Még a fagyos levegőről, és a hulló hóról is.
- De igen. - felelte neki Angie, majd felém fordult - Vissza menjünk?
- Én biztosan visszamegyek! - Jelentette ki Miss Horan, és nagy léptekkel indult a park bejárata felé, ahonnan jöttünk.
- Azt hiszem vele megyek. Még a végén eltéved nekem! - Valerie utána nézett és már éppen indult is, mikor visszapillantott rám. - Te nem jössz?
- Nem, én még maradok ha nem bánod. Otthon találkozunk! - Elmosolyodtam, ő pedig a fejét kezdte ingatni. Lehet hogy Valerie Malik egy igazi dívának nézett ki, de a barátaihoz mindig hű és jó maradt.
Csak álltam, és figyeltem a két egyre távolodó lány alakját. A szakadó hóban már csak a halvány körvonalaik látszódtak. Sóhajtottam és megfordultam, hogy tovább induljak. Minden lépésem alatt csikorgott a hó. Még ha csendben is akartam volna haladni, akkor sem sikerült volna. Gondolataimba merültem, és ismét Annabellre gondoltam. A lány csapzott külsejére, és arra ahogy egyszer csak megváltozott a haja. Ez pedig akkor következett mikor én megnyugodtam. Furcsa egybeesés lenne, de ez biztos nem csak véletlen. Valami köze lehet a nyaklánchoz. Akaratlanul is a mellkasomhoz kaptam, amin ott pihent a maga hideg tapintásával az öt ágú csillagos lánc. Amióta csak rajtam van, furán érzem magam. Nem tudom mi teszi, vagy hogyan de így van...
- Min gondolkodsz annyira? - Kérdezte egy furcsán ismerős, de nem kellemes hang. Az egyik fa mögül jött. Ijedten megtorpantam és elfordítottam az arcom a hang irányába. A fehér havon, egy köpenyes alak lépdelt felém közeledve. Arany tincsei kibuktak a csukja alól, mely teljesen eltakarta a lány arcát. Hangja édes volt, és kellemesen csengett. Fehér, földig érő köpenyt viselt, mely olyan hosszú volt, hogy egy részét maga után húzta. Mikor megállt hátraejtette a csuklyát és sejtésem beigazolódott. A két fa között ott állt egy lány, még pedig nem is akár kicsoda.
Annabell.
Bőre sápadt volt, haja viszont rémisztően csillogott az ezüstös fényben. Mosolygott rám, de ez nem egy kellemes, vagy bájos mosoly volt. Inkább ijesztő, és lesújtó.
- Annabell. - Suttogtam és közelebb lépett.
- Mondd, kedvesem. - Felelte némiképp kedvesen.
- Miért jöttél? Mikor nemrég találkoztunk eltűntél a szobámból. Lehet hogy egy órája volt csak, de eltűntél. - Zavarodott voltam. A lány mostanra teljesen megváltozott. Tiszta volt, és gyönyörű. Kedvem támadt irigykedni rá.
- Azt hitted talán, hogy sosem jövök vissza hozzád? Ugyan Darcy! Ennél még neked is okosabbnak kellett volna lenned. - legyintett a kezével és elindult felém. Én rémülten hátrálni kezdtem, azonban megbotlottam és hátraestem. A hóban kúszva próbáltam távolodni, viszont ő gyorsabb volt és előttem termett. - Nem kell félned! Nem bánthatlak.
- Akkor meg mit akarsz, ha nem bántani? - Suttogtam a rémülettől remegő hangomon.
- Válaszokat akarok neked adni Darcy. Olyan kérdésekre, melyekre senki más nem tud válaszolni, vagy csak nem akar. Akár el is kezdhetnéd feltenni őket, de persze csak akkor ha adsz is érte valamit. A mai világban már semmi nincs ingen. - Harsányan felkacagott és kinyújtotta felém az egyik kezét, hogy felsegítsen. Én csak meredtem rá.
- Mit akarsz tőlem?
- Elmondom, de csak akkor ha most szépen felállsz. Tudnod kell, hogy nem sokszor nyújtok segítőkezet másoknak, és ha nyújtok, akkor hasznos elfogadni. - Kipirosodott kezem kinyújtottam felé, és ő felhúzott a földről.
- Mit szeretnél a válaszokért cserébe Annabell?
- Van számodra egy alkum...
Drága olvasóim!
Nagyon köszönök nektek minden kommentet, dicséretet és a felvilágosítást az emberi lustaságról! :) Az különösen tetszett. További véleményeket is szívesen fogadok a mostani fejezetről.
Meghoztam nektek az új részt, és nagyon sajnálom a nagy kihagyást de ígérem hogy a téli szünetben gyakrabban hozom majd a részeket, valamint remélhetőleg minden hétvégén megörvendeztetlek majd titeket.
Ráadásul, decemberre terveztem is egy új blogot, ami ezzel komoly kapcsolatban lesz, ugyan is Darcy legjobb barát nőjének a téli élményeit fogja bemutatni. Róla ebben a részben megtudtatok néhány dolgot, és elárulom hogy Annabell őt is elég jól megbolygatja majd, hasonlóan mágikusan, de nem akarom lelőni a poént. Erről majd még tájékoztatlak benneteket részletesebben.
Addig is, jó olvasást!! :D
xx Esther
Kérdések lavinája
2040. december 17., szombat 16:36
1. nap
- Styles vagy? - Nézett rám az ismeretlen lány, és az arca olyan fehérre fakult, mint az ablakon túl hulló hó. Ijedtebbnek tűnt mint én, pedig nekem volt nagyobb jogom félni tőle. Végül is, nem én jelentem meg az ő szobájában vad idegenként, és nem én kérdezősködtem tőle úgy, hogy még a nevemet sem árultam el.
Csak bámultam rá, és ugyan úgy rám. Egyikünk sem tudta, hogy mit szóljon. Valami őt is megrázta velem kapcsolatban, de eddig csak a nevem árultam el neki, talán azzal van valami probléma? Leszállt közénk a kínos csend, mint a köd, hűvös őszi éjszakákon. Most már csak a semmit bámulta, és gondolkozott, amíg én még egyszer végigmértem a hívatlan látogatót. Megvoltam ezzel, és úgy döntöttem hogy véget vetek a hallgatásnak. Leszedtem magamról a takarót, és leültem az ágy szélére. Tekintetem a padlóra szegeztem, és úgy folytattam.
- Mi a baj? - Kérdeztem tőle, mire csak megrázta a fejét és közelebb lépett.
- Semmi, csak tudod most hogy alaposan megnéztelek, annyira hasonlítasz Harryre. - felelte, én pedig összerázkódtam ahogy kimondta apa nevét. Úgy tűnik ismeri, vagy inkább ismerte őt. De az utóbbi csak akkor igaz, ha az, akinek gondolom. - Nem tudod ki vagyok, igaz? Sosem mesélt rólam. - Halványan elmosolyodott, és egy pillanatra ő is a földet nézte. Hangjában csengett a remény, de ott volt benn a kétség is.
- Nem, nem tudom ki vagy. De van egy halvány sejtésem. - Üres tekintettel néztem a parkettát, azonban most rá emeltem a szemem. Valami megváltozott rajta, mint ha a haja már nem lenne olyan csapzott. Kisimult, és csillogott a kintről beáramló fehér fénytől. A színe is más volt, a sötét, barna tincsek, most aranyló szőkén ragyogtak az ezüstös fényben. Elkápráztató látvány volt, most már csak egy halvány arany-fehér báli ruha kellett volna és angyalnak is nevezhette volna magát, akkor is elhittem volna.
- Mi a sejtésed? - Jött az egyszerű kérdés, halkan, szinte mintha suttogás lett volna.
- Te vagy Annabell Storn? - néztem kérdően rá. Válasza csak egy magabiztos, de szomorú mosoly volt. Igennek vettem, de szerettem volna a szájából hallani a választ. Azt, ahogy kimondja a saját nevét, valamint azt, hogy hogyan kerül ide mikor már 25 éve halott. - Kérlek, mondd ki!
- Azt, hogy ki vagyok?
- Igen, a saját szádból akarom hallani a választ. Nem tudom miért, de ezt szeretném. - Hangom határozott volt, és magabiztos.
- Jó. - felelte, és a hangja éles volt mint a penge - A nevem Annabell Storn, és a szomszéd házban laktam 25 évvel ezelőtt.
- De akkor hogy lehetsz itt? Hogy kerültél az én szobámba? Mi késztetett arra, hogy ide gyere, és miért pont hozzám? Te halott vagy, már 25 éve! - Már nem bírtam ki ülve, és muszáj volt felállnom ültő helyemből. A kérdések továbbra is a fejemben lebegtek, válaszra várva és most itt volt a lehetőség arra, hogy megkapjam azokat a válaszokat.
- Nem vagyok itt, és nem élek, mint ahogy azt már említetted az előbb. A magyarázat a jelenlétemre az a nyaklánc. - Mutató ujját rám szegezte, és én nem értem mire mutogat. Aztán megéreztem a mellkasomon valami hideget, és egyből tudtam mire mutogat. A nyaklánc ott lógott a nyakamban, és mindannak ellenére, hogy már vagy 10 perce ott lógott, még mindig hideg volt, és ezt félelmetesnek véltem. Ijedten kaptam hozzá, és tapogattam meg. Tényleg nem képzelődtem, még akkor sem ha eleinte abban reménykedtem.
- Hogyan került a nyakamba? Hiszen a földre esett! - Tiltakoztam reménytelenül, és a kapcsához nyúltam, de amint megéreztem, hogy nincs neki, riadtan meredtem Annabellre. Kapkodtam a levegőt.
- A nyaklánc hozzáfűződik az idézőhöz. Ez esetben ez te vagy. - Higgadt volt és most már mindkét keze a teste mellett lógott.
- Milyen idéző?
- Elmagyarázhatom neked, mi az az idéző, vagy hogy miért vagy arra képes hogy láss engem. Azonban a válaszokhoz meg kell nyugodnod, mert ha nem nyugszol meg, akkor olyan dolognak leszel a része amit még csak nem is értesz. - tisztázótlan volt előttem, hogy ő miért ilyen nyugodt, és mit akar elmagyarázni. Minek vagyok én a része? - Képes vagy megnyugodni, és leülni velem?
- Igen. - Magamra erőltettem egy nyugodtabb hangnemet, és higgadtan néztem rá.
- Akkor mit szólnál hozzá, ha mondjuk... - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen kopogás hallatszott az ajtón, és egy kedves hangot hallottam meg az ajtó mögül.
- Darcy! Bejöhetek? - szólt Angelica az ajtó mögül. Én ijedten néztem Annabellre, aki még mindig nyugodt volt, de látszott az arcán hogy meglepődött.
- Nem lát senki, rajtad kívül. - jelentette ki - Csak nyugodtan. - Mosolygott, mire én megnyugodtam.
- Gyere be Angie! - Kiáltottam, és az ajtó már nyílt is, az mögül pedig Angelica bukkant elő. Farmert viselt csizmával, és egy fehér, nyomott mintás pólóval. Ezt a szettet egy fekete bőr dzseki egészítette ki.
- Szia! - kisugárzása mint mindig, most is jobb kedvre derített. Olyan pozitivitás sugárzott minden léptéből, hogy az már szinte fájdalmas volt. - Bocs ha zavarok, csak azt akarom megkérdezni, hogy van e kedved eljönni egy kicsit sétálni. Tudod, most esik a hó és ilyen ritka szép időben ez csodának számít. - Száját hatalmas mosolyra húzta, és én is követtem a példáját. De hogy mit értett "ritka szép idő" alatt, nem tudom. Hiszen borzasztóan hideg lehet odakint, és a szél ezt csak még jobban fokozza. Vonakodtam, de ha jobban belegondolok, még is el kellene mennem vele, hisz ki kéne szellőztetnem a fejemet.
- Nem zavarsz, és elmehetünk, ha gondolod. Menj, kerítsd elő Valerie-t, és indulhatunk is!
- Rendben! Valerie is jön? - Arcán döbbenetet véltem felfedezni, arcát pedig megdöntötte balra. Be kell valljam, hogy Angelica nem a legokosabb lány akit ismerek, ezek a jelzők inkább Kate-re vezethetők vissza. De szeretem Angie-t, és barátnőmnek tartom.
- Hát persze, csak szólj neki! Oké? - arcomon továbbra is ott volt a mosoly, és amint rájött miről beszélek, azonnal vad bólogatásba kezdett és ő is mosolygott.
- Oké! Akkor lent megvárunk téged! - Kivonult az ajtón, és hallottam szegecses csizmájának kopogását a lépcsőn. Ismét Annabell felé fordultam aki az ajtót nézte, és gyanítom azon tanakodott hogy ki lehetett ez a lány.
- Ő ki volt? - Tekintett rám végül érdeklődve.
- Angelica Horan.
- Niall lánya. - Döbbent rá Annabell, és mosolyra húzta a száját.
- Honnan ismered Niall bácsit? Na meg persze apát? - Tettem fel a döntő jellegű kérdést, Annabell arca pedig fagyos lett, mint a jég.
Sziasztok!
Remélem tetszett mindenkinek az új rész, mert nagy örömöt jelentett nekem megírni. Örömömben pedig szeretném ha ti is osztoznátok. :)
Azonban szeretném megkérdezni tőletek, hogy olvassátok a blogot? Csak mert nagyon kevés komment érkezik, ez pedig elbizonytalanít engem. :(
Ezzel persze senkit nem akarok arra ráerőszakolni, hogy kommentljen, meg hasonlók, csak nem tudom van e értelme tényleg folytatni, mert ha összesen 3-an olvassátok, akkor abbahagyom...
Csak ennyit szerettem volna közölni veletek. :D
xx Esther
U.i.: Tényleg csúnya a fejléc??? :O
Annabell
2040. december 17., szombat 15:36
1. nap
Eddig el sem tudtam képzelni, hogy hány kérdés merülhet fel egy lányban, ha csupán 4 percre is hunyja le a szemét valami hát borzongató dolog után. Most viszont pontosan tudom rá a választ, ami egyenlő a végtelennel. Millió kérdés a fejemben és nulla válasz rájuk. Kavargó gondolatok, másodpercenként felmerülő kérdések, majd kiugró szív és fejfájás ami az elmúlt 4 perc alatt kínozott. Mit tehetnék én? Annabell Storn egy lány volt, és azok alapján amit papírra vetett ismerte a bácsikáimat és az apámat is. Azt az apát akitől ha megkérdezném, hogy ki volt ez a lány azt mondaná nem tudja. Hazudna nekem, pedig ez nem volt tisztességes a mi családunkban, nem hazudunk egymásnak, sem pedig magunknak...
1. nap
Eddig el sem tudtam képzelni, hogy hány kérdés merülhet fel egy lányban, ha csupán 4 percre is hunyja le a szemét valami hát borzongató dolog után. Most viszont pontosan tudom rá a választ, ami egyenlő a végtelennel. Millió kérdés a fejemben és nulla válasz rájuk. Kavargó gondolatok, másodpercenként felmerülő kérdések, majd kiugró szív és fejfájás ami az elmúlt 4 perc alatt kínozott. Mit tehetnék én? Annabell Storn egy lány volt, és azok alapján amit papírra vetett ismerte a bácsikáimat és az apámat is. Azt az apát akitől ha megkérdezném, hogy ki volt ez a lány azt mondaná nem tudja. Hazudna nekem, pedig ez nem volt tisztességes a mi családunkban, nem hazudunk egymásnak, sem pedig magunknak...
Ahogy lehunyt szemem feltárult,
megpillantottam a plafont és nagyon melegem volt, pedig a fűtést
csak egy órája kapcsolta fel Niall bácsi. Nem aludtam a földön,
csak pár percig pihentem rajt, és elgondolkodtam. A levélen, a
papírokon. Ez a lány tudott valamit, amit én nem tudtam. Valami
olyat, amit csak apáék tudnak és amit eltitkoltak előlünk.
Mindenki elől. Jake elől, Kate elől, Valerie elől, Olivia elől,
Lucas elől, Harry elől és még tudnám sorolni a tudatlanok
névsorát. Felálltam és sétálgatni kezdtem a szobában. A
halvány, szürke fény megcsillogtatta a világos parkettát, a
nárciszok harsányan illatozva, mozdulatlanul álltak továbbra is a
vázában. A beépített szekrény kivett hátulja még mindig a
szoba közepén díszelgett, én pedig sokszor megkerülvén
köröztem. Megtorpantam, és csak bámultam a semmibe. Tekintetem
azonban lassan az ablakra siklott. Odakint láttam a fák lombját,
azokon túl pedig a vékony hó réteggel borított gyepet. Nem
látszott a zöld színe, csupán a rászitált hó, azonban miután
alaposabban szem ügyre vettem, megláttam pár kibukó fűszálat.
Szám mosolyra húztam, mert egyedül volt. Egyedül, akárcsak én
ezekkel az információkkal azok közül, akik alig tudnak belőlük
valamit.
A következő pillanatban a szemem a
vas ládára vándorolt, és a levélre, amely mellé hullott. Leültem
elé, és eszembe jutott mit írt Annabell a levélbe. Azt állt
benne, hogy van még benn egy bársony tasak és egy tőr. Kíváncsivá
tett most, ahogy visszagondoltam rá, ezért egy mély levegőt
vettem és újra a doboz felé nyúltam. Kivettem az öt naplót,
amely régen még apáé és a bácsikáimé volt, aztán haladtam
tovább. Volt benne egy mintás póló is, melyen
boszorkány szimbólumokat véltem felfedezni. Érdekessége az volt,
hogy amint megfordítottam, ugyan azok a minták voltak rajta, mint
az elején. A derék résznél keskeny vér vörös szalag fogta
körbe, fekete alapszínükön pedig átütött az arany színű
minta. Mély V alakú kivágása volt, ujjai pedig háromnegyedesek
voltak, végükön varrott csík után kiszélesedtek. Talán
Annabell csak elfelejtette említeni, hogy beletette a felsőt is
vagy ezt a levél megírása után rakta bele? Minden esetre is,
egyszer biztos hasznát veszi majd.
A póló után, megláttam egymás
mellett heverni a bársony tokot, és a bőr tokot is. Mindegyikben
volt valami rejtélyes, titokzatos, de félelmetes is. Díszítésük
a pólóéval egyezett, így irányítottak magukra az emberek
tekintetét. Melyiket nyissam ki először?
Amint feltettem magamban a kérdést,
az ablakon beáramló fény hirtelen elgyengült. Megremegett,
akárcsak a kezem ahogy a bársony tokban rejlő tárgy után akartam
nyúlni. Gyanúsnak találtam de nem foglalkoztam vele. A kíváncsiság
hajt, és ha nem teszek eleget neki, akkor megemészt.
Végül minden porcikámmal
megpróbáltam a tasakra koncentrálni, és kivettem a helyéről.
Egy porszem sem éktelenkedett rajta, azonban a vörös bársony
csordultig volt díszítve arany színű jelképekkel. Tartalma nem
volt nehéz, szinte már kezdtem elhinni hogy semmi nincs benne, de
az érintésére már nem voltak kétségeim a tartalmával
kapcsolatban. Ahogy tapogattam, kezem valami égető érzés
csiklandozta, nem voltam biztos hogy jó ötlet de muszáj volt
kinyitnom.
Kigomboltam a finom bársonyt, és
fejre állítottam. Nem tudtam pontosan mi lehet benne, de valami azt
súgta legbelül, hogy nagyon rosszul cselekszem. A gravitáció
következtében a tasakból egy nyaklánc hullott a földre, felfedve
ezzel kilétét. Ahogy a földön koppant, megpillanthattam a medált,
amely minden díszét jelentette. Egyébként csak egy sima lánc
volt ezüstből. Azonban a medál nagyon különlegesen nézett ki.
Vonzotta a tekintetet de amint ránéztél meg is bántad. Én így
voltam ezzel. Egy öt ágú csillagot jelképezett, amit egy sárkány
font keresztül. Pikkelyei egyenként voltak ráillesztve, így
láthatóvá vált, milyen alaposan dolgoztak rajta. Még sosem
láttam azelőtt ehhez foghatót, nem csak a kinézete miatt, hanem
amiatt is hogy valami meghatározhatatlanul különleges erő
sugárzott belőle. Valami félelmetes, és olyan amitől minden apró
szőr szál felállt a hátamon.
Felugrottam a helyemről, amint földet
ért, és hátrálni kezdtem. A levegő lehűlt a szobában, és
komor sötétség keletkezett. Kifújtam a levegőt, leheletem pedig
nyomot hagyott a levegőben. Negatív energiák futkostak a falon, és
árnyakat láttam a szemem sarkából a falon táncolni. Semmi nem
volt ott, de mintha még is lett volna. A hideg levegő végigfutott
a hátamon, de én csak a medált tudtam nézni. Semmi másra nem
voltam képes, mint azt figyelni. A bútorok mind e közben
sötétebbnek tűntek mint egy komor téli éjszaka, a nárciszok
szirmai pedig mintha megfagytak volna, talán még dideregtek is?
Anélkül hogy szerettem volna,
megindultam a lánc felé, ami továbbra is a földön hevert, tőlem
legalább két méter távolságra. Közelebb érve hozzá, egyre
jobban kezdtem fázni. Arcom kipirosodott, szám pedig kiszáradt.
Nyelni is alig tudtam de lassú lépteim fokozatossá tették a
levegő változását, és ez valamennyire segített. Mikor elé
értem leguggoltam, és remegő kezem közelített felé. Úgy
éreztem magam, mint ha nem is én lennék, mint ha valami más
irányítana. A medál mágnesként húzta maga felé remegő
kezeimet amíg el nem érték. Amint ez megtörtént elöntött a
vágy. Szemeim előtt soha nem látott kép kockák futottak végig.
Jobbra-balra ingattam a fejem, nagyon lassan, amíg le nem hunytam a
szemeimet. A nyaklánc a kezemben volt, azonban amint lezárult a
szemhéjam kiesett a kezemből. Dőlni kezdtem, amíg el nem értem a
földet és be nem vágtam az oldalam. A fájdalom az érintett
pontba nyílalt, azonban nem volt időm, hogy reagáljak rá...
Mikor újra magamhoz tértem az ágyon
feküdtem. Fogalmam sem volt arról, hogy hogy kerültem fel az
ágyamra, de az biztos hogy rajta feküdtem, és az ablakon át
észrevettem hogy esik ott kint a hó. Felültem, és végigvezettem
a tekintetem a szoba minden szegletén. Eleinte semmit nem vettem
észre, de aztán a beépített szekrényből egy alak lépett elő.
Eleinte azt hittem hogy Valerie, de aztán amint felém fordította
az arcát, egyből rájöttem, hogy ez nem ő. Ennek a lánynak is
fekete haja volt, de nagyon nyúzottan nézett ki. Szemei körül
enyhén füstös, elkenődött szem festék volt észrevehető, arca
pedig gömbölyded volt. Haja csapzott, ruházata nem hasonlított
semmihez amit eddig láttam, bár valahonnan ismerős volt a stílusa.
Talán anya egyik fiatalkori fényképéről volt ismerős? Nem
voltam benne biztos, de amint észrevettem sikítani akartam, a szó
azonban a torkomon akadt.
Hirtelen az jutott eszembe hogy apáról
soha nem láttam fiatal kori fényképeket. Szinte semmit, soha nem
mesélt nekem a múltjáról...
Szám továbbra is nyitva volt, és
valami hangtalan visítás hagyta el. A lány rámosolygott, én
pedig a fal felé kezdtem mászni az ágyon ülve. Egész testével
felém fordult, és lassan lépkedett. Szinte már nézni is kínzás
volt.
- Nyugodj meg! Semmi bajod nem fog esni
ha rajtam áll. - mondta boldogan, és megtorpant - Hogy hívnak?
Egy pillanatra haboztam, és csak
tátogtam, de végül remegő hanggal feleltem. - A nevem Darcy.
- Megtudhatom azt is, hogy milyen Darcy?
- Styles. - feleltem kurtán és nagyot
nyeltem. Az előttem álló személy hangja tele volt élettel és
maga biztossággal. Ahhoz képest pedig hogy milyen nyúzottnak tűnt,
még szép is volt... Csodaszép. - Te ki vagy?
Sziasztok!
Csak szeretném jelezni, hogy az utóbbi időben nem írtam új részt, és sajnálom. :( Azonban ma belelendültem az írásba és megígérem, hogy holnap megkapjátok amire vártok! Amint azt eddig észrevettétek, lett egy új menüpontom a Blogverseny névvel, ami csak addig lesz látható amíg meg nem történik az eredményhirdetés. A jelentkezési határidő november 11-e, a végeredmény kihirdetése pedig még kilátástalan. Nem állítok semmit, amíg nem biztos.
Ahogy pedig azt már említettem, holnap új rész!
Köszönöm, hogy meghalgattatok. :)
Sziasztok!
Meghökkentő valóság
2040. december 17., szombat 15:03
1. nap
1. nap
Az ebéd nagyon jól eltelt. Mindenki
fantasztikusan érezte magát közben. Sokat nevettem együtt a
többiekkel, mikor felidéztük az együtt átélt élményeinket.
Persze közben folyton az órára vetettem másodperces
pillantásokat, mert rám a padláson várt valami nagyon érdekes
dolog, ami egy folytában a fejemben volt. Legszívesebben folyton
rohantam volna felfelé a lépcsőn, hogy végre kinyithassam a
ládát, azonban valaki folyton belekezdett valamibe, mikor épp
végeztünk volna, így csak húzták az időt és vele együtt az
idegeimet is. Már nem bírtam tovább, így a nagy beszélgetések
közben ugyan, de muszáj volt elmennem.
- Apa? - Szóltam épp társalgó
édesapám felé, aki felém kapta a fejét és rám mosolygott.
- Igen Darcy.
- Elmehetnék? Csak mert még nem
végeztem a kipakolással sem és... - Hangom elcsuklott, mert eddig
mindig azt mondták hogy az asztaltól távozni nem illik, amíg nem
fejezte be mindenki az evést. Apa egy percre elgondolkodott amíg a
többiek a háttérben beszélgettek, de aztán válaszolt a
kérdésemre.
- Menj csak szívem. - Válaszolt végül,
én pedig felpattantam és mellé sétáltam. Nyomtam egy puszit az
arcára és elindultam fel a lépcsőn. Éreztem a hátamon néhány
kérdő pillantást, de nem foglalkoztam velük. Végül is ez egy
szabad ország.
Ahogy egyre gyorsabban szedtem a lábam
a ház szintjeit összekötő lépcsőkön, egyre inkább kezdtem
izgatott lenni. Szívem majd kiugrott a helyéről és már a lábam
elé sem néztem. Talán ez lehet az oka annak, hogy a negyedik
szintre vezető lépcsőn egyszerűen eleste. Illetve inkább
leestem.
Mikor elterültem a harmadik emeleten
éles fájdalom hatolt a térdembe. Odakaptam, és lábaim szorosan
öleltem magamhoz. A fájdalom elöntötte egész testem és könny
csordult ki a szememből. Nem hiszem hogy bárki meghallotta volna
odalent a kis „balesetem”, mert nem keltettem nagy hangzavart.
Zöld szememből csak folytak a könnyek, a hajam pedig szerteszét
volt hullva a lábam, és a hátam között. Nem tudtam mitévő
legyek, de ha szólok akkor felvisznek a szobámba és meglátják a
rejtegetni valóm, ezért inkább megpróbáltam lábra állni, hátha
sikerül. Ahogy kezemmel felnyomtam magam a földről, még jobban
kezdett fájni mindenem. Úgy éreztem, hogy a lábaim letörnek a
helyükről, én meg a földre zuhanok. De elég erős vagyok ahhoz,
hogy ez ne történjen meg. Pont ezért megragadtam a korlátot és
fájó lábakkal meg háttal ugyan, de felküzdöttem magam a
negyedikre. Innen pedig már csak egy ugyan ilyen hosszúságú
lépcső választ el új szobámtól.
Megpróbáltam egy számomra
legkényelmesebb pózt találni, hogy hogyan jussak el a lépcsőig
és azon fel, hogy legkevésbé fájjanak a végtagjaim. Lehet, hogy
holnapra sántítani fogok, de nekem akkor is megéri. A földön
kúszva értem el a lépcsőt, amin most inkább ülve haladtam
felfelé. Mikor már az utolsó lépcsőfokokat láttam, egy mosoly
ült ki az arcomra a bennem keringő fájdalom ellenére is.
Szenvedtem ehhez nem fért kétség, de amint megéreztem magam alatt
a rövid folyosó hideg csempéit megkönnyebbültem. Szerettem
volna, ha tényleg igaz lenne hogy fenn vagyok. Ha nem kéne megint
felküzdenem magam valamin, ha végre az ágyamban fekhetnék. De
ahhoz hogy az ágyamba fekhessek fel kell állnom, ami ebben a
percben nem biztos, hogy menni fog.
Egy kevés heverészés után a hideg
földön, a múló fájdalommal együtt tápászkodtam fel, és
indultam el a szobámba. Szerencsére nem kellett sok, csupán két
lépés hogy benyithassak a szürke falak közé, és elmerülhessek
a fekete-fehér festményekben amelyek a falon voltak. Sophia néni
festette őket, még mikor először szakítottak Liam bácsival.
Mindig mondta, hogy nagyon megbánta és soha nem fogja elfelejteni a
bácsikámat. Az ex barátjával csalta meg, de öt év után újra
képesek voltak egymással normális hangnemben beszélni, nem pedig
sírni vagy kiabálni. Ezt apa mesélte nekem pár évvel ezelőtt.
Szíven ütött a történetük, és az hogy az alatt az öt év
alatt Sophia néni több mint 200 képet megfestett. Még
belegondolni is bonyolult, de ha volt inspirációja akkor érthető...
Lassan ugyan, de végül elértem az
ágyam előtt heverő dobozig és letelepedve elé bámulni kezdtem.
Vajon mit rejthet? Régi ékszereket, szerelmes leveleket, könyveket?
Nem tudom, még nem tudom. Elővettem nemrég a zsebembe csúsztatott
kis, mintás kulcsot és a zárba csúsztattam. Lassan fordult, és
még a lakat elemeinek a kattogását is hallani lehetett. Lassan
vettem a levegőt, és megpróbáltam minden erőmmel az előttem
lévő tárgyra koncentrálni. Nem tudhattam mi vár rám, és akár
még az is lehet, hogy azért nem lepték meg kívülről a pókok,
mert éppen benne vannak. Fel kell készülnöm a legrosszabbakra is.
A lakat kinyílt, és az eddig szilárdan magában tartó titkot
elárulván hullott alább. Remegő ajkakkal vettem le a díszes
lakatot a helyéről, és ejtettem a földre. Félrehajtottam a
sárkányokkal díszített vas darabot, mely még nagyobb biztonságban
tartotta a láda tartalmát. A fekete fa, amelyből az egész láda
készült, és amelyet sötétszürke vas tartott össze, most lassan
felemelkedett. Egész testem összerándult a jelenet láttán és a
kezem is beleremegett, ahogy felhajtottam a tetejét.
Ami a szemem elé tárult, egyenlőre
unalmasnak tűnt, hisz csak papír darabokat láttam. Kézzel voltak
írva, és ahogy a kezembe véve őket alaposabban megnéztem mindet,
nagyon kitűnővé váltak rajtuk a víz cseppek. Bár lehet hogy
inkább könnycseppek voltak? Réginek tűntek, az oldaluk nem
mesterségesen volt elkészítve. Inkább úgy néztek ki, mintha
megégtek volna. Érdeklődő tekintettel, és egyre több
kíváncsisággal tettem le magam mellé a papírokat és haladtam
tovább a láda feltárásával. A papírok alatt már inkább volt
különlegesebb a helyzet. Volt még benn 5 vékonyabb könyv, vagy
talán napló, egy kis tasak, rajz füzetek, és egy levél. Először
a levelet vettem ki, mert lehet annak szól aki megtalálja a
dolgait. Kibontottam a viasszal lezárt borítékot, amelyben azonban
már egy hófehér, tégla lap alakú lap rejtőzött, a jobb felső
sarokban a következő dátummal:
2016. október 13.
Kedves Idegen!
Ha megtaláltad ezt a
ládát, annak nyomós okai vannak. Nem gondoltam volna hogy valaha
bárki is ki fogja tudni nyitni egyszer a fiók legalsó rekeszét,
de most nem ez a lényeg.
Az én nevem Annabell
Storn, és azon a dátumon, amelynek időpontján eme levelet írtam
ebben a helységben éltem mindennapjaimat. Ennek pedig a következő
az oka:
Édesanyám szegény
családból származott, és apám halála után nem volt pénze arra
hogy eltartson engem, sem pedig magát. 37 évesen került a halál
kapuja elé, amelyen be is lépett, én ekkor 19 éves voltam. Nem
sokkal a halála előtt igen jó viszonyba kerültem az egyik
szomszéd fiúval aki, nemrég oszlatta fel a barátaival a bandáját.
Nagy hírnévre tettek szert abban a 6 évben, amely alatt együtt
zenéltek de azt állították annak már vége. Az utolsó szálak
elsimítása miatt vették meg ezt a hazát, pár hónappal ezelőtt.
Mindannyian itt laktak.
Az a fiú, akit én
nagyon megszerettem volt Liam Payne. Kedves volt ő, és a barátai
is. Anyám halála után pedig felajánlották nekem a padlás teret,
hogy ha szeretném ott lakhatok. Eleinte normális szobába akartak
költöztetni, de én még a padlást is vonakodva fogadtam el tőlük.
Erős, baráti kötelék
alakult ki köztem és a fiúk közt. Semmi többet nem éreztem
egyikük iránt sem, pláne hogy legtöbbjüknek volt barát nője.
Néhányuk rossz szemmel is nézte az itt létemet. Csupán Perrie
volt kivétel. Mondjuk Louis barát nője nem is járt hozzánk, mert
dolgoznia kellett. Inkább Louis ment el hozzá hétvégente. De a
többiek nem szerettek. Nem is akartam, hogy szeressenek.
Végül aztán 3 hónap
alatt a szálak kezdtek megoldódni és a fiúknak már nagyon
honvágya volt. Megértettem őket, ezért elmegyek. A három hónap
ugyanis most, nemrég telt le, én pedig útba kerültem. A
boldogságuk útjába, mivel miattam nem akarnak haza menni. Nem
akarok nekik fájdalmakat okozni de mindenkinek jobb lesz ha én
eltűnök a föld színéről.
A legfontosabb dolgaim
rejtettem ebbe a ládába, mely a boszorkányság legfőbb jelképeit
viseli. Egyes emberek szerint ezek a szimbólumok megvédik a
tárgyakat a gonosz erőktől és minden fertőzéstől. Ha nem lepi
meg minden bogár akkor még igazat is mondtak. A rajzokat én
készítettem, a leveleket én írtam de nem volt merszem átadni
őket. A tőr, ami egy bőr tokban lapul a láda alján édesanyám
egyetlen hagyatéka reám. A bársony tasak viszont egy nagyon
különleges dolgot rejt. Valamit, ami megváltoztat hatja az egész
életed. Valamit, ami meg is fogja változtatni az egész életed.
Az egyetlen ami nem
hozzám tartozik az az öt napló. Ezt a fiúktól csentem el még
pár nappal ezelőtt. Remélem nem bántja majd őket nagyon. Olvasd
őket figyelmesen! Minden részletre ügyelj, és ami a legfontosabb,
fektess nagy hangsúlyt a nevek elolvasására, hiszen még nagy
meglepetés is érhet ha az vagy akire gondolok...
Sok sikert kívánok
minden titok felkutatásához, mert van egy olyan érzésem semmit
nem tudsz valamiről, amiről kéne. Pusztán egy jó tanács: Válj
eggyé a titkokkal, és csak aztán oldd meg őket! Képzeld magad a
másik helyébe, és csak aztán cselekedj!
Szeretettel:
Annabell
Ahogy
végigolvastam eme sorokat a hideg futkosott a hátamon.
- Már
tudom ki Annabell és hogy miért lakott itt, de milyen Liamről
beszélt? Mert én csupán egyet ismerek, és ha az a Liam akiről ő
beszélt, az a Liam akit én ismerek, akkor most sokkot kaptam. Ez a
lány már halott, de 2016-ban vették apáék a házat. Abban az
évben Perrie együtt volt Zayn bácsival és az a Louis, akit...
akkor... ő ismert... az... az én mostani bácsikám. - csak meredtem a
papírra, és minden leírt sorra, minden névre. Nem tudom hogy
szabad e hinnem. - Ez a lány leírt ide valamit de nem biztos hogy
igazak! Lehet hogy csak hazudni akart! De honnan tudta hogy valaki
valaha meg találja a dolgait?! Miért hazudott volna?! Nem tudom mi
tévő legyek.
Hátraestem
a földön és gondolkodni kezdtem. Újra a kezembe vettem a levelet
és még vagy hatszor elolvastam amíg leesett. Neki van igaza...
Ebédidő
2040. december 17., szombat 13:28
1. nap
1. nap
A gyűlő adrenalinnal az ereimben kukkantottam be a két fal közé, ahol egy tárgyat véltem felfedezni. Mégpedig egy ládát. Nem volt nagy, olyan közepes méretű lehetett. Portól és pókhálótól teljesen mentes volt, ezt pedig azért furcsállom mert Liam bácsi szerint a szekrényt egy nagy pókháló borította. Mégis mi védhette meg ezt a kis ládát a pókok hadától?
Apró lépést téve szorítottam be magam a két fal közé, és
lassan megindultam a tőlem körülbelül két méterre lévő láda
felé. Oldalazva haladtam míg végre leguggolhattam, hogy a kezembe
vegyem a tárgyat ami a látszat ellenére igen nehéznek bizonyult.
Csak éppen annyira fogtam meg hogy húzni tudjam magam után és
kijussak vele a két fal közül. Mikor ez megvolt, és kikerültem a
kis, vagy inkább nagy pók holt testét, az ágyam elé fektettem a
dobozt. Koromfekete volt, és ezüstözött csillagok díszítették.
Lakat védte tartalmát, amely fölött egy koponya vicsorított rám.
Talán csak én gondolom úgy, hogy ez fura? Megvizsgáltam a lakatot
és roppant ismerősnek találtam a mintázatát. Eleinte nem jöttem
rá honnan, de aztán belém ötlött. A kulcs a fiókban, és a láda
a fal mögött nem lehet véletlen. A kulcs amit úgy negyed órája
találtam, ehhez a zárhoz tartozik. Mint a villám, olyan gyorsan
pattantam fel a helyemről és pár lépést megtéve az
éjjeli szekrényen lévő kis kulcsért nyúltam, majd újra a láda
előtt termettem. Igaz, hogy az a furcsa, bennem lakozó érzés a
dupláját produkálta, de úgy éreztem muszáj most azonnal
kinyitnom a ládát. Hajtott a kíváncsiság, mely ellen nincsen
gyógyszer. Törökülésbe elé ereszkedtem, de még mielőtt
összehasonlíthattam volna a kulcsot a lakattal kiáltást hallottam
az alattam lévő 4 szint mindegyikéről.
- Ebéd! - Kiabálta el magát alattam Lucas. Lehet, hogy alattam
volt és fal választott el minket de mégis olyan hangosan ordított,
hogy már szinte a füleim fogtam be. Megértettem a célzást, de
még mindig nem hittem el, hogy tényleg ebben a pillanatba kell
menni enni. Mondjuk inkább halasztom el ezt a dolgot, minthogy
magamra uszítanám apát meg Perriet, mert nem érek időben az
étkező asztalhoz. Közben legalább érdeklődhetek afelől, hogy
régen ki lakott ebben a házban. Valakinek azért még is oda
kellett tennie ezt a ládát. Magától mégsem varázsolód hatott
oda...
Gyors léptekkel indultam a keskeny lépcső felé, és gyorsan
felkaptam az eddig a földön heverő, poros pólómat. Nagy
léptekkel haladtam lefelé a keskeny fokokon,miközben végig az
víz hangzott a fejemben, hogy miért pont most pont most kell menni
ebédelni... Nem mondom, hogy nem vagyok éhes, csak mert nagyon is az
vagyok, de akkor is. Viszont ha majd nem fog korogni a gyomrom talán
majd még kíváncsibb leszek. Hiszen akármi lehet abban a ládában,
itt már csak a képzelet szab határokat.
A második emeleten haladtam épp át, mikor gyorsan megfordultam
a tengelyem körül és megtettem még pár lépést. A pólót
bedobtam a mosókonyha közepére, és mentem tovább. Majd maximum
ha valakinek nem tetszik akkor szól, és én majd visszajövök,
hogy beletegyem a szennyes kosárba. Haladtam tovább, de a második
emeleti nappaliban felfigyeltem egy heverésző alakra. Nem sietett
ahogy láttam, de még talán a felkelést sem erőltette, mivel a
kanapén terült el hosszasan. Épp elsuhantam volna mellette, de mint
a másokkal törődő emberek egyike, úgy nem hagyhattam szó
nélkül.
- Mm, Niall bácsi? - Fordultam felé kérdő tekintettel, de ő
csak lehunyt szemmel feküdt tovább. - Te nem szeretnél jönni
ebédelni?
- Nem nagyon. - Válaszolt unottan, én pedig megrántottam a
vállam. Nála ez a fajta viselkedés nem túl gyakori. Általában
mindig vidám és mosolygós, nem pedig szomorú és letört.
- Miért nem? - Összeszorítottam a szemem, és közelebb léptem
a kanapéhoz. - Talán valami baj van?
- Á, hagyd csak. Semmi gond. De azt hallottam, hogy a
csirke mellnek elviselhetetlen íze van. - Válaszolta fintorogva.
- Ezt nem hiszem el. - Akadékoskodtam. - Látom rajtad, hogy
valami bánt, és mivel érdekel, hogy mi van veled, ezért nem
tágítok amíg el nem mondod. Ráadásul tuti hogy nem a csirke az
ami ennyire kiakaszt.
- Miért vagy ilyen makacs? - Ült fel, és rápillantott.
- Örököltem. - Válaszoltam büszkeséggel teli hangon.
- Azt tudom. Mégpedig anyádtól. Ő mindig is ilyen volt. -
Vágyakozóan pillantott rám, aztán a földre, gyanítom hogy
visszatekintett egy régi emlékére, különben nem a padlót
bámulta volna.
- Milyen az az "ilyen"? - Rajzoltam idéző jeleket a
levegőbe.
- Az néha jó, néha nem. - Válaszolt most már mosolyogva, és
felkelt a kanapéról. - Na gyere! Ne várassuk a többieket, még
leszedik a fejünket. - Nevetett, és az egyik vállamra tette a
kezét.
- Nem mondod el...
- Csak gyere! - Parancsolt rám fél mosollyal az arcán, én pedig
nevettem rajt egyet.
Mikor az utolsó lépcsőt is elhagytuk, mindenki szúrós
szemekkel nézett ránk, és gyanítom azért mert közéjük és az
ebédjük közé álltunk. Nem volt szándékos, és bár Niall bácsi
meg én nem győztünk elnézést kérni, valahogy senki nem
bocsátott meg teljesen. Gyilkos pillantások kíséretében ültünk
le az asztalhoz. Én Valerie és Jake közé ültem, mert a szüleik
megtanulták, hogy ők ketten nem ülhetnek egymás mellé. Ez azért
van így, mivel az egyik újévi vacsorán kitört a pokol. Azt nem
részletezném hogy miért de legyen elég annyi, hogy két embernek
nem elég egy csirke mell korong.
- Mi volt ez az egész? Hol voltatok Niall bácsival? - Kérdezte
mosolyogva Valerie.
- Semmi nem volt, csak rátaláltam ahogy a másodikon terült épp
a kanapén, és addig nyaggattam amíg nem volt jött velem. Semmi
extra dolog. - Válaszoltam unottan, de gondolataim valahogy mégsem
akartak teljesen a beszélgetésünk felé irányulni.
- Értem, egyébként tényleg a padlásra lettél száműzve? -
Hallottam barát nőm egyre halkuló hangját, miközben az ablakot
néztem.
Valahogy olyan ismerős volt ez a helyszín. Olyan, mintha már jártam volna itt. Nemrég, és nem arról beszélek mikor ma megérkeztünk, hanem az elmúlt hetekben valamikor. Tekintetem lassan haladt az ablaktól egészen a konyha bejáratáig, amint túl pedig a nappali volt található. Akaratom ellenére is, de felálltam az asztaltól. Lassan lépkedtem a konyháig és szemem előtt képek villantak fel. A sötétség, a fény ami kiszűrődött a konyhából. Halk beszélgetés, amely kiszűrődött. Egy régi kép bevillanása, mely csupán az álmaimban létezett, de aztán megint visszatértem a valóságba és megláttam Perriet ahogy apával merítik épp ki a levest. Furán néztek rám és én nem értettem hogy kerültem a konyhába.
Valahogy olyan ismerős volt ez a helyszín. Olyan, mintha már jártam volna itt. Nemrég, és nem arról beszélek mikor ma megérkeztünk, hanem az elmúlt hetekben valamikor. Tekintetem lassan haladt az ablaktól egészen a konyha bejáratáig, amint túl pedig a nappali volt található. Akaratom ellenére is, de felálltam az asztaltól. Lassan lépkedtem a konyháig és szemem előtt képek villantak fel. A sötétség, a fény ami kiszűrődött a konyhából. Halk beszélgetés, amely kiszűrődött. Egy régi kép bevillanása, mely csupán az álmaimban létezett, de aztán megint visszatértem a valóságba és megláttam Perriet ahogy apával merítik épp ki a levest. Furán néztek rám és én nem értettem hogy kerültem a konyhába.
- Kicsim, jól vagy? - nézett rám aggódóan apa - Olyan furán
viselkedtél. Szólongattunk de nem válaszoltál.
- Tényleg? Ez furcsa, de hogy kerültem ide? - Megdörzsöltem a
szemeim mert hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Energiám
lassanként visszatért belém de úgy éreztem, hogy összeesem.
- Az előbb jöttél ki. Nem emlékszel? – Kérdezte Perrie.
- Tényleg? Biztos... - fordultam meg mint egy részeg, és
támolyogva visszamentem a helyemre. Mikor visszaültem a fejemet
fogva támasztottam a könyököm az asztalnak. Valerie furcsa
tekinteteket vetett rám, én pedig nem tudtam hova tenni őket. - Mi
az?
- Mi volt ez az előbb? - Szemeit összeszorítva vizsgálta az
arcom. A háttérben a felnőttek beszélgettek és mindenki jól
érezte magát. Jake és Harry valami videó játékot beszéltek ki
éppen, anyáék mese délutánt tartottak. Kate és Angelica velünk
szembe vihogtak valamin, és el kell mondjam, hogy szörnyen
idegesítettek mert a fejem úgy zúgott mint ha valaki neki esik a
csengőnknek otthon. Nem tudom mi idézte elő a fül zúgást meg a
fejfájást de nem volt kellemes érzést. Mély lélegzeteket
vettem, hátha úgy jobb lesz, de tévedtem.
- Mi mi volt? - Viszonoztam a pillantását.
- Csak úgy felálltál a beszélgetésünk közepén és mint egy
zombi, kis lépésekkel mentél be a konyhába. Közben egyszer sem
pislogtál. Szóltam utánad, de reakció semmi. Ilyet még soha nem
csináltál. - Barátnőm aggódó pillantása bűntudattal töltött
meg és szörnyen éreztem magam az előbbiért.
- Sajnálom Valerie! - öleltem át végül, mire a velünk szemben
ülő Angie és Kate nagyot sóhajtott. Mikor elváltunk egymástól
intettem egyet a levegőbe hogy inkább foglalkozzanak a saját
dolgukkal. - Tudod mostanában nem vagyok jó passzban és alig tudok
aludni is. Rém álmaim szoktak lenni.
- Akkor már értem a karikákat a szemed alatt. - Valerie
lesütötte a szemét és láttam rajt, hogy átérzi azt ami velem
történik. Nála jobb barát nőt még kívánni sem lehetne. Azonban
mindent még ő sem tudhat, főleg az árnyalakokat az álmokban és
a ládát, amire bukkantam.
Beszélgetésünknek az vetett véget, hogy apa megjelent egy nagy
porcelán tányérral a kezében, amelyből gőz és jó illatok
áradtak. Azt hiszem korgó gyomrom hamarosan finom levessel és
lehetőleg elviselhető ízű csirkével lesz teli...
Sziasztok!
Ez lett volna az új rész és remélem mindegyikőtöknek tetszett. Nem mára terveztem, de valamivel fel kellett avatnom az 1000. oldal megjelenítést amit nagyon köszönök!
xx Esther
A kulcs
2040. december 17., szombat 12:58
1. nap
1. nap
- A padláson? - remegő hangom
elcsuklott amint kimondtam e szavakat. Mintha egy világ állt volna
meg bennem, lefagytam és a földet kezdtem bámulni. Szinte éreztem
ahogy a padlóra esem a sokk hatására, de erőt vettem magamon és
folytattam.- Értem...
- Tudod, ha nagyon nagy probléma akkor
szólhatok esetleg akárki másnak. Olivia
biztos megérti, és cserélhettek szobát ha szeretnéd... - Kezdett
bele Liam bácsi, de én közbeszóltam.
- Nem kell. - Suttogtam teljesen nyugodt
hangon. Érzelmeim elhagytak az utóbbi percekben. Öröm, félelem,
egyaránt távozott.
- Biztos? - Kérdezte aggódva, és két
kezét a vállaimra tette. Én egy mosolyt erőltetve néztem fel rá.
- Hát persze. - hajtottam le ismét a
fejem és távolodni kezdtem tőle - Akkor megmutatod a szobám? -
Néztem rá, és megmarkoltam a gurulós táskám fogantyúját.
- Kövess. - Mosolygott rám és
felemelte a sport táskát a földről. Elindult a folyosó vége
felé, de nem értettem igazán mert ez zsákutca volt. De mikor
végig értünk megláttam egy zsinórt lelógni a falról. Li
bácsi megragadta és hátrébb lépett, így én is. Ahogy húzta
lefelé a madzag darabot egy keskeny, fából készült fehér lépcső
ereszkedett le elénk. Arrébb állt, hogy én induljak el először,
és engedelmesen megtettem amit kért. Ahogy lépegettem fel a
nyikorgó lépcsőfokokon úgy tértek vissza az érzéseim, és
köztük az az egy ami eddig diktálta a félelmeim. Újra
megérkezett és mint az ősz szelétől, úgy kezdett borsódzani a
hátam. Fentről fény szűrődött le, tehát nem egy ablaktalan
szobában fogom tölteni mindennapjaimat. Ahogy felértünk a lépcsőn
meglepetés ért, ugyan is a padlás még csak meg sem közelítette
azt ahogy elképzeltem. Látszottak rajta a felújítások. A falak
olyan szürkék voltak mint a nappaliban, a bútorok fehérre voltak
festve. A függöny szép, csipkés darab volt, biztos nem mostanában
vásárolták. Virág illat terjengett, és ha jól észleltem akkor a
nagy francia ágy mellett lévő vázából jött az illat. A váza
tele volt szedve sárga nárciszokkal. Fogalmam sincs, hogy télen
honnan szednek nárciszt de gyönyörrel töltött el. Az ágyon
fekete-fehér kockás lepedő díszelgett, két nagy párna
kíséretében. A szavam elállt a látvány hatására.
- Nos, milyen? - Kérdezte Liam bácsi
ahogy végigmérte az arc kifejezésem.
- Nem erre számítottam. - Néztem körül
a szobában.
- Gondoltam. - nevetett fel halkan -
Megfelel?
- Hogy megfelel e?! Még szép! Ezt
maguk hozták össze? - Bőröndöm elengedtem és közelebb sétáltam
az ágyhoz, mutató ujjam végighúztam a tiszta ágyneműn és
enyhén hozzáértem az egyik nárcisz szirmához.
- Igazából, ezek a bútorok már itt
voltak, mi csupán felújítottuk őket és kifestettünk egy
kicsit. - mondta büszkeséggel teli hangon a bácsikám - A beépített
szekrénnyel pedig semmit sem kellett csinálni, csupán lemostuk az
ajtót. Belül nem találtunk semmi kivetni valót, csak egy nagy
keresztes pók hálóját. Ezt kellett eltávolítanunk. Ha esetleg
egybe mégis bele botlasz azért elnézést kérünk. - Szemem a
beépített szekrény ajtajára vándorolt, és elképzeltem ahogy
nagy pókok másznak ki belőle. Még a hideg is kirázott a
gondolattól.
- Nagyon köszönöm ezt a helyet Liam
bácsi. - Odafutottam hozzá, és átöleltem. Viszonozta ölelésem,
majd elindult lefelé.
- Nagyon szívesen. Ha gondolod
elkezdhetsz kipakolni, amíg nem ebédelnénk. Apád addig még
kanyarít valami elviselhető ízt a csirkének. Eddig nem volt
valami kellemes. - Nevetett fel, és már csak azt hallottam ahogy a
lépcső nyikorog a léptei alatt.
Senki másnak nincs olyan bácsikája
mint nekem! Ez a hely még az otthoni szobámnál is jobban néz ki,
bár az nem egy padlásszoba de szeretek ott lakni. Felkaptam a
földről a sport táskát és az ágyra hajítottam, a bőrönddel
egyetemben. Mind a kettőt kicipzároztam, majd kihúztam a szekrény
egyik fiókját, hogy belepakoljam a nadrágjaim és pólóim. A
csinosabb, és számomra úgymond fontosabb ruhadarabokat beakasztom
a beépített szekrénybe. Azért hoztam magammal ünnepi hangulatúba
ruhákat, mert olyan programot is be szoktak iktatni, így az együtt
töltött idő alatt, hogy például elmegyünk vacsorázni egy
elegánsabb étterembe. Ilyenkor pedig az ember kiöltözik. Számomra
fontos ruhadarabnak pedig a kedvenc pólóim, vagy a kockás ingeim
számítanak. Ezeket szeretem távol tartani a gyűrődésektől.
Kivettem az első farmert a
sport táskából, és elindultam vele a szekrény felé, és
belehelyeztem azt. Hozzá kell tennem, hogy a sport táskám eltér a
normális mérettől, mert vagy háromszor akkora mint a
megszokottak, így elég sok idő telt el addig, amíg az összes
olyan ruhám belekerült a fiókokba. A sport táskában már csak egy
póló volt, a szekrénynek pedig csak egy teljesen üres fiókja.
Sokat gondolkodtam azon, hogy inkább a beépítettbe akasszam vagy a
fiókba rakjam, de a fiók mellett tettem le a szavazatom. Próbáltam
kihúzni a legalsó fiókot de valamiért beragadt. A kezem csúszott,
tehát még ez is megnehezítette a dolgom. Újra megragadtam a
fogantyúját, de ugyan ott tartottam ahol eddig. Idegesen ugrottam
fel a földről és mentem egy kört a szobában. Idegesített az a
fiók! Miért nem lehet kihúzni a helyéről? Talán valamit
elrejtettek benne vagy mi?
Az idegességtől már szinte
gyöngyözött a homlokom az izzadtság, egy fiók miatt. Ha ebbe
belegondolok, akkor most egy nagyot nevetnék magamon de erre nincs
időm. Még legalább hatszor próbáltam kihúzni a helyéről, de
egyszer sem volt hajlandó megmozdulni. Már ott tartottam, hogy
feladom de egy utolsó rántás még belefért.
Leguggoltam a szekrény elé, és
erősen megragadtam a fiók fogantyúját. Elrugaszkodtam és egy
hatalmasat húztam rajta. Hátraestem a földön és elterülve
feküdtem, közben pedig azért imádkoztam, hogy ha most odanézek
akkor legyen nyitva. Behunytam a szemem és felültem. Lábaim
magamhoz húztam és lassan kinyitottam a szemem. Fentről lefelé
mértem végig a szekrényt, és mikor az aljához értem, a
lélegzetem állt meg. Nyitva volt! Végre sikerült kinyitnom!
Öröm táncba kezdtem a szobában és a
padló csak úgy kopogott a lábam alatt. De úgy látszik ez
valakiknek nem tetszhetett nagyon, mert egyszer csak kopogás
hallatszott a padlóról.
- Halkabban! - Ordította egy férfi hang
alólam, és ahogy hallottam Lucas volt az.
- Bocsi! - Kiáltottam vissza. Fintorogva
rántottam meg a vállam és a fiók elé sétáltam.
Pólómat behelyeztem az egyik
oldalába, de furcsaságot vettem észre a rajta. A többi fiókkal
ellentétben, ez az egy nem volt szépen kitisztítva, ezért a
fekete pólóm tiszta por lett. Gyorsan vettem ki a ruhát a fiókból,
és végighúztam benn a mutató ujjam, melyen a kísérlet után
legalább 2 cm vastagságban állt a por. Értetlenül bámultam
magam elé, de aztán beugrott, hogy talán Liam bácsi emberei sem
tudták kinyitni. De ha ők, akik ráadásul férfiak és sokan
vannak, nem tudták kinyitni, akkor én, egy lány, egyes egyedül
hogyan voltam képes rá?
Rejtélyes dolog ez az egész –
gondoltam. Még egyszer végigmértem a fiókot, és a túlsó
felében felfedeztem egy kulcsot. Kezembe vettem és alaposan
megnéztem. Nem volt nagy méretű, nagyon szép mintás volt. Első tapintásra azt mondanám, hogy talán acélból készült. Egy kereszt volt a fogó részén. Nagyon szép nyaklánc lehetett volna belőle, talán ha lesz időm meg is csinálom.
Megmarkoltam és az éjjeli szekrényemre
helyeztem a rejtélyes kilétű kulcsot, a pólót pedig, ami tiszta
por lett félredobtam. Majd ha megyek le akkor gyorsan betérek vele
a fürdőszobába.
A beépített szekrény elé sétáltam
és kitártam az ajtaját. A vállfákat, amiket benne találtam
kivettem és a ruháim mellé hajítottam őket. Elkezdtem őket
párosítani, majd mindet a szekrénybe helyeztem. Vajon a kulcs,
amit találtam mihez tartozhat? Valami azt súgja hogy jó lenne
kideríteni. De még az sem biztos hogy tartozik hozzá lakat, vagy
hogy a lakat és az amin van ebben a házban van. Nem hiszem hogy
kincsesládáé lenne. Ahhoz túl kicsi lenne a lakat is maga, a
kincsesládákon pedig nagy lakat van, mert azok is nagyok.
Mikor végeztem a feladatommal az ágyra
zuhantam, és kósza tincseim kisöpörtem az arcomból. Előkaptam a
telefonomat és megnéztem az időt. Ahhoz képest hogy mennyi időnek
tűnt ez az egész, még maradt tíz percem ebédig. Magam mellé
dobtam az iPhone-omat, és a fejem lassan elfordítva kezdtem
unatkozni. Gyorsan végig gondoltam az eddig eltelt napot, de egy
helyen megakadtam. Mégpedig azon, amikor a kocsiban Charlottal
beszélgettünk. Mindaz amit mondott megrendítő volt, és ijesztő.
Meg kéne próbálnom felidézni, hogy mit álmodtam és akkor talán
felszáll a köd, amely eddig mindent takart. Lehunyt szemmel kezdtem
gondolkodni azon amit mondott, és ami beugrik éppen. Egy név,
csirke, öt árny... Mi lehet a megoldás? Kitalálom egyszer talán?
Rájövök, hogy honnan jönnek ezek az álmok? Nem tudhatom, és ha
nem teszek valamit nem is fogom megtudni. Most már tényleg
cselekedni fogok, és egyetlen fontos információt sem fogok veszni
hagyni. Legközelebb ha rám törnek a rém álmok, és felriadok,
azonnal elkezdem leírni ami még bennem lesz. Minden nevet,
helyszínt, akármit ami eszembe jut.
Kinyitottam a szemem és
feltápászkodtam eddigi fekvőhelyemről. Mikor felálltam
észrevettem, hogy az egyik zöld egybe részes szoknyám még elől
van, szóval a kezembe véve indultam meg vele a beépített szekrény
felé. Lassan kinyitottam a nyikorgó, fehér ajtót és beléptem a
kisebb méretű szobába. Jobb és bal oldalon volt egy fehér léc,
ami tartotta a vállfákat. Bal oldalamra fordulva gyömöszöltem be
a zöld ruhadarabot, egy fehér blúz és rózsaszín póló közé.
Mikor ez meg volt elégedetten sóhajtottam és fejem a bejárat felé
fordítva pillantottam meg a kis betolakodót. Vagy talán egy
annyira nem is kicsi keresztes pókot, aki egy vékony pók fonálon
ereszkedett le az ajtófélfa mellett, lábait széttárva.
Kikerekedett szemekkel pillantottam rá, és egy sikoly kíséretében
ugrottam hátra, aminek eredménye képen valahogy betört a
beépített szekrény hátulja. Nem kis hangot hagyott maga után,
azt azért szóvá tenném.
Mikor megéreztem, hogy beomlott
mögöttem a fal, még ijedtebben ugrottam előre, és köhögés
közepette próbáltam kikerülni a pókot. Szerencsémre addigra már
földet ért, de én kegyetlenül tapostam agyon. Nem hiányzik még
ő is a rém álmaim mellé. Mikor a por eltűnt, alaposabban
megnéztem a falat. A beépített szekrény hátulja egy gyenge,
fából készült, virág mintás, nagy méretű léc volt. Ahogy
elnéztem, mögötte nem voltak pókhálók, és valahogy el kellett
tüntetni onnan. Lassan ráhelyeztem a kezem a két törött szélére,
és elválasztottam őket egymástól. A kivett darabot gyorsan
kivittem a szekrényből és lehajítottam a szobám közepére.
Visszatértem a beépített szekrénybe és benéztem a tégla fal,
és a beépített szekrény még meglévő hátulja mögé, ahol
különleges dolgot véltem felfedezni.
Küllönleges meglepetés
2040. december, 17., szombat 11:41
1. nap
Egy önfeledt mosollyal fordultam meg, és a
velem szemben álló fiú kitárt karokkal várta, hogy megöleljem.
Jake, a számomra talán legkedvesebb személy az ellenkező nem
soraiból. Fekete, göndör haja ugyanolyan volt, mint mikor utoljára
láttuk egymást, kék szeme pedig a borús idő ellenére is
csillogott. Bőröndöm a földön hagyva gyors léptekkel indultam
felé, hogy a karjaiba ugorjak, és így is tettem.
- Annyira hiányoztál Darc. - Motyogta a
vállamba.
- Te is nekem, Jake. - válaszoltam suttogva,
majd eltávolodtam tőle - Mesélj!
- Előbb talán be kéne cipekedned. -
Mosolyodott el a csomagokra mutatva.
- Ebben egyet értünk. - Haladt el mellettünk
apa, legalább 6 szatyor, és 3 bőrönd társaságában.
- Jó napot Mr. Styles! - Intett neki Jake.
- Szia Jake! - Biccentett felé apa, de ennek
az lett az eredménye, hogy kis híján elesett a sok cuccal együtt.
Ekkor azonban kinyílt a ház ajtaja, azon
pedig vagy 8 ember rohant ki. Köztük volt El és Sophia néni, de
megpillantottam Lou bácsit és Mr. Payne-t is. Angelica és Valerie
felém szaladtak, majd szorosan megöleltük egymást. A felnőttek
mind üdvözölték az érkező szüleinket, jókat mosolyogtak és
segítettek apámnak a pakolásban. Mi Angelica, Valerie és Jake
társaságából figyeltük az eseményeket, de néhányan
ráeszméltek hogy Harry, Charlott és én is itt vagyunk. Sophia
néni felénk közeledett, miközben apa és anya boldogan
társalogtak az udvar közepén.
- Te jó Isten! Darcy, ez tényleg te vagy!? -
Nézett rám elsápadva az ismerős arc.
- Hát, azt hiszem hogy igen. - Emeltem meg
magam mellett a kezeim és végigmértem a kinézetem.
- Csodásan nézel ki! - Ölelt át a fogadott
nénikém, és egy puszit nyomott az arcomra. Elengedtük egymást, ő
pedig áttért a testvéreimre.
- Gyere, menjünk. - Bökött oldalba
Angelica, és a csomagom magam után húzva elindultunk a bejárati
ajtó felé.
- Ki van még itt? - Tettem fel az ironikus
kérdést, mire a lányok csak megrántották a vállukat.
- Lucas, apa, anya, Sara, Jenna, Kate, James,
Li bácsi, Lou bácsi, Sophia néni, Naomi néni... - Kezdte sorolni
Valerie, én pedig figyelmesen hallgattam.
- Egyszóval már mindenki. - Foglalta össze
röviden Angie.
Beérve a házba ismerős látvány fogadott.
Szürke falak, fekete fogas, ami tömve volt kabátokkal, fehér, fa
padló. És ez csak a kezdeti kis folyosó volt. A kabátunkat
levettük, és a fogasra akasztván indultunk tovább. A falakon
végig, művészibbnél művészibb festmények tekintettek le rám,
amire csak egy mosollyal válaszoltam. Bőröndöm kerekeinek a
hangja vízhangzott a hosszú folyosón, mígnem beértünk a
nappaliba, ami a kelleténél, most kicsit ismerősebbnek tűnt. A
fekete kanapén, a berakásos kandalló előtt megpillantottam Lucas
alakját, mire elmosolyodtam.
- Lucas Tomlinson. - Szóltam neki, mire felém
kapta a fejét, de nem volt egyedül. Kezeiben egy kisgyereket
tartott akit szintén egyből felismertem.
- Darcy Styles. - Válaszolták egyszerre a
nővérével, aki most lépett be épp a szobába. Lucas felállt, és
elindult felém, a kis tipegő pedig mellette haladt.
- Szia Kate! - intettem az ajtófélfának
támaszkodó lánynak, majd ismét a fiú felé fordultam - Ő itt,
ugye nem? - Néztem meglepődve a csöppséget.
- De. - Helyeselt.
- Ez most tényleg komoly? - hitetlenkedtem
tovább - Jenna?
- Az én hugicám. - Büszkélkedett Angelica,
mire belebokszoltam a vállába és lehajoltam a kislányhoz. Jenna,
a legelbűvölőbb kislány akit eddig láttam. Kék szemeit
kihangsúlyozza a rövidre vágott, fekete haja. Mikor utoljára
láttam fél évvel ezelőtt, még járni is alig tudott, most
azonban egy gyönyörű kislány állt előttem.
- Jenna! - Mondtam neki és kitártam a
kezeim, mire ő felém szaladt, és átöleltem. Felálltam és a
kezeimben tartva őt kérdeztem. - Emlékszel még rám?
Nem válaszolt, csak bólogatni kezdett erre
pedig mind egyszerre elnevettük magunkat. Valerie, Angelica,
Lucas, Kate, Jake és én leültünk a nappaliban a fekete díványra,
és elkezdtünk mesélni egymásnak, hogy kivel mi történt. Jöttek
a viccesebbnél-viccesebb történetek, és az egyre csak romló
tanulmányi átlagokról szóló beszámolók. Nagyokat nevettünk a
másikon, meg azon hogy Lucas majdnem megbukott kémiából, és
elmesélte miket írt a dolgozatokba. Akkora butaságokat, hogy olyat
még nem hallottam, esküszöm!
Nagy örömködésünk közepette azonban
valaki lesétált a lépcsőn és megzavart minket.
- Mi újság, fiatalok? - Szólt mögöttünk
Mr. Malik, Jake és Valerie édesapja. Ők ketten ikrek voltak, csak
két petéjűek, de ezt nem lehetett észrevenni rajtuk. Igaz, Jake
inkább azt a szófogadatlan rossz fiú, Valerie pedig a jó kislány
benyomását keltette, de ez távolról sem így volt. Mind a ketten
ugyanolyan őrültek voltak mint a másik, csak ez nem tűnt fel
nekik. Elmondásuk szerint különböztek mint a hópelyhek, pedig
úgy hasonlítottak egymáshoz mint két tojás.
- Jó napot Mr. Malik! - Álltam fel, hogy
jelezzem megérkeztünk. A többiek csak figyelték a jelenetet.
- Jó reggelt. - Köszöntek végül is a
többiek egyszerre.
- Sziasztok! Hát megjöttetek Darcy? - Lépett
elém, és megölelt. Az ölelés után hátraléptem kettőt és
felmosolyogtam a "bácsikámra".
- Igen, de anyáék leragadtak az udvaron. Már
vagy fél órája. - Közöltem.
- Akkor megyek én is leragadni. - Nevetett,
majd az ajtó felé indult.
- Rendben. Szia! - Intett felé Jake, az apja
pedig távozott. De amint kilépett az ajtón, és visszaültem Jenna
mellé, valaki beviharzott a konyhából és úgy tűnt hogy a dolga
nagyon sürgős, mert érezhető volt közeledtén a feszültség.
- Anya! - Kiáltott rá Angelica. A fekete
hajú nőről kiderült, hogy Naomi néni, Angelica édesanyja.
Úgymond ő is a nénikém.
- Hm? - kérdezte egy pillanat alatt és mikor
meglátott minden feszültség eltűnt az arcáról - Ó, Darcy! -
lépett hozzám, és felálltam. Megölelt, mint Sophia néni és
Zayn bácsi - Azt hittem már sosem jöttök. Perrie! Nézd kik
vannak itt! - ordított át a konyhába. Perrie néni, Valerie és
Jake anyukája. Roppant kedves nő, és szintén a "nénikém",
de ha úgy vesszük, akkor az öt család és minden tagja között
egy különleges kötelék van. Itt mindenki szeret mindenkit, és
senki nem borítja fel ezt a rendet. Semmi értelme sem lenne, hisz a
megbocsátás ugyan úgy jellemző ránk.
Egy szőke, hosszú hajú nő lépett ki a
konyhából, fakanállal a kezében. Azt hiszem készülőben van az
ebédünk. Rám nézett, én pedig csak rámosolyogtam.
- Ki ez az ifjú hölgy? - kérdezte kicsit
csíntalan hangnemben - Csak nem te vagy az, Darcy?
- De, én lennék. - vontam meg a vállam és
átöleltük egymást - Jó magát újra látni.
- Magát? - nézett rám furcsa arccal -
Tegezz csak nyugodtan. Ezt már mindenkinek elmondtam, ugye? - Nézett
a többiekre, akik egyszerre kezdtek bólogatni rá.
- Akkor jó. A "nénit"
hozzámondjam, vagy az sem szükséges? - Tettem fel neki az utolsó
kérdést.
- Meg ne próbáld! - mutatott rám
fenyegetően mire a többiek csak nevettek - Már elég nagy vagy
ahhoz, hogy letegezz, valamint, én nem vagyok öreg!
Aztán az ajtó felől végre hangok
hallatszottak. Nevetések, víg beszélgetések. Az alapján amit
leszűrtem a hallottakból nagyon jól érezték magukat, erre pedig
akaratlanul is elmosolyodtam. Leültem a szokásos helyemre, Jenna-t
pedig az ölembe ültetettem. Mindenki a bejárat felé nézett, amin
egyszerre özönlöttek be a szülők, de megláttam köztük
Oliviatt is. Olivia Mr. Payne, az én Liam bácsikám lánya. Idősebb
nálam, de általában jól megvagyunk. Szőke haja mint mindig, most
is tökéletesen egyenesen omlott a vállára. Öltözéke egyszerű
volt és hétköznapi. Fiatal, vékony, gyönyörű, kedves,
egyetemista leányzó.
- Szia Darcy! - Köszönt nekem.
- Szia Olivia! Hát te? Azt hittem New York-
ban vagy a vizsgákra való felkészülések miatt.
- Úgy is volt, de ki ne akarna részt venni
egy ekkora eseményen? - mondta elgondolkodva - Hiszen ez a nyaralás
különleges lesz! Valahogy érzem a zsigereimben.
- Ezt valahogy én is érzem. - Tettem hozzá
csendesen.
A felnőttek még ezek után is sokat
beszélgettek, mert az ebédet elhalasztották fél kettőre. Nem
sült meg normálisan a csirke, és apa feltétlenül be akart
szállni a főzőcskézésbe, amin mindenki csak egy jót nevetett,
de végül teljesült a kívánsága, és beállhatott Naomi néni és
Perrie mellé. Nem kötötték az orrunkra ugyan, hogy mi lesz az
ebéd, de a nagyon finom illatok hatására mindenkinek csak a nyála
folyt. Eldöntöttük, hogy kimegyünk az udvarra, mert ezt már nem
bírjuk tovább. De még mielőtt elindulhattam volna, Li bácsi
megállított, hogy beszélni szeretne velem, és hogy menjek vele.
Engedelmesen követtem felfelé a lépcsőn, miközben ő segített
felvinni a csomagjaim a szobámhoz. Rossz előérzetem volt emiatt a
beszélgetés miatt, de nem tudtam, hogy miért. Elértük a harmadik
emeletet, és azon pedig az én szobám ajtaját, viszont nem mentünk
be rajt.
- Tudod Darcy, az a helyzet hogy a szobádban
történt valami, és ezért ezen alkalommal nem alhatsz itt. -
Nézett komolyan a szemembe Liam bácsi. Én csak döbbenten néztem
vissza rá.
- Te-te-tessék? - kérdeztem - Mi
történt?
- Ősz van, és az idei nagyobb mennyiségű
esők miatt egy kisebb kár keletkezett. Beázott a fal és dohos
lett. Nagyon rossz az illata és a szoba nem alkalmas lakásra, amíg
meg nem javítjuk. - Közölte velem a tényeket Liam bácsi. Én
figyelmesen hallgattam őt, és egyszer sem vágtam közbe. De amint
végzett, rögtön kérdeznem kellett.
- De akkor hol fogok aludni?
- Erre is gondoltam. Éppen ezért elkezdtünk
neked átalakítani a házban egy másik helyiséget. - Liam bácsi
építész mérnökként kereste a kenyerét, és elég sikeres volt
a szakmában.
- És hol van ez a helyiség? - Vetettem fel.
- Hát pont ez az... - kezdett bele Liam bácsi
- A padlás térben. - A döbbenettől még megszólalni is alig
tudtam. Rémálmaim legfőbb helyszíne lesz a szobám. Mily kellemes
meglepetés...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)